Te vagy a szív, te vagy a Lélek…

Hallgattál, és talán még a mai napig is hallgatsz. Te vagy a titkok őrzője, a bánat temetője, a szomorúság együtt érzője. Te vagy mások Lelkének látója. A hallgatag, a csendes a néma. A váll, mely a terheket elbírja, a sírók támasza. Te vagy a kar, mely a segítségért nyúló kezeket elkapja, és ölelésében a szíveket megnyugtatja, és a fájdalmakat csillapítja. Te vagy a szív, mely az egyedüllétet, és a magányt feloldozza. A szív, mely dobbanásával a megkövült falakat tégláról- téglára lebontja. Te vagy a láb, aki az utat mutatja. A láb, aki az eltévedt vándorokat a szeretet irányába fordítja. A láb, aki lépteit vállalja, útját fényével átitatja.

Te vagy a hang, aki nem szólal. Te vagy a kéz, mely ír, és Te vagy a Lélek, aki mindezt diktálja. Te vagy az érték, aki ezt a világot szolgálja.

Végtelen szeretettel:

Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Se nem élsz, se nem haltál meg…

Bolyongó Lelked nem talál kiutat. Mennél, már de az Élet fogva tart, nem ereszt. A világgal való küzdelmed önpusztításra cserélted. A külső harcok már rég megszűntek. Helyettük az álszent nyugalommal leplezed dühödet.

Ahogy az ostor csattan a hátadon, úgy gördül a könnycsepp az arcodon. Az ostort te fogod. Saját magadat bántod. Fogaidat összeszorítod, és egy utolsót ráhúzol. Erőtlenül a földre rogysz. Arcoddal a porban hagysz nyomot. A szél a port tova repíti, de emlékedet senki sem feledi. Pedig megpróbáltak elfelejteni. Próbálnak az életükből kitörölni. Meg nem történtnek nyilvánítani. Aztán próbálnak okolni, hibáztatni. Úgy tesznek, mintha nem értenének, de ők látták, hogy mitől szenvedsz. Végignézték, amit elkövettek ellened. Fejüket elfordítva tovább mentek. Ha nem lett volna muszáj, talán soha vissza se tekintenek.

Talán elmenekültél, a kilátástalanság homályába tekintettél. Döntöttél. Túl sok volt a fájdalom, és nem találtál gyógyírt, mellyel csillapíthatnád a szenvedést. A kimondatlanság terheit torkodba zártad. Az ellened elkövetett tetteket mélyen magadba temetted. A bűnöst mindvégig hűen szolgáltad. Tettei titokká növekedtek benned. A titok súlyától szabadulnál már, de a titoktól megszabadulni csak egyféle képen lehet. Ha elárulod végre a tettest. Ha a hűségedet felszámolod, és áruló lesz belőled. De árulónak lenni, egyenlő rossznak lenni. Miért nem létezik nemes árulás? A nemes árulás az életedet menthette volna meg. Ha nem árulod el a titkot és sírba viszed, a következő életedben ugyanúgy terhedre lesz.

Mindezek után most mit tehetsz? Nevezd meg a tettest és add vissza neki a terheket! Szabadítsd ki a torkodból a hangodat, és finoman engedd el az ostorodat. Ne bántsd magad többé.

Lépj tovább Kedves! Itt már nincs helyed. Lépj tovább oda, ahol a szeretet, a fény meggyógyíthat téged. Lépj tovább oda, ahol nincs szükség szavakra, és szenvedésedért cserébe feloldozást nyerhetsz. Tudod, a Te helyed ott van, ahol szeretet van. Talán egy félreértés volt az életed. Olyan helyen élni, ahol a szeretetet hírből sem ismerik, …és te ott kerested önmagad, onnan vártad a támogató szavakat.

… Elszenvedted és ezért Hősöknek járó elismerést érdemelsz. Most menj! Menj a szeretet felé, keresd a valódi Otthon melegét. Keresd az egyetlent, akiben a szeretetet felismered. Engedd, hogy segítsenek.

Amikor a Kegyelem kapujához érkezel, ne felejtsd el letenni a harag mérgező erejét. A kapun  túl, a megbocsátás vár rád. A harag, a gyűlölet így tova száll. A megbocsátással a hiányzó részeidet visszakapod és így újra Egységes a Létállapot. A kegyelmet, és a megbocsátást magadnak adod. Így az Élet nevű fonalat újra megfoghatod. Az életeken át tartó tapasztalás betölti a tudatod. Létezésed értelmet nyer, és te újra szeretetet érzel.

Érzed… érzed a szíved, érzed a kegyelmet, a csendet. Érzed az élet Ritmusát, és Rendjét. Érzed a rendezőelvet. Érzed a Mindenséget, a Végtelent.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Annyira szeretni, hogy közben a bizalmat is megszavazni.

A legmélyebb igazságot, a legőszintébb valóságot odaadni. Annyira szeretni, hogy közben a bizalmat is megszavazni. A legmélyebb kiszolgáltatottságban is felelősséget vállalni.

Igazság, őszinteség, szeretet… a fogalmak, melyek megváltoztatják az életet, melyek emberséggel ajándékozzák meg szövetségeseiket. Mélységesen mély érzések, melyek már nincsenek előjellel felcímkézve. Mély, mert összeköt két embert. Mély, mert a magasságokba repít fel. Olyan, mint amikor éjszaka a csillagokat figyeled. Felfelé tekintesz, mégis mélységet érzel a szívedben. Keresed, kutatod a forrást, hogy vajon miből született, és ugyanebben a pillanatban imádkozol, hogy egyszer te is csillagként őrizhesd a fényed…

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com 

Mindenkinek a tekintetében benne van az egész élete.

El tudod-e képzelni, hogy az a sors amit te élsz, a múltad túlélése, az hogy egyáltalán itt vagy, és az amit elértél az életedben, az már önmagában példa értékű? Tudod-e önmagadat értékes embernek érezni, látni, és az életedet ennek megfelelően élni? Mert ha tudod, akkor van mit megmutatni, megtanítani egy másik embernek. Mindenféle plusz nélkül is elég különleges, hogy túlélted azt a múltat amit kaptál. Lehet, hogy neked mindaz amit megéltél, és az, hogy ezzel együtt is itt vagy, és ilyen vagy, az természetes, de másoknak nem az. Sokan vannak, akik segítségre várnak. Olyan segítségre, mint amit te tudsz adni. Azt a megértést, és azt az együttérzést, amit csak olyan ember adhat a másiknak, aki hasonlót élt meg.

A bántalmazottság miatti mély szomorúság, fájdalom látszik a szemedben, és így mindenki érzi, látja. De ezzel együtt azt is láthatják, hogy nem adtad fel…van reményed, hited abban, hogy másmilyen is lehet az élet. Látható, hogy van saját életed, vannak terveid, haladsz előre, építed mindazt, amit megálmodtál magadnak. Ez az, ami rendkívüli, és nagyon sokat segíthet bárkinek, aki veled kapcsolódik. Lesznek olyanok, akik majd elgondolkoznak, hogy az ő problémájuk kicsi a tiédhez képest, és ő mégis benne maradt a játszmában, panaszkodik. Mindenki tudja a másikat látni, kódolni. Mindenkinek a tekintetében  benne van az egész élete… és amikor a szemedbe néznek, látják, érzik, hogy mit éltél meg. Szinte látja a történetet, és a nehéz, fájdalmas történetektől mindenki automatikusan megfigyelővé, együttérzővé válik. Ez nem tudatos szinten működik, mégis így történik. Aztán elkezd gondolkozni, hogy ő maga hogy tudna a saját hozzáállásán, életén változtatni.A bántalmazott, nehéz sorsot megélt emberek a lényükkel, jelenlétükkel is tudnak segíteni. Olyan remény van bennük, amivel bármit meg lehet változtatni, segítségével a legnehezebb helyzetekből is ki lehet lépni. Ezek a sokat szenvedett, nehéz sorsú emberek az élő bizonyítékai, hogy életveszélyes helyzeteket is túl lehet élni, és azután is fel lehet állni, teljes életet lehet élni. Ez az, ami hatalmas erőt ad a másik embernek, nem kellenek különleges módszerek, csak neked kell jelen lenni, önmagadat odaadni.

A megéléseidből, tapasztalataidból fakadó bölcsesség az, ami a másik embert felemeli, és tovább segíti.

Vállald a Sorsodat bármilyen nehéz volt is, nyújtsd ki a kezedet, és segíts!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

https://talentumok.com/gondolataink-2019/mindenkinek-a-tekinteteben-benne-van-az-egesz-elete/

Ha tehetném, jobbá tenném az életed.

Valahogy úgy kezdődnek a kapcsolódásaim, hogy látok valami mélyről jövő fájdalmat a szemedben, és úgy gondolom, úgy érzem, hogy valamit tehetnék érted, hogy legalább egy kicsit könnyebb legyen neked, hogy a létezés nyomasztó szorításából egy-egy pillanatra fellélegezhess. Ha ott vagyok, ha melletted vagyok, ha a megfelelő pillanatban megérintelek, vagy megölellek, akkor a fájdalmadra gyógyír lehetek. Hallgatlak, figyellek, a könnyeket veled együtt ejtem. Ezekben a pillanatokban nyer az én életem is értelmet. Nem hagylak magadra, észreveszlek.

Megérint mások fájdalma, megérint a fájdalmad. Ha tehetném, kitépnék magamból egy darabot, hogy neked könnyebb legyen, hogy gyógyulhasson a Lelked. Talán még a Lelkemet is kitépném, és odaadnám neked, vagy csak egy darabját, annyit, amennyit még elviselsz. Azt érzem, hogy adnom kell magamból valamit, mert eddig mindenki elment melletted. Nem láttak meg, vagy csak nem vettek komolyan téged. Én látlak, és komolyan veszlek. Amíg te nem érzel magaddal együtt, addig én itt leszek, hogy együtt érezzek veled.

Így kezdődik minden kapcsolódás, barátság, szerelem. Azt érzem, hogy van valami amivel jobbá tehetem az életed. Próbálom sokféleképpen. Ha kell csendesen, ha kell, szavaimmal bátorítalak téged. Ha szeretnéd veled együtt sírok, vagy veled együtt nevetek. Ha beszélgetni akarsz, beszélj hozzám, meghallgatlak téged. Bármit odaadnék a kapcsolódásért cserébe. Ha kell, lemondok magamról, érted megteszem. Engedd, hogy jóvá tehessem mindazt, amit mások elkövettek ellened. Ha szeretnéd, mások helyett is szeretlek. Hidd el, nekem nem fáradtság az, hogy téged szerethetlek.

Miért lépsz hátrébb? Mi történik veled? Nem jól szeretlek, vagy vigasztaló szavaim csak újabb sebeket ejtenek a szíveden?

Látom, hogy távolodsz. Mindig csak egyet lépsz hátrébb tőlem. Talán sok vagyok, vagy csak magányra van szükséged. Szemeidben még mindig látom a fájdalmad, Lelked még kapaszkodna a Lelkembe, de már nem figyeled a Lelkedet, nem a szíved szerint cselekszel. Te haragszol magadra, én haragszom magamra. Aztán haragszunk egymásra.

Csalódtam magamban, kevés voltam. Szerettem volna jobbá tenni az életedet, de valamiért nem tudtam. Szerettem volna feledtetni a bánatod, de a fájdalmak makacsul hozzád tapadtak. Talán pillanatokra szebbé tehettem, de valamiért mégsem változott meg az életed. Újra, és újra ugyanazok a problémák, emberek, helyzetek, végig gyalogolnak a Lelkeden.

…és én magamat kérdőjelezem meg. Mit tehettem volna érted? Él bennem a pillanat, amikor megismerhettelek, amikor megmutattad magad nekem. Újra élem a fájdalmadat, most már a saját szenvedésemmel, mert elveszítettelek…

…és közben én magam is elvesztem. Magamba roskadok, és az élet értelmét keresem. Talán újra kapcsolódnom kellene, de még nem merek. Nem érzem magam elég erősnek egy újabb töréssel szemben, és nem érzem magam elég lágynak, hogy a szeretet feloldozhasson engem. Most még hiába valónak tűnik minden. Kapcsolódni kellene, de még félek. Az a legszomorúbb, hogy még mindig ugyanazt a fájdalmat cipeled. Nem tudom, hogy mit kellett volna tennem. A szívem szakad meg érted. Kapcsolódnom kellene, de félek tőled. Félek, hogy újra meg kell élnem. Nem a fájdalmadat, mert azt bármikor megtenném érted, hanem az elvesztésed. Félek, hogy újra, és újra elveszítelek téged.

Félek a találkozásoktól, mert magukban rejtik a veszteség fenyegető sugallatát. Elmenekülök az elvesztésed elől. Menekülök előled, pedig te nem vársz semmire, csak hogy ott legyek melletted, amikor azt érzed, rám van szükséged.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Az élet vezet minket…

Az élet sokféle. Hol az egyik oldalát mutatja, hol a másikat. Vezet, és tanít minket. Utat mutat, lehetőségeket. Embereket vezet hozzánk, lehetőséget adva a felismerésre, megismerésre, megértésre. Vár türelmesen, és figyel. Figyeli, hogy a leckét megtanultad-e, megértetted-e. S ha igen, szabadon enged. Ha nem, újra feladatokat ad, szorgalmi leckékkel nehezítve. Ilyenkor már nem elég az, ami korábban még elég lett volna, több kell. Mélyebbre kell ásni magunkban a megértéshez, a felismerésekhez. Több türelem kell magunkhoz, a helyzethez, és a másikhoz. Az élet figyel minket, és mérlegel. Eldönti, hogy mit tegyen velünk ahhoz, hogy a célhoz elvezethessen, hogy megértsük végre küldetésünket, itt létünk okát, és lényegét.

Történeteink, és találkozásaink lényege a kiegyenlítődések. Ezéleti, és korábbi életeinkből hozott tartozások, követelések. Adnak, és elvesznek. Megtörsz, megtörnek. Megfosztanak, kisemmiznek. Adsz, és elveszel. Megtöröd, megfosztod, kisemmized. Mindannyian ezt tesszük, mert ugyanazt a leckét tanuljuk.

Az élet vezet minket, mutatja, hogy mi a lényeg…

S, hogy szenvedésünk az életben meddig tart, az csak tőlünk függ. Amikor megértjük, és elfogadjuk, hogy az élet egyetlen, és legfőbb üzenete a Szeretet lehetősége, és megélése, akkor de csakis akkor megszűnnek a kiegyenlítődések, és a helyére kerülhet minden.

Lehet, hogy meg kell törni, de helyette meg lehetett volna hajolni…

Lehet, hogy el kell vesztíeni, de oda lehetett volna adni…

Lehet, hogy ki kell rekesztődni, de ki lehetett volna lépni… 

Lehet, hogy meg kell tanulni, de lehetett volna tudni, ha a szíved vezetett volna, ha hagytad volna, hogy a Lelked vezessen…

A szeretet a legtöbb, az egyetlen ami értelmet ad, ami felemel bármilyen nehéz helyzetben. Ennek felismeréséért, és megélésének lehetőségéért vagy itt, és vállalod a kötelező, és szabadon választott köröket, a leckéket, és a szorgalmi feladatokat, mert reméled, hogy egyszer te is érezheted…

Tudod, hogy veled is megtörténik… amikor hagyod, engeded, hogy megtörténjen.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Mi ez? Ez a Karácsony nektek?!

Milyen érzés van most bennem?

Reményvesztettség. Hittem, és reméltem, hogy egyszer jóvá válik minden, hogy lesz olyan nap, olyan ünnep, amikor azt érezhetem, hogy minden rendben van bennem, körülöttem. Mindig várom a következő alkalmat, hogy bizonyosságot nyerjen, hogy lehet másképp, lehet szeretetből, odafigyelésből… De valamiért ez nem adatik meg. Az én vágyam a jóra kevés arra, hogy legyőzze a megkövült berögződéseket. Az ugyanazság mélységes útvesztőjébe keveredünk, és ha egy pillanatra behunyjuk a szemünket, akkor valójában azt sem tudjuk megmondani, hogy milyen évet írunk. A szereplők változatlanok, a játszmák a megszokott ütemben váltják egymást. A feszültség tapintható, frusztráló. Így telnek el évek, így telnek el életek. A fiatalból öreg lesz, a gyerekből, felnőtt, a kor változik, de az idő nem. Rabságba ejtett minket.

Szerintem a legtöbb ember nem is az ajándékozással készül Karácsonyra, az Ünnepekre. Szerintem a legtöbben mentálisan erősítik magukat, hogy a záporozó megjegyzéseket, egy-egy frappáns mondattal kivédhessék, és úgy tehessenek, mintha semmi sem történt volna. A legtöbb ember tudja, hogy a Karácsony a szeretetről szól, de mégis ezen a napon bújnak el leginkább, a védelmet nyújtó falaik mögé, hogy az újabb sértések ne ejthessenek sebeket a szíveken. Így lesz a Karácsonyból védelem. A szeretetből, bezárt szívek. A hazugság asztalánál megterítve, elkerüljük a tekinteteket. Fejünket nem emeljük fel.

Hideg, meleg, finom, sós, sótlan, csípős, erős, add ide a sót, miért főzted erősre, gyerek is van, nem érdekel. Jó ez így, nem számít, nem tudom megenni, nem tettél szalvétát, nem eszik a gyerek másodikat?, a kedvedért főztem, nincs elég villa, elő a készletet. Majd én elmosogatok, hagyd nem kell…, de igen, addig sem kell itt ülnöm veletek. Szeld fel a tésztát, miért nem eszel?, nem ettél szinte semmit. Mit iszol? Iszol pálinkát? Miért nem? Ne az asztal alatt mássz ki, álljatok fel, hogy kiférjen, ha már felálltatok, ne üljetek vissza, kérsz egy pálinkát?

Mi ez? Ez a Karácsony szelleme? Mi lesz az érzőkkel? Mi lesz azzal, aki igényli a figyelmet, a szeretetet? Mi lesz velem? Hova tűntek a “Hogy érzed magad?”-kérdések. Hova tűntek a “Jó, hogy itt vagytok!”-kijelentések. “Hiányoztatok, sokat gondoltam rátok, amíg készültem.”

A hazugság asztalánál megterítve nem beszélünk érzésekről, még a végén valaki kifakad, és akkor még többet kell inni. Hiszen minél többen vagyunk, és minél kiélezettebb a helyzet, az alkohol fogyasztás hirtelen az egekbe szökken.

… és aztán az ajándékozás. A szemkontaktust szigorúan elkerülve. A “Boldog Karácsonyt!”- úgy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy “Egészségedre!” Ne köszönd meg nekem, hiszen szinte nem került semmibe. Ha megkérdezem: Tetszik?-gyorsan tereld el a figyelmet, és mondd: Minek hoztál ajándékot nekem?!-és ha így teszel, garantálom neked, hogy a szívemet még jobban bezárom előtted.

Szóval kedves Ünnepek, jó hogy itt voltatok, de még jobb, hogy elteltetek. Valahogy idén sem változott meg a családi rendszer. 70-es, 80-as, 90-es, vagy 2000-es évek, hidd el, az évszám teljesen mindegy. Talán eltűnt a családokból az az ember, az egyetlen akiben volt még szeretet, akinek fontosak voltak a megélések.

Kedves Karácsony! Ez a Szent Ünnep nem maradt más, mint fénytelen lények gyülekezete.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Láthatatlan gyermekek.

Vannak, akik bár itt vannak köztünk, a látható, és megfogható világban élnek, mégis láthatatlannak érzik magukat, úgy érzik, hogy a többi ember, és a világ nem látja, nem érzékeli őket. Ők azok, akiket meglöknek, akir rálépnek, akit valahogy nem vesznek észre, akinek nem jegyzik meg a nevét, és akit mindig összekevernek valakivel, aki mindig csak emlékeztet valakire. Mintha nem lenne saját identitása, egyénisége, mintha ő maga nem is létezne. Ő az, akiről még otthon is megfeledkeznek, ő az, aki úgy érzi nem fontos senkinek, s ha eltűnne, senki nem venné észre.

Láthatatlan gyermekek, akik titokból fogantak. Eltitkolt, szeretői, vagy fel nem vállalt kapcsolatokban álmodta valaki meg őket, és ők meghallották a hívó szót, és jöttek. Elindultak, de mire megérkeztek, már más lett a helyzet. Megváltozott minden. Talán vége lett a szerelemnek, a kapcsolatnak, és azt gondolják, hogy ezzel vége lett a titkolózásnak, nem derült ki, megúszták, vége… de nem így van. Nem lehet így, mert a kapcsolatban megjelent még valaki, egy titokból fogant gyermek. Hiába nem mondja el senkinek, hiába nem derült ki sosem, a történet nem feledteti el azzal aki megélte, érzi, tudja, viseli, egy életen keresztül cipeli.

Nem akarják látni, mert a történettel nem akarnak szembe nézni. Senki nem akarja a titkot, és ezzel önmagát elárulni, a felelősséget felvállani. Régen volt, nem számít. Talán már senki sem emlékszik…

…egyetlen ember van, aki mindent fel tud idézni. Az, aki a történetet egy egész életen át cipeli. A titokból fogant, láthatatlan gyermek ő, aki a gyökereit keresi. Keresi azt a két embert, aki ide hívta, aki megálmodta, aki az életet adta neki. Anyja vagy apja titkolja, mert bűnére emlékezteti. A másik embert, azt aki az életét adta, talán pont azt aki őt idehívta, megálmodta, még csak nem is ismerheti. Belül magában a hiányt érzi, keresi. Keresi azt, aki hiányzik. Azt a szülőt aki itt van, azt nem érdekli, nem akar vele szembenézni, mert a titkára emlékezteti.

Titokból fogant gyermekként élni nehéz, mert a látható világban, az életben láthatatlanként, feleslegesként, elismerések nélkül kell élni. Egészen addig, amíg egyszer valaki fel nem ismeri, és láthatóvá nem teszi. S hogy mit jelent láthatóvá válni? Fontosnak lenni valakinek, felvállaltnak lenni, szeretve lenni.

Láthatatlan gyermekként létezni olyan, mint egy egész életen át szeretetért koldulni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Újra élt érzések, újra élt helyzetek.

Amikor kimondod, hogy múlt, örülsz, hogy már nem vagy ott, hogy vége van. Tovább léptél, évek, évtizedek teltek el azóta. Sok minden megváltozott benned, és körülötted. Ezerszer próbáltad kitörölni azokat az emlékeket, melyek megkeserítették gyermekkori életedet. Úgy érzed, hogy túl vagy rajta, hiszen megértetted, hogy minek-miért kellett történnie. Megértetted, és elfogadtad, hogy ott akkor azok az emberek, akik gyermekkorod részei voltak arra, annyira voltak képesek. Talán már megbocsátottál nekik, elengedted sérelmeidet, és begyógyítottad fájó sebeidet. Annyiszor gondoltad újra, annyi mindent próbáltál megváltoztatni benne. Magyaráztad így, magyaráztad úgy, és a végén már te magad is elhitted, hogy nem is úgy történt, ahogy te emlékszel. Elhitted a többieknek, és aztán már magadnak is, hogy te voltál ott rossz, vagy túl érzékeny, túl reagálod azt ami történt, felejtsd már el…

Már neked magadnak is eleged van abból, hogy vannak helyzetek amiken nem sikerül túllépned. Vannak emlékek, melyket elvenen  kell újra élned. Időről-időre, pontosan emlékeztetve az eseményre, érzéseid szintjén újra éled. Felbukkanó érzések, te magad sem érted. Éjszakai álmok, képek, melyek összefüggéseket üzennek. Nem érted, még nem érheted. Nem ismered fel, mert annyira mélyen van benned, annyira fájt amikor elszenvedted, ott azon a ponton olyan nagy a veszteséged. Még az is lehet, hogy ott akkor, abban a történetben egy részed elveszett. Elveszett, és azóta is csak bolyong, keres téged. S hogy megtaláljon, hasonló helyzeteket teremt neked, hogy találkozhasson újra veled. Te nem is tudod, hogy elveszett, mégis ez a hiányzó rész, ennek fájdalma, sérülése uralja az életedet. Életesemények jönnek-mennek, és az elveszettnek hitt részed megjelenik, és olyan érzéseken keresztül üzen, melyek számodra is idegenek. Nem ismered fel a saját viselkedésedet, nem érted, hogy azt amit teszel, és főleg ahogyan teszed, miért teszed. A hozzád legközelebb állók csodálkozva néznek, nem értenek, nem ilyennek ismernek…

Az elveszett, belőled kint rekedt rész átveszi az irányítást a személyiséged, viselkedésed, és így az egész életed felett. Figyelmet követel, megoldást akar, azt akarja, hogy ismerd fel a helyzetet, és változtasd meg. Most csináld másként, legyen más a vége, ne történjen ugyanaz meg, mert ha újra megtörténik, legközelebb még hangosabban jelez. Nem adja fel.

S, hogy hol jelenik meg a gyermekkorban megsérült, belőled kint rekedt rész, hol követel helyet? A felnőtt kor legérzékenyebb pontján, a párkapcsolatunkban természetesen. Mert ez az a hely, ahol leginkább magunk tudunk lenni, ahol egykori önmagunkhoz leginkább hűen tudunk viselkedni, ahol szeretnénk jól csinálni, ahol szeretnénk megpihenni, szeretni. Ez az a közeg, tér, ahol az érzéseink a leginkább meg tudnak jelenni. Ez az a hely, ahol olyannak, amilyenek vagyunk éppen, el tud a másik fogadni. Itt, ebben a biztonságosnak tűnő térben tudjuk magunkat leginkább gyógyítani.

A párkapcsolatunk az a hely, ahol a leginkább akarunk magunkon változtatni, ahol ha megszólítanak minket, hajlandóak vagyunk meghallani. Itt, ebben a szeretet térben jelenik meg az a belső vágy, hogy milyen jó lenne újra teljesnek, egésznek lenni, és ezt az egész Én-t a másiknak odaadni. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, a részeinket haza kell hívni. Nem tudatosan hívjuk meg a részünket, részeinket, csak abból tudjuk meg, hogy megérkezett, hogy megjelennek a vele kapcsolatos érzések.

S, hogy mi volt előbb az érzés, és az teremti meg újra a hasonló helyzetet, vagy a helyzet teremtődik meg, és abban ezek a régi érzések újra születnek, ezt nem látni pontosan. A legfontosabb felismerni a visszatérő érzést, megtalálni, hogy hova, milyen szituációhoz, és kihez, kikhez tartozik, és magadban kimondani: “Itt, és most a saját jogomon a változást választom, és ezzel a sorsomat újra írom!”

Aztán csak várj, figyelj, és érezd ahogy a jég lassan felenged benned, és újra érezheted a szeretetből áradó melegséget.

Búcsúzz el attól a régi helyzettől, azoktól az emberektől akik a helyzet megteremtésében részt vettek, és egy újabb részeddel gazdagabban, teljesebben élj boldogan a felnőtt életedben!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Magamat adtam érted…

Sosem kérted, nem követelted, én mégis mindig magamat adtam érted. Teljesen, egészen. Odaadtam mindent, ami csak telt tőlem. Feladtam mindazt, amitől én-én lehetek. Hitet, és értékrendet, hogy amikor szükséged van rám, egyetértsek, bólintsak, hogy jól van, jól tetted. Biztattalak, bátorítottalak, kísértelek, segítettelek, újra, és újra felemeltelek. Vigasztaltalak, kértem, hogy soha ne add fel. Tettem, és mondtam mindezt én-neked, az az én, aki feladta önmagát érted. Odaadtam magamból egy részt, hogy kapcsolatban maradhassak veled, de ezt a kapcsolódást te nem látod, nem értékeled. Még többet akarnál tőlem, belőlem. Követelsz, elveszel, akarsz, még többet. Még több igent, még több figyelmet, még több elhazudott egyetértést, mindent… Mindazt, ami számomra értékes. Nekem értékes, neked értéktelen. Mégis elveszed. Elveszed, elviszed, és a következő sarkon eldobod, mert nem kell. Sokáig azt gondoltam, hogy mindennek azért van értelme, mert te azáltal amit elveszel, talán egyre több leszel, de ma már látom, hogy egyre kevesebb vagy, lassan eltűnsz, elveszel. Hiábavaló az áldozat, amit meghoztam érted…lassan, de biztosan eltűnsz, köddé válsz a semmiben.

Magamat adom, magamnak…s ha ezt teszem, lehet, hogy téged örökre elveszítelek, de megmarad számomra minden ami valóban fontos, értékes. Megmaradhat az őszinte tiszta tiszta szív ami szeret, együtt érez, és ez a szív megőrizheti a te emlékedet.

Magamat adom magamnak, hogy megőrizhesselek annak, akinek megismertelek.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Szeretem az életem…

Vannak pillanatok, amikor őszintén ki tudom mondani, hogy „Szeretem az életem!” Vannak pillanatok, amikor megengedem magamnak ezt az érzést. Aztán a pillanatok tovaszállnak. Kiesek a saját helyemről, vagy talán az életemből. Kiesek a szerepemből. Abból a szerepből, melyet a Sors ruházott rám. Elfelejtem az üzenetet, melyet küldetésként a Lelkembe súgtak odafent.

Elfelejtem, hogy ki vagyok, és hogy hova tartok. Elfelejtem, hogy miért jöttem, hogy mi a dolgom. A gondok, a problémák, a megoldandó feladatok, a küzdelem az életben maradásért, a túlélésért, kiszakítják a tudatom. Bolyongok. Eltévedek, és a feledés homályába vesznek a Lélek pillanatok.

Szeretem az életem, amikor a helyemen állok. Szeretem az életem, amikor magamból adhatok. Szeretem az életemet, amikor a gyötrődés helyett, az életet választom. Szeretem az életem, amikor az életet választani nem bűn, hanem oltalom. Szeretném szeretni az életem, de a sok világi fájdalom, együttérzés hiányában összenyom. Szeretném az életem, ha a terheket letehetném, ha mások batyuja helyett, csak a sajátomat cipelhetném.

Azt tanították, úgy neveltek, hogy az élet nem érdemel tiszteletet. A minta az, hogy az életet csak elszenvedni lehet, és én őrzöm a mintát, mint egy jó gyerek.

A szenvedés túlnőtt az életemen. A világ szenvedése, a Föld szenvedése, az emberek szenvedése. A szenvedés, szenvedése…

Vajon milyen lenne az életem szenvedés nélkül? Elképzelhetetlen. Talán a mellkasom fellélegezhetne. Mint az első lélegzetvétel. Olyan, mintha még mindig nem történt volna meg. Mintha még mindig ütnék a hátamat, hogy vegyek már levegőt, de az ütéstől csak a rémület növekszik bennem. Talán nem értem, hogy miért erőből kell?! Miért nem lehet szeretettel? Miért nem lehet finoman beleszeretni az életbe?

Vajon milyen lenne az életem fájdalom nélkül? Elképzelhetetlen. A test fáj, a Lélek vérzik. A tudat fáj az utolsó kilégzésnél.

Vajon milyen lenne az életem, ha ezt az életemet élhetném? Ha a Sorstól elfogadnám a szerepet, melyre születtem? Ha megbékélnék. Békét kötnék a szenvedéssel, békét kötnék a fájdalommal. Békét kötnék az utolsó kilégzéssel, és békét kötnék az első levegő vétellel. Békét kötnék az erőszakkal, és békét kötnék a szeretettel. Talán akkor azt érezhetném, hogy szeretem az életem.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Rajtad múlik…

Életünkben vannak olyan pillanatok, amikor nincs értelme ott maradni, benne állni, tovább várni. Nincs már értelme próbálkozni, újra nekifutni, önmagunkat feladva szimpatikusan viselkedni. Egyszerűen meg kell fordulni, és ezzel együtt mindent megfordítani. Kívülről-befelé indulni, közeledés helyett-távolodni, hallgatás helyett-őszintén szólni, ő helyette-magunkat választani.

Be kell látnunk, hogy ha eddig nem sikerült, akkor itt ezen a ponton már nem tehetsz mást, fel kell tudni adni.

Most, ebben a pillanatban már csak rajtad múlik, hogy képes vagy-e elengedni, lemondani, elfogadni, hogy nem tudod sem őt, sem a helyzetet jobbá tenni.

Ha szeretnél ebből a viselhetetlennek tűnő belső holt pontról kimozdulni, akkor Emlékezés helyett, kezdj el Felejteni…

Emlékezés, és Felejtés…

Az életben maradáshoz mindkettő szükséges, úgy tűnik…

Rajtad múlik, hogy tudsz-e, akarsz-e felejteni, elengedni, tovább lépni!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A végtelen egyszerű…

Mindig, minden pillanatban mozog, áramlik, változik. Kiegyenlítődésre törekszik, és ezzel mindenkit változásra, változtatásra bír. Van amikor kér, vagy egyszerűen lehetőséget ad, de olyan is van amikor követel tőled, vagy akár elvesz. A lényeg, hogy történjen, valami vagy valaki változzon meg. Ott, akkor, abban a pillanatban, abban a másodpercben. Az időben, és ha ott megtörténik, akkor a változás a Térben is érezhetővé válik.

Mi emberek, tudatosan vagy tudattalanul, de részt veszünk a kiegyenlítődésben, az energia játékában, az áramlásban. Ha tudatosan, akkor figyeled, megfigyeled, mozgatod, rakosgatod, ide-oda helyezed, és figyeled magadat a helyzetben, hogy mikor-mit élsz meg. Érzeteidnek megfelelően mozogsz a térben, nem állsz meg, nem teheted, mert ha megállsz, már nem vagy tudatosan benne. Aki tudattalanul vesz részt benne, annak az élete egy-egy szituációja jelez. Mutatja, hogy valami nincs rendben. Ambivalens érzelmi állapotaidnak megfelelően olyan, mintha egy érzelmi cunami pusztítana éppen.  Elvisz, romba dönt mindent, nem válogat, nem keres, nem ismer fel…csak viszi mindazt, ami az útjába került: helyzeteket, embereket, kapcsolatokat, eredményeket, lehetőségeket. Olyan mint a víz, ami elől nem menekülhetsz. Utolér, beborít, elsodor… és ahol ott volt, ahol ebben a formájában jelen volt, ott nem marad éppen semmi, és senki. Elvesz, követel. Életeket. Élet helyzeteket.

Stabilnak hitt kapcsolatok mennek tönkre egyetlen pillanat, és egy láthatatlan harmadik miatt. A harmadik, aki önmagát sosem vállalja fel, akinek láthatatlansága a lehetősége, és a rombolás a küldetése. Az ördög küldte, hogy elvegye, tönkre tegye, feleméssze. Mindent, ami addig jó volt, helyén volt, értékes volt, amit két ember együtt felépített. Talán az Együtt a válasz a kérdésre, ami még sosem volt egyértelműen feltéve. Az Együtt, az Egység egy darabja, emléke. Amikor együtt vagyunk, együtt teszünk valamit, emlékezünk az Egységre, és az egységben talán nem volt helye az ördögnek…még az is lehet, hogy valaki, valamiért száműzte. S ha így van, akkor érthető az állandó jelenléte, keresése, kísértése. Próbálkozik, hogy vissza kerülhessen, visszatérhessen végre. Oda, ahol meghatározó a jelenléte, a legfontosabb pillanatok valamelyikébe.

Felismered amikor a vágy először bukkan fel benned, amikor valami hiányzik éppen, amikor a hiány lesz a meghatározó érzés az életedben? Ott, akkor ő van jelen. Próbálkozik, hogy megszólítson, elérjen, majd ha ez megtörtént vezessen. Nem mutatja meg magát, elbújik, innentől mégis ő irányít mindent. Jelenlétében felborul értékrended, olyan dolgokat teszel, amiket te magad sem értesz… hiába kérdezed magadat, nem kapsz választ a kérdésre. Nem érted. Nem érted, hogy mit, miért teszel, egyszerűen csak megteszed. Ilyenkor megnövekszik érzékenységed, tisztábban látod azokat, akik segítségre szorulnak, és te ott teremsz…védelmezővé válsz, jótevő leszel, szívedben mélységes szeretettel. Már megtetted, benne vagy, benned van, és vezet. Benne vagy egy olyan helyzetben, amibe magadtól sosem mentél volna bele. Még nem is gondoltad végig, hogy: Mi lenne ha… Hogyan oldanám meg… stb, és mégis benne állsz a közepében. S ha ez nem lenne elég, jön a nehezítés…helyzet, helyzetek, ahol keresheted a saját felelősségedet. Vádolhatod magadat, hogy nem jól tetted, hogy miért is mentél bele…nehezítések, kihívások, melyek egyre mélyebbre vezetnek a saját labirintusodban. Egyre mélyebb, egyre nehezebb, eltűnik a jóság, és a szeretet, nem marad más csak a kényszer. Dönteni vagy választani kell! Most, nem lehet várni vele! Kényszeríted magadat a jó döntésre, ahol megmaradhat a szeretet, de már nincs, elveszett… pontosabban elcserélted. Eladtad az ördögnek, vágyad kielégítéséért cserébe. Amikor itt tartasz, amikor ezt felismered, ezen a ponton bármire képes vagy, hogy megállítsad magadat. Igen, magadat kell megállítanod ahhoz, hogy az ördögöt száműzhesd magadból. Te engedted be, te küldheted el.

Kezedbe veszed a döntéseket, és értékrendednek megfelelően cselekszel. Tetteid, cselekedeteid, lépéseid visszavezetnek oda, ahonnan elindultál egyszer, de ezen a visszavezető úton találkoznod kell a saját kegyetlenségeddel. Képessé kell válnod olyat tenned, ami önmagad szerint-tőled, kegyetlen. Olyan valamit, amit normális helyzetben nem tennél meg. Nem tennéd meg, ha tudatosan hoztad volna meg döntésedet, de ebbe a helyzetbe valami hatalmas erő szippantott be, nem dönthettél, nem volt lehetőséged. Ahhoz, hogy most kikerülj innen, vállalnod kell, hogy cserbenhagyod azokat, akiket az ördög bedobott csalinak…

Jóság-kegyetlenség, elköteleződés-cserbenhagyás, bármikor, bármelyik lehet. A Végtelen egyszerű…mindig Te dönthetsz, s ha te nem döntesz, majd döntenek feletted, és vágyaidnál fogva belevezetnek a helyzetbe. Mindig lehet jobb, több, másabb, mindig tehetsz még többet, lehetsz még jobb ember, és sokan vannak, akik segítségre szorulnak, vagy talán akiket az ördög kinézett csalinak.

Ha szeretnél ebben a folyton változó, érzelmi cunamikkal tarkított valóságban Önmagad maradni, nem tudsz mást tenni, mint a vágyaiddal tudatosan szembe nézni, és tudni, hogy le lehet róla mondani.

Meg lehet elégedni azzal aki, és ami van, nem kell bizonyítani, bizonygatni, nem kell több, jobb, csak tiszta szívvel élni. Szeretni, érezni, részt venni, emlékezni, felismerni, tanulni, tapasztalni, fejlődni, s majd egyszer visszatérni. Addig is amíg ez megtörténik, az Egységet megélni, fenntartani, tanítani, megosztani.

Az ördög mindig ott van, és próbálkozik, de hiába, mert ezidáig nem sikerült neki…a vágyakról való tudatos lemondás az, ami legyőzi. Ez az egyetlen, amivel nem tud mit kezdeni, kénytelen tovább állni, és máshol próbálkozni.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea és Dömötör Aletta

Kezemre érintés nem felelt…

Világok találkozása az Élet. A te világod találkozik az én világommal. Van, hogy a találkozás a felismerést segítve jön létre, van, hogy a búcsú üzenetét hordozza magában, és van, hogy egyszerűen csak elmegyünk egymás mellett. Talán egy röpke tekintet, vagy még az sem.

Világok találkozása az Élet. Ebben az életben a legfájóbb üzenettel, a búcsú, a lezárás, a feloldozás, majd a szabadon engedés lehetőségével, érzésével.

A felismerés pillanata annyira szép, és remény teljes. A pillanat, amit soha nem felejtünk el. Egy életre a Lelkünkbe vésődik. Az Univerzum minden lépésünket segíti. Én felismerem magamat benned, és te felismered magadat bennem. Az Egység érzése megkérdőjelezhetetlen. Világok találkozása az Élet, és a két világ összefonódva lebeg a végtelenben. A felismerés pillanata belső erővel tölt fel. A gyógyulás kezdete. Valódi boldogság, mert a magány érzését száműzte.

Úgy tűnik, nem férhet mindenki ebben az életben az életünkbe. Vannak új arcok, és vannak visszanyúló régi bevésődések. Arcok, melyek annyi mindent megéltek. Tekintetek, melyek volt, hogy csordultig voltak szeretettel, volt, hogy a közömbösség szürkesége fedte, és volt, hogy a gyűlölet szennyezte.

Volt, hogy közel voltunk, aztán az élet úgy hozta, hogy eltávolodtunk. Vagy te döntöttél úgy, hogy ellépsz, távolabbról szemlélsz. Aztán újra közel, majd újra távolodva, visszaléptünk a saját világunkba. Te a te világodba, én az én világomba. Valami mégsem ereszt, vagy az is lehet, hogy én nem eresztelek téged.

Valamit még szeretnék kapni tőled, mielőtt a végleges búcsú bekövetkezhet. Talán adni szeretnék, talán valamit megmutatni. Talán csak azt szeretném, ha meglátnád a szívem. A szívem, melyben annyi mindent megőriztem. Megőriztem a felismerés pillanatát, a remény színes sugarát. Megőriztem a hitet, hogy egyszer újra megérinted a kezem, és ott akkor újra indulhat az élet. Mert amikor elmentél, ott akkor egy kicsit megfagyott minden. Van egy tér, ahol az idő azóta nem mozdult meg… de az élet a fejlődést kikövetelte. Nem várok másra, csak egy érintésre, mely felolvasztja a pillanatot, melyben megrekedtem. Melyben szívem egy darabja odaveszett.

A búcsúnak magába kellene foglalnia az utolsó érintés jogát. Talán abban az érintésben feloldozást kaphatnánk mindketten. Mert az első és az utolsó pillant a legmeghatározóbb és a legerősebb. Szeretetből indul minden. Talán van remény arra, hogy szeretettel legyen átitatva a vége. Talán a búcsúhoz kell a legnagyobb szeretet, mert magában kell hordoznia az eltelt, és elmulasztott éveket.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Szomorú szemeid…

Amikor a szemedbe nézek, mélységes fájdalmat látok, ami egy pillanatra a saját fájdalmamra emlékeztet. Fájdalom, elveszített érzések, melyek nélkül az élet félig üres. Az Egység üzenete, és emléke már porrá hamvadt el. Mára már nem maradt más, csak a szomorúság, amit tekintetedben rejtettél el. Eltitkolod, elrejted veszteségedet, de amikor a szemedbe nézek, látom, hogy még mindig nagyon fáj az Egység elvesztése.

Folyton keresel, és amikor nem találsz, tovább állsz. Ha kell, pillanatok alatt búcsút kínálsz. Újra és újra menni kell, indulni kell, keresned kell, hinned kell, hogy egyszer megtalálod azt, akiben a te szíved üzenete dobban. Keresed őt, kinek szíve a te szíved ritmusára lüktet. Őt, aki a szomorúságot feloldhatja benned.

A Vándor benned Lelked hiányzó darabja után sóvárog. Néha halkan szól, néha hangosan tombol. Indulj! A Vándor szomját csak szeretettel olthatod.

Szomorú szemeidben a világ fájdalmát cipeled. Te vagy az, aki mások helyett is megéled. Lelked már sok mindent látott, sok mindent élt át. Bölccsé tette az életeken át tartó utazás. Nem derűs, nem vidám, mert tudja, hogy mi vár rá. Tudja, hogy az élet szenvedéssel jár. Egyetlen reménye, hogy az Egységbe visszatalál, hogy lesz egy pillanat, amikor Lelke minden darabja hazatalál.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Mások tökéletes elvárása voltam.

Az elvárások rabjaként szolgáltam. Tudtam mit várnak és azt is, hogyan. A különböző elvárások újra és újra lehasítottak. Az elvárásokért önmagamról lemondtam. Így valójában én mások voltam. Azt kapták, amit kértek. Azt, hogy magam helyett mindig valaki más legyek. Én megtettem. Talán mert azt éreztem, hogy majd így szeretnek. Majd így elfogadnak, hiszen ha olyannak látszom, és olyanná válok mint ők, akkor maradhatok. Bármit odaadtam volna magamból, vagy bármiről lemondtam volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadják a Lényem.

Észre sem vettek, nem láttak meg. Pedig jól szolgáltam, mindent megtettem. Önmagamat már teljesen száműztem, és igazán így sem kellettem. Belehaltam a szeretetlenségbe. Belehalt egy részem, a lényegem. Az, aki én vagyok, az akinek, és amiért születtem.

Egyetlen lehetőségem maradt, talán egyszer valaki visszaszeret az Életben. Akkor talán az élet visszaszállhat a Lelkemmel együtt a testembe. Talán van valakiben itt a Földön még szeretet. Talán a szeretetnek van akkora ereje, hogy felsegítsen engem.

… és igen. A válasz igen. Van még valakiben szeretet, és igen visszaszerettél az életbe. Itt vagyok, hazatértem!

Ki vagyok én? Felteszem magamnak a kérdést, miután a Lelkem hazatalált hozzám. A válasz nem más, csak annyi: én, én vagyok. Mindegy, hogy milyen, a lényeg, hogy itt van velem, bennem. Én vagyok az, aki visszatértem. A legmélyebb poklot megjárva, hazatértem. Én vagyok saját magam tökéletessége. Nem attól tökéletes, mert finoman megmunkált, csupán attól, hogy minden porcikámban lüktet az élet. Bennem van a Lelkem. Olyan egyszerűen természetes. Nincsenek kérdések, és a válaszok sem érdekelnek. Lepotyogtak a kérdőjelek, és értelmüket elvesztve tovatűntek.

Nem maradt más, csak a lényeg: Élek!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Mások tökéletes elvárása voltam.

A szabadság ára.

Mondhatnánk azt, hogy a szabadság az élet természetes velejárója. Mégis a szabad emberek a legveszélyesebbek. Ők tudják a titkot, mellyel rendszereket túlléphetnek, helyzetekből kikerülhetnek, vagy már bele se mennek. Szabadok, de nem azért, mert szabadnak születtek. Félig- meddig megnyomorította őket az Élet. Életen át tartó szomorúság van a szemükben. Messziről felismerheted, félig megrágta őket az emberek kegyetlensége.

Talán valaki szolgájának nevelte fel. Az is lehet, hogy már gyerekként használták, kihasználták, de egy biztos, a szeretetet soha nem érezhette. Valahogy midig úgy alakult az élet, hogy neki már nem jutott, vagy neki nem is járt az, ami boldoggá tehette. Élete nagy részét egy börtönhöz hasonló helyen töltötte. Az is lehet, hogy a börtönőr a saját vére. Az, akinek a leginkább kellene szeretnie.

A fogságban született állat, a kalitkában született kismadár nem tudja, hogy rabságban van. Neki ez a természetes. Születése pillanatától ott van a kerítése. Látja ő a világot, de nem tudja, hogy ki van hasítva belőle. Ő, és a kerítése a biztos pont az életében.

A szabadon született állatnak a kerítés lenne a legnagyobb büntetése. Fogságban tartva, elhagyná az életkedve.

Emberként valaki szabadon, és valaki fogságban születik. A szabadon születetteknek talán egyszerűbb az életük. Bár mivel sosem voltak fogvatartottak, nem tudják mekkora érték a szabadság. Sokan szabadságukat önmaguk feladják, mert a szabadságban a biztonság érzése nagy hiány. Talán azt gondolják, hogy a kontroll alatt a kalitkában nagyobb a kiszámíthatóság, és ezáltal a biztonság.

A fogságban születetteknek a szabadságig nagy utat kell bejárniuk. Vagy annyira rossznak kell lennie a kalitkában, vagy annyira erősnek kell lennie a külvilág csábításának, hogy az összes elkeseredettségével, vagy vágyával együtt a bezárt világot szétfeszítse. A fogva tartóját el kell engednie. Búcsút kell intenie. Az érzelmi zsarolásnak hátat kell fordítania, lesz, ami lesz. Így a fogvatartottból egyszer szabad ember lesz. A szabadságért cserébe mindent el kell engednie. Amikor kilép, akkor tudja, hogy a kalitkába vissza, többet nem léphet. Annak az időszaknak vége.

… és hogy miért a szabad ember a legveszélyesebb?

Mert ő már ismeri a kivezető utat, ő már megtette. Tudja, ha lemond a bezárt világ jogosultságairól (akár az arany kalitkáról), akkor szabad lehet. El tudja engedni az „álbiztonságot” az átmeneti bizonytalanságért cserébe.

A szabadság az élet természetes velejárója lehetne. Engedd, hogy a természet a dolgát bevégezze! Engedd, hogy a természet szabaddá tegye az életedet! Engedd, hogy valaki megfogja a kezed!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta