Megemlékezés a szeretetre…

…az együtt töltött időre, melyről elhittük, hogy soha nem érhet  véget. Hittünk a varázslatban, a végtelenben, hogy vannak pillanatok, melyek véget nem érősek. Lélekpillanatok ezek. Örökre meghatároznak minket, mindent. Megemlékezés a szeretetre, mely egykor összekötött minket. Vágyakozás az ölelő karba, melyben annyira egyszerű volt minden. Megemlékezés a pillanatra, melyet megállítottunk, és úgy éreztük, ha most vége lenne a világnak, mi akkor is boldogan halnánk meg.

Aztán megemlékezés a hiányra, ami évekkel később érkezett el. Pillanatok, évek, melyek nélküle telnek. Magányban, szeretetlenségben. Alkalmak, születésnapok, hiányzó ölelések. Hiányzó búcsúk, hiányzó lezárások.

Megemlékezés önmagamról, aki azelőtt voltam, mielőtt az élet összetörte volna a szívem. Megemlékezés a könnyedségről, mely talán örökre odaveszett. Mert amikor elveszítettem, egy részem, ott, akkor elveszett. Elveszítettelek téged, és elveszítettem önmagam is egyben.

Emlékezés, megemlékezés… de vajon mire? Az elveszített emberre, vagy a tátongó űrre, vagy a szeretetre, mely összeköt minket, mindent. Keresem, és felidézem a legszebb pillanatokat, melyeket a Lélekalbumba gondosan sorra raktam. Felidézem a mosolyod, a tekinteted, és aztán felidézem a hangodat, mert tudom, az visz hozzád a legközelebb. Libabőrös az egész testem. S most, hogy emlékszem, most már érezlek téged.

Az emlékezés, megemlékezés segít, hogy az elveszettnek hitt érzésekbe újra életet leheljek. Segít, hogy a szívemben újra melegséget, szeretetet érezzek.  Hiszen amikor szeretek, amikor melegség van a szívemben, testemben, a hiány üvöltő fájdalma is csillapodni képes.

Megemlékezés a szeretetre… egy lehetőség, mely visszavezet a saját szív terembe, melyből ártatlan, őszintén érző részeimet összeszedhetem, Önmagamat felébreszthetem, és újra a Fény felé vezethetem.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Egyetlen ima…

Mindenkinek szüksége van kapaszkodóra az életben. Különböző élethelyzetek, és emberek jönnek, mennek, kevésbé vagy jobban kibillentenek. Van, hogy hamar vissza tudjuk rendezni magunkat, de olyan is van, amikor segítség szükséges az eredeti állapot eléréséhez. Valahogy vissza kell térni ahhoz az állapothoz, ahol a helyzet elért minket. Legalább oda, ahhoz az állapothoz. A viszonylagos egyensúlyhoz. Ahhoz, hogy ez meg tudjon történni, felkészültnek kell lenni. Kellenek pozitív, megerősítő mondatok. Olyan mondatok, amiket mi alkotunk meg magunknak. Olyan mondanivaló önmagunk számára, amit meghallunk akkor is, amikor eltávolodunk, saját középpontunktól, Lelkünktől messze vagyunk. Olyan hazahívás féle  szükséges. Tudod, mint amikor szép szóval, biztatással, a jutalmazás ígéretével hazahívod a gyermekedet. Mert hazahívni, nem lehet másképpen. A megrettent, félelemeivel küzdő, reménytelen helyzetbe került embert, csak szép szóval, szeretettel érheted el. Fény, és szeretet, ami segítheti, hazavezetheti…

…de vannak olyan pillanatok is, amikor ez is kevésnek tűnik. Kilátástalannak tűnő helyzetekben, kérni, könyörögni kell, hogy múljon el, változzon meg, legyen már vége. Ilyenkor szembe kerülünk a saját kicsinységünkkel, és ebben a helyzetben van esélyünk belátni, hogy a Sors milyen hatalmas hozzánk képest. A belátásból erő és erőtlenség születik ugyanabban az időben. Térdre rogysz, megadod magad, felnézel…meghajtod fejedet, és az utolsó mozdulat már spontán születik meg…egyszerűen csak összeérinted két tenyeredet…és benned ebben a pillanatban megszólal a hang, az ima. Nem gondoltad el, nem írtad meg, és ott, abban a pillanatban mégis megszólal. Talán a helyzet hívja életre. Talán odafentről mondják neked, és te csak elismétled.

A legeslegnehezebb pillanatokban amikor úgy gondolod, hogy már nincs tovább, mindennek vége, önmagad megadásával esélyt adsz egy ima megszületésére. Te csak térdelj a Sors elé, hajtsd meg fejedet, és figyeld ahogy magától elindul a két kezed, hogy tenyereid a szíved előtt végre összeérhessenek. Az egyetlen ima, ami bármikor, bármiből kisegíthet, ezekből a pillanatokból születik meg. Gyakorolni kell, próbálkozni, hogy megtaláljuk az egyetlent. Az egyetlent, ami felsegít, felemel, megoldást kínál, tovább vezet. Az egyetlent, ami visszavezet az érzésekhez, a szívhez, a szeretethez.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Amikor szeretet van a szívedben…

Életünk során nagyon sokszor kerülünk olyan helyzetbe, ahol megkérdőjeleződik bennünk minden. Érzéseink, értékrendszerünk, hitrendszerünk, és ennek következtében talajt vesztünk. Beleesünk a saját gödrünkbe, ahova vagy valaki, vagy mi saját magunkat lökjük bele. Zuhanás az éjsötét mélybe, önmagunk legfélelmetesebb rejtekeibe. Önmagunktól ide nem indulunk el, mert nem ismerjük az itt megbújó hangokat, árnyakat, és ez félelmet ébreszt. Ptóbáljuk kikerülni az olyan helyzeteket, ahol megtörténhet, aminek következménye lehet, de nem mindig sikerülhet. Vannak helyzetek, és emberek akik csatába, háborúba hívnak, és sokáig azt gondoljuk, hogy : “Vannak olyan helyzetek, emberek, melyekért érdemes megküzdeni, megharcolni, mert értékes.” Harcolunk, minden erőnkkel küzdünk, bizonygatunk, s ha kell legyőzzük, magunk alá teperjük azt, aki bennünk a Harcost felébresztette. Harcosok vagyunk mindannyian, hiszen ez a világ ma már csak így működik. A puszta létért, az életben maradásért is meg kell küzdeni, harcolni. Annyira megszoktuk ezt a harcot, hogy már észre sem vesszük, fel sem tűnik, hogy a bennünk élő harcosnak nincs ideje megpihenni, nincs lehetősége mérlegelni, dönteni. Nincs rá lehetősége, hogy megértse, elfogadja, elengedje. Gúzsba van kötve, és harcra van kényszerítve. A megszokások, és a rutin kifeszítették a keresztre. A saját keresztjére. Életének kérdései, és válaszai már nem benne születnek meg, csak a másoktól visszahangzó mondatok üvöltenek a fejében. Küzd, szenved, vergődik, és napról napra fogy az ereje.

Ha képes lennél megszólítani, elmondhatná, hogy már nem bírja tovább…vége. Nincs tovább értelme a harcnak, a kikényszerített, vagy erő fölényből megnyert csatáknak, a taktikáknak, a cselnek. Talán már nem is akar harcos lenni…talán sosem volt az, csak a helyzetek felruházták őt ezzel a szereppel. Nyereségek, veszteségek, tapasztalások születnek, és mindeközben eltelnek az évek.

… és amikor ott vagy lent, az éjsötét mélységben, a te saját mélységedben… ott ahol talán még sosem jártál, mert nem volt időd rá, hogy eljuss ide… ott, ahol már nincs Fény, és semmit sem látsz, valaki, vagy valami megszólal benned: ” Amikor szeretet van a szívedben ráébredsz, hogy senkiért, és semmiért nem kell harcolnod soha többet, mert a legtöbb amit a Földön elérhetsz, hogy: SZERETSZ! Szeret a szíved, érzel.” 

Amikor szeretet van a szívedben, nincsenek kérdések, nem számít, hogy ki ért egyet veled, és ki nem. Amikor a Szeretetet éled, nem számít más, csak a Szeretet. Mert betölt mindent, mert a legeslegnagyobb, és ott áll mindenek felett. Örök, és végtelen. És egyetlen aprócska pillanat ebben a minőségben, az sokkal több, mint életek sora nélküle! 

Emlékezz a Szeretetre, a szeretet erejére, és emlékeztess másokat is, hogy ők is visszatérhessenek oda, ahonnan elindultak egyszer… mert mindig, minden szeretetből indul el… és te bármikor visszatérhetsz ide, a kiindulóponthoz, ahhoz a pillanathoz, ahol még szeretet volt benned, és körülötted. 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

https://talentumok.com/gondolataink-2019/amikor-szeretet-van-a-szivedben/

A felébredés pillanatai…

Először még csak szürkeségnek tűnik, majd lassan láthatóvá válik, hogy vak sötétben tapogatózva élünk. A tűz, ami egykor lángolt, mostanra már alig pislákol bennünk. Szeretfoszlott, feladott álmok, kihűlt érzések, szenvedés, a szenvedély helyett. Érzéseink eltűntek, nem maradt más, csak gondolatok, melyek félelmet, szorongást szülnek. Kérdések, melyekből kétségek, önmagunk legmélyebb elbizonytalanítása, önmarcangolás, önbecsülésünk sárba tiprása születik meg. Talán akkor kezdődik, amikor belül mélyen nagyon fáj…de fájdalom nélkül nincs élet. Mindenkinek más a fájdalom küszöbe. Vannak, akik már gyermekkorukban elérik azt a szintet, aminél többet nem bírnak el. Ők ott, akkor kilépnek az érzések világából, a fájdalmatlannak tűnő kábulat világába, az elmébe. Előbb vagy utóbb, mindannyian ellátogatunk ide, van aki itt ragad, van aki hamar tovább lép, és vannak, akik csak erőt gyűjteni, megpihenni jönnek.

A valóság helyett, az illúzió világa ez, ahol bármikor, bármi megtörténhet, és te magad döntöd el, hogy kinek, minek adsz helyet, és hogyan magyarázod meg, színezed ki a valóságot, hogy elviselhetőbb legyen. Átmenetileg jobbnak tűnik, de egy idő után szürke lesz, élettelen. Érzések, valódiság nélkül értelmetlenné, fakóvá, egyhangúvá lesz minden történet. Nincsenek nagy kilengések, nincs nagyon jó, vagy nagyon rossz, olyan mintha kímélő üzemmódon élnéd az életed. Az elme kábulatban tart, a múlt emlékeivel, és a jövő várakozásaival együtt, a minimumon élheted az életed. Pihenhetsz. Legalábbis azt gondolod, azt hiszed. Amíg egyszer csak el nem éred magadban azt a szintet, ahol már semminek, semmi értelme. Már nem tudnak a korábbi álmok lázba hozni, nem akarsz sem régivel, sem új emberrel, helyzettel találkozni. Életedet az elmédben éled, szüntelenül zakatoló gondolataid először legjobb barátaid lesznek, amikor a rossz érzésekből, a fájdalomból kimenekítenek. Kiutat adnak a legnehezebb pillanatban, hogy ne halj bele a fájdalomba, a szeretetlenségbe. Megmagyarázod magadnak, hogyan történhet ilyen.

Aztán ugyanezek a gondolatok fogságba ejtenek, nem engednek, és valahogy elérik, hogy a korábbi helyzetet szemlélve önmagadat tartsd felelősnek, magadat hibáztasd, és nem engednek addig el, amíg az örület határáig el nem kísérnek. Jó esetben időközben ráeszmélsz, hogy magaddal csinálod mindezt, és megkeresed a kiutat, segítséget kérsz, hogy visszatérhess. Vissza a saját valódi életedbe, az érzéseidhez, a tűzhöz, a szenvedélyhez.

Az úton ami visszafelé vezet, szembe kell nézni félelmeiddel, szenvedésed mélységével. Fájni fog, mert fájnia kell a változáshoz. Tűz kell, hogy lángoljon, égjen a fátyol amit elméd teremtett, hogy az illúzióval a valóságtól megkíméljen téged. Tűz kell, ami tisztán lángol, ami elégeti a múlt poros emlékeit, és a jövő hamis elvárásait. Tűz kell, amiből valami új születik.

Amikor elég volt a sötétségből, gyújts világosságot! Magadban, belül keresd meg fényedet, tápláld tüzedet, éld az életed. Legyél valóságos, engedd, hogy fájjon, és tudd, hogy legyen az jó vagy akár rossz érzés, minden elmúlik egyszer! Soha, semmi nem marad ugyanolyan, ez az egyik legvalódibb igazság, kapaszkodj bele! 

A felébredés pillanatai életünk legnehezebb és ugyanakkor legszebb pillanatai, amikor a legmélyebb fájdalomból, a legnagyobb igazságok és megértések születhetnek meg. Engedd, hogy megtörténjen, és ha a parázs lángra kap, őrizd és tápláld tüzedet, mert a tűz maga az élet…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A felébredés pillanatai…

Az igen, ami a kiúthoz vezet…

Amikor azt érzem, hogy felszabadultságra van, lenne szükségem, olyankor kicsi a tér, amiben mozoghatok, létezhetek. Kicsi, egyre szűkebb. Mert valaki összetolja, szűkíti a teremet. Az elvárásaival, kimondott vagy ki nem mondott igényeivel. Nem hallom, hogy mit akar tőlem, mert nem mondja ki, de érzem. Minden sejtemben érzem, hogy tőlem akarja, el akarja venni, ha kell, ki fog fosztani, mert neki kell. Kell az enyém, az én terem. Egy kép jelenik meg bennem, ahol egy szobában, azon belül is egy sarokban kucorgok éppen, és a falak hogyan, hogysem, mozogni kezdenek, és egymás felé közelednek, tehát a tér egyre csökken. Tudom, hogy valaki mozgatja a falakat. A kezében van az a műszer, ami tágítja vagy szűkíti a határokat. Hangtalanul kérdez, és amikor a válaszom az elvárt igen helyett nem, akkor megmozdulnak a falak, és egyre szűkebb lesz a tér, amiben éppen vagyok, élek.

Tudom, hogy mit akar, hogy mit vár el, és minél erősebb az elvárása, annál erősebb bennem a nem. Nem tehetem meg újra, nem adhatom oda, mert ha megtenném, valami visszavonhatatlan történne. Nem tudom, hogy vele, vagy velem, de ezzel a nemmel állíthatom meg, hogy megtörténjen. Ez a nem, tulajdonképpen bennem egy hatalmas igen. Igen arra, hogy tudom mi a dolgom, tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy most másként történhessen. Mert ez már egy másik élet! És újra itt vagyunk mindketten. Ő és én, áldozat és tettes, kiegyenlítődések, tartozások, követelések. Elkövetelt lehetőségek, megtagadott pillanatok, emberek, mind itt vannak, szinte újra élünk mindent. Talán egyetlen dolog változott, csupán egy pont a rajzon, és az a megváltozott pont, én magam vagyok. Megértettem, hogy most máshogy kell történnie! Nem lehet, hogy ugyanaz legyen a vége…nem lehet, hogy újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, hogy csak pörög-forog, mint egy körhinta, és sohasem áll meg. Elszédültünk, nem bírjuk már, elfáradtunk benne. Játszmák sokasága az élet, de így igaz, valódi érzések és megélések nélkül egyáltalán mi az értelme?!

Hol vannak az elveszett, feladott, meglopott álmok, a boldogságról alkotott, és megtapasztalt képek? Eltűntek, és a szivárvány színű pillanatokból, szürke hétköznapok lettek. De nem erre mondtam igent! Miért engedtem, hogy megtörténjen? Hogy engedhettem, hogy elvegyék, hogy megfosszanak attól, ami a számomra a legértékesebb? Hol van a hitem, a reményem a meggyőződésem a szeretet erejében? Útközben elvesztettem…Nem voltam résen. Sok-sok rossz dolog történt a szeretet nevében, és én mindig elhittem. Elhittem a hazug szavakat, a hamis ígéretet. És azzal, hogy ezt tettem, eladtam a boldogságot, és helyébe a szomorúság lépett. A fent helyett, idelent az egyre szűkülő térben rettegek, és várom, hogy az a valaki aki ott van a falakon túl, hogy dönt felettem… vártam, hagytam, engedtem. Eddig, és most vége!

Most is a szobában ülök, és falak vannak körülöttem. De már nem mozognak, és te bármit is akarsz tőlem, többé nem érhetsz el. Egy világ választ el tőled. Az én világom, a tiédtől, nem mérföldekre, hanem fényévekre van. Már emlékszem…tisztán emlékszem. Eltévedtem, bolyongtam, beilleszkedni akartam, elvesztem. Beszorultam, de most kiszabadultam. Kiszabadított egy igen. Igen magamra, a változásra, az új lehetőségekre, és a lehetőségek által egyre táguló térre. Igen a szabadságra, a boldogságra, az életre. És ahogy kimondom ezt a sok igent, megváltozik bennem minden. Eltűnnek az évtizedek alatt megkövesedett nemek, a félelmek, a kétségek, a hiány érzése.

Odafent amikor elindultam igent mondtam az életre úgy, hogy nem tudtam mi az. Igent mondtam a szülőkre, a családra. A kihívásokra, a lehetőségekre, a számomra akkor még teljesen ismeretlen világra. Ott, ahonnan jöttem boldogság, szabadság, nyitott, és szabad tér van. Emlékszem. És emlékszem a vállalásra, hogy azt mondtam: Igen! Itt, és most megerősítem az Igenemet, és ezzel átlépek a saját belső világomba, oda ahol árnyék helyett fény van, kihívás helyett lehetőség van, játszma helyett szeretet van.

És az igen mellé hangosan kimondom, kiáltom, üvöltöm a nemet mindarra, ami nem ez! Én nem az vagyok, akit meggyőzhetsz, vagy kényszeríthetsz arra, hogy igent mondjak a te világodra, és a világodban maradásra. Bezárhatsz, megfélemlíthetsz, de egyszer eljön a pillanat, amikor felállok, és a falakon áttörve a szemedbe mondom: NEM!

A szabadság mindenkinek mást jelent…nekem csupán igeneket, és nemeket a megfelelő időben, és helyen. Felszabadulni pedig nem más, mint megszólalni, a hangomat vállalni, és dönteni igen vagy nem mellett.

Tedd meg, mondd ki, ha kell kiabáld, üvöltsd…hogy meghallja végre!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Lélek vagyok, Fényemmel világítok…

Tudatosság az, amikor tudatában vagy, azaz tudod, mi történik veled éppen. Aki tudatos, az autonom személy. Mit jelent autonom személynek lenni? Autonom az, aki képes önmagát irányítani, képes felelősséget vállalni sorsáért, érzelmeiért, viselkedéséért, gondolataiért, tetteiért. Az ilyen ember meg tud szabadulni az adott helyzethez nem tartozó, és azzal össze nem egyeztethető érzéseitől, vélekedésektől és hiedelmektől. Független emberként lát, hall, szagol, tapint, ízlel, vizsgál és értékel. Nem befolyásolják a régi beidegződések, képes ezeken felül emelkedni, képes a világot a saját tapasztalatain, érzékelésén keresztül vizsgálni, szemlélni. Úgy lát, ahogy éppen lát, és nem aszerint lát, ahogy megtanították őt látni.

A tudatos ember tisztában van az élet nagyságával és értékeivel. Csodálja a természetet és az élőlényeket. Tudatosság az is, hogy megtapasztaljuk az Univerzumnak a számunkra már megtapasztalható és elérhető részét és tudjuk, hogy a Mindenségnek vannak még felfedezésre váró titkai. A tudatos ember képes meglátni az élet apró titkait, csodáit, képes ezeken elidőzni.

A tudatos ember odafigyel önmagára, teste jelzéseire: tudatában van, hogy mikor feszült vagy éppen laza, mikor nyitott a világ felé és mikor zárkózott. Ismeri érzései és képzelete belső világát, nem fél tőle és nem érez szégyent emiatt.

A tudatos ember odafigyel másokra, meghallgatja őket, megértő visszajelzésekkel támogatja a másikat. Energiáit nem arra használja, hogy kérdéseket tegyen fel, ellentmondjon, hanem megpróbál valódi kapcsolatot kialakítani a másikkal, figyel rá, részt vesz a beszélgetésben és keresi azt az új nézőpontot, amit odaadhat a másiknak, hogy azáltal ő is rálásson valamire, saját igazsága helyességére vagy éppen helytelenségére.

A tudatos ember teljes lényével a jelen pillanatban van. A teste és az értelme összhangban reagál a pillanatra, nem jellemző rá, hogy miközben csinál valamit, gondolatai elkalandoznának. Aki igazán tudatos, az tisztában van vele, hogy hol van, mit csinál, és hogyan érez mindezzel kapcsolatosan. Tudatosnak lenni azt jelenti, hogy tudatában vagyok önmagam nagyságának, tudom, hogy Szellemi létező vagyok, aki emberi testben tapasztal éppen. Ha ezzel azonosulok, akkor tudom, hogy nem csak a testem vagyok, nem csak az érzéseim vagyok, nem csak a gondolataim vagyok…ennél jóval több és kerek egész vagyok!

Lélek vagyok, Fényemmel világítok, gondolataimmal megértek és tovább gondolok, érzéseimmel támogatok, és fizikai testemmel szolgálok. S mindezt úgy teszem, hogy önmagammal egységben vagyok, elégedett vagyok és boldog.

A tudatos ember valódi kincs a világunkban. Ők azok, akik ismerik a titkokat, látják, a láthatatlan, megértik az érthetetlent, felismerik a felismerhetetlent. Tudnak és befogadnak mindent. Ők azok, akik képesek továbblépni, elengedni, újra kezdeni, másokat szolgálni, segíteni, bátorítani, erőt adni.

Tudatosnak lenni azt jelenti, hogy jelen vagyok az adott pillanatban, nyitott szívvel, készen arra, hogy aminek meg kell történnie, az megtörténjen.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Tartsd meg, hogy meg tudja tenni…

Szükségünk van egymásra. A másikra. Egy emberre, akiben meg tudsz bízni, akiben tudsz hinni, hogy érted meg tudja, és meg is akarja tenni. Ő az, aki meg tud tartani, biztonságot tud adni, amíg te a háttérbe szeretnél vonulni. Mert ahhoz, hogy “fel tudjuk adni”, és aztán el tudjuk engedni, ahhoz átmenetileg hátra kell lépni. Ki kell lépni a mindennapi rutinból, a kötelezettségekből, passzívvá válni, mert csak így lehet változni. Amíg pörög a mókuskerék nap, mint nap, addig nem történhet semmi. A feladatok, kötelezettségek elvégzése közben nem lehet elengedni senkit, és semmit.

Kell egy hely, egy menedék, ahova vissza lehet vonulni, meg lehet húzódni, mert ilyenkor egy kicsit el kell bújni. Nem kell látni senkinek, hogy mennyire szenvedsz, amikor mindez megtörténik. A legfájdalmasabb belső érzéseink egyike, amikor fel kell adni, és el kell engedni. Intenzív szenvedés, belső kín kíséri. Fájdalom, az egó haláltusája, miközben a Lélekkel való kapcsolat születik, vagy újjászületik. Ezt az utat csak egyedül lehet bejárni, és mégis kell a másik, aki jelenlétével, és az átvállalt feladatok elvégzésével támogat, segít. Hasonló ez ahhoz, amikor valaki beteggé válik, és a gyógyuláshoz ágynyugalmat rendelnek el neki. Csak az tud ilyenkor lefeküdni, aki mellett ott áll valaki, segíti. Ebből adódik, hogy csak akkor tudunk gyógyulni, ha segítségünkre van valaki.Nem bárki, hanem Ő kell. Ő, aki ismer téged, tudja, hogy éppen mi történik veled, benned, és nem kérdez, hanem megoldásokat keres. Nem csupán megnyugtat, hogy jól van ez így, hanem bátorít, hogy most meg tudod tenni. Erőt ad, biztonságban tart, teret ad. Teret a gyógyuláshoz, a változáshoz, a születéshez, és a halálhoz. Mert amikor feladjuk, akkor egy kicsit meg kell halni, és a következő pillanatban újjá kell születni. Életünk legeslegnagyobb küzdelmei, és fájdalmai között születnek meg a valódi szeretet könnyei. Mert ilyenkor pillanatokra a külvilág megszűnik, és nem marad más csupán a hirtelen betörő emlékek, és érzések, hogy milyen is az, amikor szeret a szív.A fájdalom, és szenvedés könnyei eloszlatják a kételyeket, kérdéseket, és hirtelen válaszok születnek, melyek mind egy irányba vezetnek…a születés utáni első lélegzethez, az élethez. Élet, ami teljes lehet, amiben te magad is újra részt vehetsz érzésekkel, megélésekkel. Az életed, ami valahol, valamikor elveszett, amiből mintha valahogyan kiestél volna, és azóta csak keresed, hogy lehetne újra a tied, hogy léphetnél újra bele.Becsüld meg azokat a helyeket, tereket, ahol megtartanak téged, hogy te gyógyulhass, pihenhess, változhass. És még jobban becsüld meg azokat az embereket, akik abban támogatnak, segítenek, hogy te, újra Önmagad lehess. Lehet, hogy nem ismered fel, lehet, hogy nem veszed észre amikor történik benned, de amikor megtörtént, fel fogod ismerni, mert más lesz minden. Megváltozol, és megváltozik benned minden érzés, történet.

S ha veled már megtörtént, akkor nem kell mást tenni, mint arra törekedni, hogy Menedéket tudj te is másoknak adni, és segítségükre lenni, hogy képesek legyenek elengedni azt, amivel együtt nem lehet újjászületni, Lélekből élni.

Tartsd meg, hogy ő is meg tudja tenni… vállald helyette a feladatokat, kötelezettségeket, és tedd mindezt úgy, hogy észrevegye mi történik, és ő el tudjon magába vonulni, gyógyulni.

Ha így tudunk egymásnak segíteni, akkor bárki, és bármi meg tud változni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

https://talentumok.com/gondolataink-2019/tartsd-meg-hogy-meg-tudja-tenni/

Lélek vagy logika? Az önmegismerés és gyógyulás valódi útja.

MI a Lélekkel való munkáról beszélünk. Ha a Lélekről beszélek, egy kép jelenik meg előttem: a perifériáról kiindulva több pontból, csillag alakban közelítek a középpont, a mag felé. Minél inkább megközelítem ezt a középpontot, mert elérni sosem fogom, annál inkább rákényszerülök, hogy szimbólumokban gondolkozzak, fogalmazzak. A Lélek középpontjáról nem lehet egyszerűen beszélni: ott csak LÉTEZNI lehet, és aki beszél róla, aki nevén nevezi, az nem ismeri!

A Lélek nem írható le és közelíthető meg mindennapos szokványos szavainkkal, mondatainkkal, betűkkel és számokkal. Kifejezhető színekkel, formákkal, hangokkal, szimbólumokkal, és miközben látjuk, halljuk ezeket, valami bennünk mélyen rezonálni kezd. Na, valahol itt kezdődik a Lélek nyelve. A mély érzések színtere. A fel nem fogható, a meg nem fogható, a klasszikus értelemben ki nem fejezhető. Ez a LÉLEK. Valami más, valami új, olyan ami nem ismert. Olyan, ami nincs, mégis van. Olyan, mintha nem lenne, mégis meghatároz mindent! Mindent, egész életünket, létezésünket.
Gondolkodásunkat és viselkedésünket. Mindent áthat, mindenhol ott van. Mégis sokak számára teljesen ismeretlen. Egy különleges energia, amely körbe ölel mindent. Ott van minden létezőben és amikor találkozunk, felismerjük egymásban. Ez az, amiben egyformák vagyunk: mindenkiben ott van.
Van-e a Léleknek logikája? Logikus-e a Lélek? Aligha! Mi is a Lélek? Mi a logika?
A logika mindig az okot keresi. A logika azt kérdezi: mi következik miből? Milyen A esemény az oka, B állapot kialakulásának? És ha A esemény az oka B állapot kialakulásának, akkor B állapot bekövetkezésekor automatikusan következtethetek A ok jelenlétére? A logika szerint ezt kauzalitásnak, ok-okozati összefüggésnek nevezzük. A az oka B-nek. Ha A adott, B is bekövetkezik.
És mindeközben még ott van az idő is. Mert mindez idő nélkül elképzelhetetlen. Még akkor is, ha csak a pillanat tört részéről van szó. A logikának szüksége van az időre, mégpedig egy határozott időrendre, folytatólagosságra. Mi már hozzászoktunk, hogy az időt egy lineáris idővonalon követjük, múlt-jelen-jövő. Tudjuk, hogy 10 évvel ezelőtt fiatalok voltunk, és ez a múlt. De honnan tudjuk, hogy milyen volt a múlt? Még soha, senki nem volt a múltban! A mostban vagyunk.
Mindig csak egy pontban vagyunk, az abszolút jelenben.
Ha kimondod a szót, hogy: most, mire kimondod, már eltűnik. A múltban. De mi a múlt? Az a hely, ahol összegyűlik az emberiség mostja. Minden élő és minden halott.
Az okokra irányuló kérdéseinket, melyek egyre mélyebbre vezetnek a múltban, a végtelenségig fokozhatjuk, de lássuk be, ettől nem jutunk előbbre, csak egyre jobban vissza az időben. Rá kell ébrednünk, hogy tulajdonképpen nem is a válaszok a lényegesek, hiszen minden válasz azonnal felvet egy újabb kérdést, hanem maga kérdés feltevés.
Abban a pillanatban amikor felteszed a megfelelő kérdést, feloszlik a köd, egyértelművé válik a helyzet, és nem a válasz jelenik meg, hanem a kérdést tűnik el!
A jó kérdés azonnal gyógyulást hoz, begyógyítja a sebet. Ez az igazi terápia. Amíg sok dolog bánt, tovább kell kérdezned: Önmagadtól! Egészen addig, amíg meg nem találod a jó kérdést, azt a kérdést, ami meggyógyít téged.
Magamat kell meggyógyítanom, magamnak kell rájönnöm és magamnak kell feltennem a megfelelő kérdést, amire válaszul azt kapom, hogy eltűnik a kérdés.
Egy biztos: véletlenül semmi nem történik az életben!
Első lépés a gyógyulás útján: dobd félre a logikát! A Léleknek nincs logikája. Nem ismeri az okokat. Minden, amivel szembesülsz, amivel a Lélek találkozik, törvényszerűen jön szembe veled. Mert a Léleknek pontosan erre van szüksége. Minden, amivel a Lélek találkozik, hozzá tartozik a Lélekkel való munkához. Ez a Lélek törvénye.
Mindenki részekre van hasadva. Ez a hasadtság okozza szenvedésünket. Minél nagyobb a szakadás íve, annál nagyobb a szenvedés bennünk. A szétszakadtság nem a szenvedés oka, hanem a szenvedés a szétszakítottság megnyilvánulási formája. A szenvedés a Lélek kiáltása: “Halló! Rossz úton haladsz! Ezen az úton nem jutsz haza! Megígérted, hogy hazaviszel bennünket! Fordulj meg!” Ez az az üzenet, amit szinte sosem hallunk meg. Nem figyelünk oda magunkra, belső hangunkra. Ordít, kiabál egy darabig, aztán abba hagyja. Elhalkul a hangja, elveszti tudatát és belezuhan a testiségbe, tüneteket hoz létre. Intenzív testi szenvedés kezdődik el.
Ha ilyenkor szerencséd van, akkor olyan segítőt találsz, aki azt mondja: Fordulj meg! Én nem tudlak meggyógyítani, csak magadat gyógyíthatod meg! Semmi és senki nem segíthet, amíg nem vagy képes arra, hogy megfordulj!
Amint ez a megfordulás megtörténik, akkor segíthet bármi más: orvos, tabletta, operáció. Megfordulás nélkül senki és semmi nem segíthet!
A megfordulás az Önismeret, ami tulajdonképpen megtérés, visszatérés önmagunkba.Kintről-befelé irányba. Alászállás, felfedező út abba a világba, ami valódi, valóban létezik. Utazás saját meghasonlottságod szakadékaiba, mélységeibe, széthasadtságába. Ez fájdalommal jár. Az utazás célja az, hogy a szakadék egyik oldaláról, eljuss a másikra. Végighaladsz a szakadékon, és a másik oldalon megtalálod lényednek azt a részét, ami hiányzik belőled, és amelynek elvesztése, betegséged oka lehet.
 
A poklon át vezető út, a gyógyulás útja! Miközben lefelé megyünk, felfelé haladunk! Csak a halál után következhet be újjászületés!
A Lélekkel való munka, a legkeményebb munka! A Léleknek van saját vezetője, saját segítője, egy belső gyógyítója. De először is meg kell bízni a feladattal. Ez az út, ami ezzel a megbízással elkezdődik, az önismeret útja.
Ezen az úton többször kell visszafelé menni, és az árnyékok birodalmába is be kell lépni. Ez a visszafelé vezető út nem az idő keretein belül húzódik. Nem szükséges végignéznünk gyermekkorunk valamennyi szakaszát, a megszületésünket és korábbi inkarnációkat. Ennek az útnak célja a látószögünk, nézőpontunk megváltoztatása.
Nem keresünk okokat, nem az a cél, hogy akaratlagosan megváltozzunk, és nem is az időbeli visszavezetés. Az a lényeg, hogy megváltozzon látószögünk, a kérdésfeltevésünk és a szemléletmódunk, alapvető értékrendünk.
Amikor egy pillanatra magunk mögé nézünk, azt azért tesszük, hogy megláthassuk ki van mögöttünk… ki van az árnyékban? Énünk melyik része? Meg kell lássuk, hogy árnyék részeinket nem tudtuk elhagyni az időben, itt vannak velünk.
Fordulj meg! Fordulj meg és nézd meg ki van mögötted!
Amíg másokkal vagyunk elfoglalva, addig esélyünk sincs arra, hogy megtaláljuk válaszainkat. Meg kell állni, meg kell fordulni és önmagunknak a következő kérdéseket feltenni:
-Miért az én életemben történik és miért éppen most?
-Mit akar mondani nekem?
-Mit jelent számomra ez a kihívás?
-Milyen tudattalan folyamatok indultak el bennem?
-Hogyan tudok bánni ezzel?
-Mit kell felismerjek?
Ha feltettük ezeket a kérdéseket, akkor a végén egyetlen kérdésre egyszerűsödik minden: “Mi hiányzik belőlem?”
A válasz, ami szintén belőled származik: “Lényed másik oldalának egy darabja!” Hiányzik a kapcsolat ezzel az oldallal, a Lélekkel.
A tudatos önismereti utazás tehát nem más, mint odafigyelés arra, ami belső világunkban rejtőzik.
Odafigyelést igényel. Odafigyelés, amikor külső és belső eseményekre összpontosítunk. Ez egy olyan feladat, ami azt jelenti, hogy feladok valamit, egy gondolkodásmódot, egy szemléletmódot, egy véleményt, az önmagamról alkotott képemet…stb. Ezt csak tudatosan lehet elvégezni!
Tanulj meg látni és tanulj meg kérdezni!
Nem várhatod el senkitől és semmitől, hogy továbbléptessen téged. Nem tükröződhetsz vissza mindenben, amivel szembe találkozol. Nem mutathatja meg más, hogy ki vagy te! Amint az utadon jársz, észre fogod venni, hogy mindig a megfelelő pillanatban jutsz hozzá mindenhez.
Teljesen mindegy, hogy mit tanulsz, kihez jársz, vagy mit olvasol éppen, amíg felteszed magadnak a kérdéseket! Csak azt ne felejtsd el, hogy hatalmas erők működnek benned, amelyeknek az a szándéka, hogy megakadályozzák, hogy tudatosan járd az önismeret útját. Felágaskodnak benned és azt mondják: “Micsoda hülyeség, micsoda ostobaság!” Amikor ez elkezdődik benned, légy résen és figyelj! Ne azt keresd ami ellened irányul, ne arra keress válaszokat, hanem tudd, hogy minden érted történik, és arra keresd a választ, hogy az adott helyzet hogyan, miképpen szolgál téged?!
Ha valóban járod az önismereti utat előfordulhat, hogy a körülöttünk élők nem tesznek majd különbséget köztünk és az őrültek között. Az önismereti út sokszor a megzavarodottság, az őrület határáig vezet minket. De mi az őrület? Itt azt jelenti, hogy minél jobban megtanulunk tisztán látni, annál inkább el fogunk térni a normáktól. Ez lesz az, ami a többiek szemében őrültségnek tűnhet.
Akárhogyan is, mégis erre van az előre. Emlékezzünk egy régi mondásra: “Az ember fél azoktól a dolgoktól, amelyek nem árthatnak neki, és olyan dolgokra vágyik, amelyek nem segíthetnek neki.”
Az önismereti út azt jelenti, hogy olyan dolgokba merülünk bele, melyektől félünk. Ezért nem tesszük meg egyedül.
Azért, hogy bele merj vágni, és végig tudd csinálni, itt vagyunk veled, vezetünk, kísérünk, tegyük meg együtt!
Várunk szeretettel:
Családállításon, Személyes Élet-Tér-Rendezésen: https://talentumok.com/csaladallitas-szemelyes-elet-ter-rendezes/
Önismereti és meditációs táborainkban: https://talentumok.com/meditacios-taborok-elvonulasok/
– Önismereti csoportjainkban: https://talentumok.com/hetvegi-csoportok/

Váradi Andrea és Dömötör Aletta

Családállító, Életgyógyász, Lélekgyógyász.

Elérhetőségünk: infotalentumok@gmail.com, Andi: 06-20-410-05-07, Aletta: 06-70-524-18-60

Ilyennek látlak…

Egy kifosztott, kirabolt valakinek látlak. Akinek elvették mindenét, időnként még a reményét is. Elfogytál és arcodon a keserűség nyomait hagyták.

Olyannak látlak, aki újra és újra képes és tud bizalmat szavazni. Csalódik, bánkódik, önmagát millió egy darabra szedi, és újra próbálja, újra bízik. Nem hiszem, hogy a csalódások építenének, de mégis olyan, mintha megerősítenének. Talán a remény teszi ezt veled.

Vannak, akik századszor gyalogolnak végig sáros lábbal a Lelkeden, és te újra és újra ugyanolyan szeretettel fogadod őket, mintha még soha nem ártottak volna neked. Tudod, hogy haragudnod kellene, de valamiért mindig idő előtt bocsátasz meg. Talán olyan nagy a harag a családodban, hogy te már teheted meg, hogy a sértettséget évekig dédelgesd.

Látom azt, hogy mi az, ami felbosszant téged, és azt is látom, hogy csak nagyon ritkán adsz hangot ennek. Eltitkolod, magadba rejted. Talán azért, mert ha ott akkor kimondanád magadból, akkor az a rettenetes erő mindent és mindenkit elsöpörne. Lehet, hogy félsz a saját erődet megmutatni és felvállalni, és az is lehet, hogy te magad is félsz tőle. Mert belül mélyen tudod, hogy bármit képes vagy megváltoztatni, és megállítani, és azt is tudod, hogy ez bizony áldozatokat szedne. A te erőd sem különb mások erejétől. A te erőddel is pusztítani lehet. A különbség csupán annyi, hogy te nem teszed meg. Megtehetnéd, rendelkezésedre áll, de mégsem teszed. Így ezt az erőt magad ellen használod, és az elfojtásba, az önkontrollba fordítod. Így aztán magaddal kell újra és újra békét kötnöd.

Háború dúl benned, a Lelkedben. Generációk megvívott, és meg nem vívott csatái rabolják az energiáid, az életed. Fárasztó nappalok után, fárasztó éjszakák következnek. Belső erőd fogytán.

A gonoszok provokálnak, hogy váljál te is gonosszá. Válj olyanná, amilyenné ők váltak. Reagálj úgy, ahogy ők reagálnak. Áldozz be te is másokat. Mutatják a világnak, hogy milyen egyszerű az ő életük. Nincs lelkiismeretük, nem fáj nekik a Lelkük. Provokálnak, és mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák nincs már értéke a fénynek, és a szeretetnek. Úgy érzed Lelked egy újabb darabját szakítják ki éppen. Kifosztanak, és kirabolnak téged, és te elvonulva fájdalmas könnyeket ejtesz.

Önmagadat újra és újra megerősíted, ha egyetlenként maradsz is, te őrzöd a hited. Hited a fény mellett, hited a szeretet mellett. Keserves úton gyalogolsz kifosztva, egyetlen szikrával a szívedben. Egyetlen szikrával, mely ha kap egy kis levegőt, tűzbe boríthat mindent, de ha egy erősebb szél éri, elalszik örökre.

Óvd hát a szikrát, és finomam tápláld a levegővel. Légy türelmes, és őrizd a menedékedet. A külső erőknek ne adj most teret. A döntés a te kezedben. Újra éleszted a tüzet, vagy hagyod, hogy örökre kialudjon a fényed?

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Változz, változtass!

A szülői alkalmatlanság szüli meg a gyermeki képtelenséget. Amikor hiányzik az apából sugárzó erő, a megoldás képessége, a gyerek bátortalan, visszahúzódó lesz. Úgy érezheti, nincs benne elég erő, bátorság az élethez, a különböző helyzetekben megjelenő kérdések elbizonytalanítják, legszívesebben elmenekülne. Viselkedése először tétova, óvatos, idővel irányító, uralkodó lesz. Soha senki nem tudhatja meg, hogy eluralta a képtelenség érzése, s hogy apját magában a helyére tegye, és ezzel megvédje, kompenzálnia kell. A mélységes üresség és csend, ami gyökere viselkedésének, harsánnyá, hangossá, szinte elviselhetetlenné lesz. Elveszíti kapcsolatát önmaga valóságával, és aztán fokozatosan egész környezetével.

Ha hiányzik az anyából a gondoskodó, odaadó, szeretet, a gyerek durvává válhat, gyűlölködővé lesz. Úgy érezheti, hogy a belső világában megjelenő démonok, a saját démonjai legyőzik. Félelmei, melyek a szeretet hiányában születnek, egyre több teret, és időt követelnek. Elveszik önmaga belső útvesztőjében, remetévé lesz. Belső magányosságának mértéke dühében, kritikáiban, a megkülönböztetés mértékében mutatkozik meg.

A gyermeki képtelenségből, felnőtt Én-kép zavarok lesznek. Azt hisszük, hogy vagyunk valamilyenek, és úgy viselkedünk, mintha valóban azok lennénk. Idővel őszinteségre, ön megismerésre, felismerésre vágyunk, keresünk, kutatunk, és ennek köszönhetően találunk. Megtalálhatjuk azt, akik valóban mi vagyunk, és már nincs is más dolgunk, mint kikerülni a saját útvesztőinkből, szerepeinkből, kötelékeinkből. Ki kell tudni mondani, ki kell lépni, meg kell szüntetni mindazt, aminek köszönhetően elsorvadtunk, képtelenné váltunk. Szembe kell szállnunk önmagunkkal, a magunkban őrzött emlékekkel ahhoz, hogy szabaddá váljunk.

A szabadságunkért megtett lépések közben ismerhetjük fel azokat a belső minőségeket, melyeket már régen elveszetettünk, vagy sosem ismertünk. Ráébredhetünk arra, hogy milyenek is lehettünk volna ha…képtelenségek helyett, képességeket kapunk.

Ahhoz, hogy felnőtt életünkre alkalmassá váljunk, ki kell törnünk a sémákból, megfelelési kényszerekből, és belül szabaddá kell válnunk. Erő, hit, bizalom, szeretet kell az élethez, mert ettől érezhetjük magunkat képesnek…

Arra bíztatlak, hogy a benned lévő képtelenség érzéssel együtt tegyél lépéseket, hogy képessé válhass, szárnyalhass, repülhess! Dönts, válassz, lépj, tapasztalj! Törd össze a sémákat, elvárásokat, ha kell a saját bűntudatodat, de arra vigyázz, hogy miközben ezt teszed ne törd össze magad!

Változz, változtass! Egészen addig, amíg a tükörbe nézve fel nem ismered Önmagad, azt aki te valójában vagy!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Változz, változtass!

Hazaküldöm neked…

Van bennem egy rész, aki nem hozzám tartozik, mégis itt van velem. Valamiért megjelent. Teret, időt, foglalkozást követel. Törődni kell vele. Olyan, mint egy kisgyerek. Félénk, óvatos, bizalmatlan mindenkivel, szüksége van valakire, aki védelmezi, vezeti az életben. Kerestem magamban hetek óta, hogy kerülhetett ide…hozzám tartozik? A múltból lépett elő, valami, valaki visszatükrözi a régi érzéseket? Ki ő, és mit tanít nekem? Honnan, és hogyan került ide?

Az egész, részek összessége, és az életünk nem más, mint történeteink szövedéke, sőt életek történeteinek szövedéke. Vannak csomók amiket ki lehet bogozni, vannak történetek melyeket meg lehet érteni, vannak helyzetek amiket meg lehet bocsátani, és vannak azok a helyzetek, emberek, akiket sosem tudsz tetten érni. Ezek okozzák a feszültséget, a megoldatlanságot, az energiája az ilyen pillanatoknak, akár életeken keresztül követ minket. Aztán egyszer csak utolér, elkap, elterel, beszippant, és benned megváltozik minden. Mert egy rész, valakinek a része megtalált téged, és akar valamit tőled. Talán megértést, gondoskodást, védelmet, szeretetet. Nem tudod, és talán sosem tudhatod meg. Kérdezheted, szólíthatod, de az is lehet, hogy semmit sem mond neked. Talán nem is azért van itt, hogy kapcsolódj vele. Egyszerűen csak ott van, mert téged talált meg. Minél jobban foglalkoztat, hogy ki ő, honnan jött, és mit akar tőled, annál biztosabb, hogy elbújik előled.

Ismerős az érzés, amikor még magadat sem érted? Nem érted, az érzéseket, gondolatokat, aktuális viselkedésed? Volt már olyan, amikor úgy érezted, hogy a kapcsolatot önmagaddal elvesztetted?

Életünkben megjelenő emberek, és helyzetek bennünk és bennük is új aspektusokat, én részeket hívnak életre. Ezek a részek olyanok, mint az újszülöttek, nem tudják hova tartoznak, hova születtek. Hozzád, hozzám csapódnak, gondoskodásra, törődésre vágynak, valakire aki erősebb, és felneveli őket. De annyira ismeretlen még számukra az élet, annyira félnek, hogy bizalom híján óriássá lesznek, és velük együtt a belőlük projektált félelmek, is óriássá lesznek. Bizonytalanná, sejtelmessé teszik az életedet. Éled az életed, és egy pontig észre sem veszed, hogy azzal, hogy befogadtad, az erődet, életenergiádat ajánlottad fel neki, az ismeretlennek. Az ismeretlen helyről, ismeretlen embertől származó résznek.

Vannak bennünk részek, akik bár nem hozzánk tartoznak, mégis itt van vannak velünk, és figyelmet, energiát, teret követelnek. Lehetnénk nevelői ezeknek a részeknek, törődhetnénk velük mint a saját részekkel, de nem lehet. Választani kell. Dönteni kell. Ő vagy TE? Az ismeretlentől vagy akár ismerőstől származó részt, részeket választod, vagy magadat? Múltbeli, akár előző életekből származó történetek megértése, azokban önmagad felismerése, vagy a jelened, a pillanat? Elidőzhetsz, ott maradhatsz, vagy megérkezhetsz. Amit eddig nem sikerült megértened, azt szerinted ezután megérted? Akit eddig nem tudtál elengedni, azt majd most elengeded?

Talán nem is értjük, vagyis nem jól értelmezzük ezeket a fogalmakat, és ezért ragadunk le egy-egy helyzetben. Az elménk az, aki megértést követel. És azzal, hogy ezt teszi, megengedi akár idegen részeknek is, hogy belépjenek a terünkbe, énünkbe, és ezzel életünkbe.

A szív terében nincs szükségünk megértésre, csak megélésre. Szükségtelenné válik az elengedés kérdése is, hiszen a szeretet terében együtt vagyunk békességben, jóságban, szeretetben. Nincs veled, ahogy nincs nélküled sem. Együtt van, és végtelen. Végtelen tér, és szeretet.

Hazaküldöm neked a részt, a részeket, melyeket elhagytál, elfelejtettél útközben. Kerestelek, szólítottalak, de nem találtalak meg. Itt, és most felhagyok a kereséssel, és rábízom a részt a Sorsra, a Mindenségre, hogy jutassa el hozzád, adja vissza neked. Hiszem, hogy megtörténik, és így te is újra egész lehetsz. Mert az egész az pontosan annyi, amennyi a te egészedhez kell, nem több, és nem kevesebb.

Hazaküldöm neked a részt, mert ő tied…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A viszonzatlanság fájdalma…

Megmagyarázhatatlan érzés ez. A szív és a torok között érezni a hiányt. Olyan, mintha bárki átnyúlhatna a mellkasodon. Hiányzik egy darab, hiányzik egy rész. Megsemmisítő, megfoghatatlan. Fáj a hiány. A szeretet nevében történik az árulás.

Talán úgy kezdődik, hogy az anya valamiért nem tud kötődni a gyermekéhez. A gyerek mindent elkövet, hogy anyja észrevegye. Bármit megtenne az odatartozásért cserébe. Mégis hiábavaló minden. Az anya a szívében nem érzékeli a gyermeket. Pedig vágyott egy gyermekre. Még az is lehet, hogy álmában megszólított egy Lelket, hogy érkezzen meg a Földre. Aztán született egy gyermek. De ez nem az a gyermek. Tekintetében vágyát nem ismerte fel. Nem az a Lélek öltött testet, akit ő hívott, akit álmában megszólított. Valamilyen kozmikus vihar áldozatai lettek mindketten. Az anya gondoskodik, feladatát ellátja. Hűvös, távolságtartó. A gyermek kötődik, mert ez a kötődés tartja életben. Kötődése viszonzatlan. Megtanulja, és hozzászokik ahhoz, hogy nem szerethető. Felismeri, hogy bármit tehet, soha nem lesz az a gyermek, ki anyja szívét felmelegíthetné. Vágyott a család egy gyermekre, de nem őrá.

Az anyai viszonzatlanság fájdalma pokollá teszi az életét. Bénító és megsemmisítő érzés. Rossz ember ő, vagy csak rossz helyre született? Talán őt valaki más álmodta meg. A kozmikus viharnak talán több áldozata is lett. Talán van valahol egy anyai szív, aki őt keresi a végtelenben.

A viszonzatlanság fájdalma az egyik legnagyobb fájdalom. Ismétlődik, és újra és újra megtörténik. Az Élet úgy rendezi, hogy ne tudj róla megfeledkezni. A szeretet egy borzasztóan sérülékeny elem. A viszonzatlan szeretet megállítja az időt, és csapdába ejt.Évek telnek el és a hiány fájdalma nem gyógyul meg. Ha a színeket figyelem, akkor ez egy igazi korall téma. Túlérzékennyé tesz. Hiányzik az Egy. Az az Egy, akinek az első pillanattól kezdve szeretnie kellene. Hiányzik az anya, aki a Te Lelkedet a Földre szólította le.

… mert tudod, ezen a Földön mindenkinek jár a szeretet. Ezen a Földön, mindenkinek jár az anyai szeretet. Az nem lehet, hogy egy gyermeknek viszonzatlanságot kell megélnie.

Menj tovább, és keress a szíveddel. Hidd el, nem a szereteteddel van a gond, csupán a Sors megtréfált téged. Van egy szív, mely a te szíveddel egy ritmusban ver, összhangban van veled. Ha itt vagy a Földön, akkor tudhatod, hogy valaki téged hívott, rólad álmodott.Így tudhatod, hogy az itt léted nem hiábavaló.

Viszonzatlan kötődés, viszonzatlan szeretet… engedd, hogy a Lelked üzenete felül írjon benned mindent, és láss más szemmel!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Lélekvisszahívás…

Sokan mondják, nem számít más, csak az érzés, a tapasztalás. Hogy nincs külön élet, és halál, az életünk szüntelen utazás, átalakulás. Időtlenségre vágyva, a személyiség vágyait hátrahagyva, magunkat különböző helyzetekben felismerve, kipróbálva. Tudatosan, megértve a válaszokat, elfogadva helyzeteket, elengedve mindazt ami már nem számít, nem szükséges a továbblépéshez. Alázattal, kegyelemmel, megbocsátással, elfogadásban élve az életet. Szenvedéllyel, alkotással töltve napokat, órákat, perceket. A szívedben szeretet, amit szívesen odaadsz bárkinek. Segítesz, támogatsz, ha szükséges. Létezel. Ilyen az élet, amikor velünk van a Lélek.

…és mégis amikor megjelenik az életünkben a legeslegnagyobb a halál, minden megváltozik, és a sok pozitív érzés, gondolat, megélés tovaszáll. Nem marad más, mint rettegés, félelem, kérdések, kérések, könyörgések. Hogy ne velünk, vagy a szeretteinkkel történjen meg. Háttérbe húzódva magunkon belül számoljuk a perceket, órákat, napokat, heteket, és abban bízunk, hogy már elég idő telt el ahhoz, hogy velünk ne történjen meg. Beszorulva az időbe, saját félelmeinkben elmerülve, elménk sorozat gyártásra kapcsolva gyártja a legfélelmetesebb képeket. Ha van egyetlen pillanat mindeközben amikor te-te lehetsz, nem is érted, hogyan történhet ez meg veled…Nem érted, hogyan hullik benned darabokra minden, hogy veszíthetted el mindazt, amit már felépítettél egyszer.Csak egy érzés jelenik meg…hogy újra itt van a közelben, itt ólálkodik körülöted. Az érzést felismered, emlékeztet. Helyzetekre amikor megélted, és benned mélyen olyan kapuk nyílnak meg, amiről eddig azt sem tudtad, hogy léteznek. Eltűnik az idő, a tér kinyílik, dimenziók csúsznak össze. Semmi nem olyan amilyennek lennie kellene, minden ismeretlen. Ebben az ismeretlenben bolyongsz magadra hagyva, félelmeid útvesztőiben. Újra, és újra felmerülő kérdések: Miért velem történik? Hol vagyok? Mi ez? Mit akar mondani ez a helyzet? Kérdésre, kérdések, közel az őrület…nem érted, nem áll össze, egyre kisebbre kucorodva keresed a kiutat. Az életben felmerülő helyzetek félelmet keltenek benned, kibillentenek. Keresed a válaszokat. A sajátjaidat. Azt, amit neked üzen a helyzet, a félelmek, rettegések. De nem érted, nem áll össze, nem tudod mit jelent. Mindent megteszel amire képesnek érzed magad, meghallgatod jószándékú segítőidet, de benned nem változik semmi sem. Szorít, kényszerít a félelem. Kétségbeesel…mit akar a félelem, mire kényszerít engem? Mit tegyek? Mit üzen?Időtlenség van, dimenziók léteznek egymás mellett, egymással szoros összefüggésben. Tér van, ahol valóban nem számít más, csak az érzetek, érzések, és az, hogy mit tapasztalunk meg. Emlékszel? Nem is olyan régen te mondtad ezt. Ebben hittél, eszerint élted az életed. Hova lett? Ki, mi vitte el? Idézd fel az elmúlt éveket, keress tudatosan, szenvedéllyel, szívedből, érzéssel. Keresd meg azt a pontot, ahol megváltozott benned minden…ott, ott lesz a megoldás, mert ott lesz a Lélek. A Lélek, aki tapasztalni született, ott abban a pillanatban ott maradt, megélte a pillanatot, és mire vége lett, te már nem voltál ott, mert a félelmeid tovább léptettek. Megváltozott az életed, mert elveszítetted, vagy rabságba ejtették Lelkedet. Ismerd fel, emlékezz! A pillanatot kell megtalálnod magadban , és hazahívni elveszett Lelkedet.

Lélekvisszahívás kell ahhoz, hogy te újra te lehess. Hunyd le a szemdet, és mond ki: Én itt vagyok, túléltem… Itt vagyok az életben, és arra kérem a Lelkemet, hogy térjen vissza hozzám, tartson velem. Alázattal meghajlok a Lelkem előtt, és kérem lásson meg engem, ismerjen fel. Helyet, teret adok neki az életemben. A félelmekről lemondva, a szeretetet választva visszatérek az életbe, az életembe. Vége van! Valami véget ért, és én túlélő vagyok, túléltem. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, lehet, hogy tettessé lettem, hogy visszatérhessek, de itt vagyok, túléltem.

…s mert túléltem, és itt vagyok az életben, szükségem van a Lélekre, hogy átvezessen az életemen.

Lélekvisszahívás szükséges most ahhoz, hogy Te, újra az a te lehess, aki önfeledten szeret, félelmek, szorongások helyett, és szenvedéllyel, alkotással éli az életet. A Lélekvisszahívása az egyetlen ami segíthet…tedd meg, kérd, ha kell könyörögj, ajánlj fel mindent, bármit, hogy megtörténjen. Aztán csak várj csendesen, türelmesen, és készülj a pillanatra amikor újra megérezheted. Magadban, belsődben, életedben.

Ünnepeld az életet, álmodj reményt, szeress!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Ha apád lánya tudnál lenni…

Ez az írás, egyéni konzultáció után született, de bármelyikünk története lehetne…

Nagyon sokáig, egészen az elmúlt napokig anyám lányaként tekintettem magamra, és ezt abból a felismerésből tudom, amikor betört a tudatomba, hogy én apám lánya vagyok…ha mostantól az vagyok, akkor ki voltam eddig?! Nem lehettem ezek szerint más, mint anyám lánya. Anyám lányaként sokat kellett félni, szorongani, megalkudni, kompromisszumokat kötni, a kapcsolódásokért megalázkodni, mások érdekeit a sajátom elé tenni. Másokat kellett fontosnak látni, másokért tenni, magamról lemondani. Nem panaszkodni, csak tűrni, bírni, menni, tenni, bizonyítani.

Nem azért kellett így viselkedni, mert ő is ezt teszi, és ezt mutatta meg, hanem azért, mert ezek az elvei, és ezt tanította nekünk. Azt hisszük, hogy amikor a másik szerint élünk, az ő elveit tartjuk szem előtt, neki akarunk megfelelni, akkor jót teszünk. Tévedünk. Ezek az elvek nincsenek benne, csak a fejében léteznek, de még sosem tudott megfelelni ezeknek. Talán ebből adódik a félelme, rettegése, hogy egyszer majd valaki lebuktatja, észreveszi ezt.

Gyerekként gyengének láttam, képtelennek, és felajánlottam neki a saját erőmet, segítségemet. Áldozatot vállaltam, és mutattam be érte időről-időre, bizonyítva ezzel saját hűségemet felé, és bízva az elismerésében. Az idő eltelt, az elismerés sosem érkezett meg. Sőt, vannak pillanatok amikor azt érzem, hogy bármit elvenne tőlem, még az életemet is féltenem kell tőle. Az a részem, aki hűséget fogadott neki egyre nagyobb és erősebb lett, sarokba állított engem, és egyre többet követelt. A rész bennem talán nem is hozzám tartozik, hanem az ő része, én csak befogadtam, hogy megvédjem. Cserébe a sok segítségért mindentől meg akar fosztani, mindent el akar venni. Még szerencse, hogy ő is tud félni…mert így tudtam felismerni. Félelme, rettegése olyan erősen jelent meg, és a helyek, ahol megjelenik annyira természet ellenes, hogy ezen bukott meg. Tudom, hogy ezekben a szituációkban én magam nem félnék, nem rettegnék, így azt gondolom, hogy ezek az érzések nem a sajátjaim, nem az enyémek.

Sokat, sokféle módon próbálkoztam az elmúlt években, hogy kötődésünket feloldjam, megszüntessem. Kértem, könyörögtem, elmagyaráztam, hogy miért rossz, ami történik, nekem. Elfogytak a kapaszkodók, a kimondott feloldások mellett sem változott a lényeg. Újra, és újra megjelenő félelmek, szorongások, melyek hosszabb vagy rövidebb időre hatalmukba kerítenek. Elfogytak az ötletek…talán feladtam, hogy megoldjam, és sokszor magamra, mint az ő áldozatára gondoltam…

Aztán egyszer csak a legnagyobb félelmek, és szorongások megszülték a csendet bennem. A csendet, amikor már nincs mit elmondani, egyetlen lehetőségünk önmagunkkal újra kapcsolódni. Felkutatni, megtalálni magamat a mélyben, azt a valakit, akit már nagyon régen elvesztettem. Még az is lehet, hogy nem én hagytam el, hanem elvette tőlem. Elvette, ellopta tőlem mindazt, ami neki kellett belőlem.

Apám lányát, azt a részemet, akit apám lányaként azonosított bennem, száműzte. Apám lánya bátor, szenvedélyes, erős, semmitől nem riad meg. Megoldásokat keres, segítséget nyújt, ha kell. De apám lánya az is, aki ellene megy annak, ami nem tetszik, amivel nem ért egyet. Ha kell harcol, de soha senkit nem foszt meg. Apám lánya élni, tapasztalni születetett, élvezi az életet. A jó dolgokat szívesen tapasztalja meg. Olyan, mint egy szabadságharcos, de sosem másokért harcol, önmagáért teszi meg. Nem látványosan teszi, nem tömegekkel megy, nem áll ellent látványosan, de sosem kerül ketrecbe. A büntetést nem tűri, és ő sem büntet. Egyenrangúnak született. A szív ereje vezeti, a szeretet. A szeretet, ami a mindennapi apró dolgokban mutatkozik meg. Abban ahogyan teszi, teszem. Szívesen, szeretettel. Mert megtehetem. Könnyedséggel, mert a szívesen, könnyed. Feladás nélkül, kompromisszumok nélkül, önálló döntésből. Képes hibázni, elesni, újra felállni, tovább lépni. Mert nincs mitől félni. Nincs kitől félni. Mert lehet hibázni, bocsánatot kérni, megbocsátani. Lehet rossz döntéseket hozni, bűnhődni, és büntetni. Feloldozva lenni, feloldozni. Elköteleződni, felszabadulni, felszabadítani.

Apám lányaként a világban szabadon lehet létezni, szabadon lehet választani, szeretni. Apám lányaként önmagamként lehet élni, mert apám nem akar tőlem semmit. Nem kell neki az enyém, mert van neki…Nem adja az övét, mert megtanította, hogy lehet nekem is…megmutatta, hogy lehet ebben a világban félelmek, szorongások nélkül, szabadon teremteni, és a megteremtett életet élvezni. Megtanított hűségesnek lenni. Nem egy emberhez, egy eszméhez. A szeretethez. Megmutatja, hogy a szeretetért mindent fel lehet adni, meg lehet érte hajolni, de van egy pont, ahol ki kell egyenesedni, és tovább kell lépni, ott azon a ponton magadat kell tudni választani…

…mert a szeretetet csak szabadon lehet élvezni.

A mai naptól kezdve apám lányaként tekintek magamra, és szabad döntésemből, elhatározásomból választom az ő elveit, tanításait. Anyám eszméit szabadon engedem, ahogy őt magát is. Feloldozom magamat a fogadalomból, ígéretből, és tovább lépek. Apám lánya lettem, és bár sokáig ettől féltem a legjobban, hogy hozzá tartozzak, most nagyon örülök, hogy megtehetem, mert apám lányának lenni belül jó érzés, felszabadít.

Ha te is apád lánya tudnál lenni, megismerhetnéd a szeretet egy másik formáját, megtapasztalhatnád milyen szabadon szeretni. Szabadságot csak apánk tud adni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Szeretet morzsák…

Nem vártam mást tőletek, csak gondoskodást, szeretetet. Olyan nagy kérés ez tőlem? Nem értem, nem értettem… mert hogyan is érthetné meg a gyerek, hogy a felnőtt miért, mitől képtelen…képtelen szeretni, törődni, megvédeni. Gyeremekként nem értjük, csupán elszenvedjük. Próbálunk jobban viselkedni, megfelelni, kedvében járni. Próbálkozunk, tiltakozunk, harcolunk…hátha meglátja, hogy itt vagyok én, a gyereke, aki hozzá jöttem, őt választottam, őt akartam szülőmnek. Választásommal elfogadva a családban meglévő titkokat, hazugságokat, hibákat, és hibáztatásokat. Igent mondunk, itt vagyunk. Próbálkozunk. Próbáljuk szeretet híján élni az életünket…

…ha azt kérdezed tőlem, aki így nőtt fel, hogy miért lettem erős, kemény, akkor azt mondom neked, próbáld ki, hogy milyenné tesz szeretet híján felnőni. Megkapsz mindent ami ahhoz kell, hogy életben maradj, felnőhess, de a melegséget, közelséget, a valódi törődést és szeretetet csak hírből, elmondásból ismered. Legyél gyengéd, kedves, engedd, hogy valaki megtartson téged…ismerős kérések?! De hogyan lehetnél ilyen, amikor azt sem érted, hogy ezek a szavak mit is jelentenek. Játszmák között nőttél fel, ahol az egyik, legyőzi a másikat, ahol a végén mindig csak egy marad. Egy, aki a legerősebb, vagy a leggonoszabb.

Kiváltság vagy büntetés ilyen rendszerben mély érzésű, szeretetteljes emberré válni? Ki az, akinek oda lehet adni, meg lehet mutatni? Ki az, aki megérti, érzi, megbecsüli?

…újra, és újra visszanézek, kapaszkodókat keresek magamhoz, az életemhez. Felidézek helyzeteket, és látom, ahogy odaadod, odaadtad, de ott akkor még nem ismertem fel. Odaadtad ahogy csináltad azt, ami fontos volt neked, ahogy bántál azzal, akit szeretett a szíved… megláttam, felismerem. Látlak téged a helyzetekben, és látlak a mindennapokban, most is megteszed. Nem látványosan, nem mutatod meg, mintha titkolnád, titkoltad volna, hogy te is képes vagy rá, neked is megy. Mintha szeretted volna megőrizni magadnak, vagy talán annak az egyetlen embernek, akit igazán szeretett a szíved, Lelked. Látom, hogy mi történt veled, és megértelek, együttérzek. Tudod én vagyok az egyetlen, aki a fájdalmadban osztozni tud veled, hiszen én vagyok az, aki teljességében ismeri a történetet. A történetet, amiben talán semmi más nem volt, csak tiszta szeretet, szerelem. Talán ebből a szerelemből születtem, talán ti voltatok azok, akik meghívtatok az életbe. Hozzátok jöttem. Azért a szeretetért, amit akkor éltetek meg. Beteljesülés helyett megmaradt a lemondás, hiány, fájdalom bennetek, és mi a gyerekek, szeretet helyett, ezt kaptuk meg tőletek.

Vannak pillanatok, amikor megláthatjuk az igazságot, megláthatjuk a valódi érzéseket, az arcokat a maszkok mögött, a fájdalom mögött a szeretetet, amit valamiért, valakiért ti akkor elengedtetek.

Szeretet morzsákat kaptam tőled, tőletek, és ebben a pillanatban ezek a morzsák, és felismerések jelentik számomra a legeslegtöbbet.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Különös kapcsolat…

Egyedülálló, különleges kapcsolatban vagyunk a Sorssal, az élettel. Már fogantatásunk előtt kapcsolódunk, egy bizonyos helyre, helyzetre, sorsra, életre mondunk igent. Szerződünk. Ott, akkor látatlanul mondunk igent. Annyira szeretnénk élni, tapasztalni, hogy bármit bevállalunk. Nem nézzük meg, nem módosítjuk, nem olvassuk el az apró betűt. Ott, akkor még annyira izgatottak vagyunk, hogy semmi más nem számít, csak hogy jöhessünk.

Szerződésünk alapja előző életeink tapasztalásai, kiegyenlítetlen mérlegei. Ott, akkor még nem sejtjük, hogy tulajdonképpen kiegyenlíteni, rendet tenni jövünk. Életünk eseményei, történetei szigorúan tartják a szerződésbe foglalt kereteket, nem enegdnek abból ki minket. Ami belefér azt megtehetjük, szerződésünknek megfelelően teremthetünk, és veszteségeket szenvedünk. Később, amikor tudatunkra ébredünk sok mindent megértünk, megértjük, hogy miért is születtünk. Megértéseink színezik megéléseinket, gyorsítják, és ezáltal sokszor nehezítik megéléseinket. Olyan, mintha mielőbb szeretnénk letudni a szerződésbe foglalt, vállalt kötelezettséget. Sokszor eltévedünk, utunkról letérünk, de az élet újra, és újra a megfelelő helyre terel vissza, és vállalásainkat újra hangossa felolvassa. Az igazán nehéz pillanatokban alkudozni kezdünk, kibúvót keresünk. Azt mondod, nem is tudtad, hogy ezt vállaltad, és hiszed, hogy lehet könnyíteni rajta. Sokszor, nagyon sokszor eljutunk arra a pontra, ahol bármit odaadnánk azért, hogy a szerződésünket a Sors végre összetépje, és valami újat vállalhassunk, olyat, amit már tudatosan vállalunk, ahol ügyelünk minden bekezdésre, apró betűs részre. Bármit megtennénk azért, hogy mást élhessünk, mást tapasztalhassunk meg, mert azzal ami van, nem bírunk el. Végül jönnek a felajánlások, ígéretek, feláldozzuk mindazt, ami számunkra sokszor a legkedvesebb. Lemondásra, beletörődésre kényszerítjük magunkat, amikor megérezzük, hogy a Sors hatalmasságával nem bírunk el. Térdre borulunk, könyörgünk, hogy segítsen, könnyítsen, vagy csak eresszen el végre…hogy azt aki a legkedvesebb, azt ami a legfontosabb már ne vegye el…

Gondoltad volna, hogy ezzel tulajdonképpen felajánlod magadat, hogy a másik helyett, majd te teszed meg?! Majd te elszenveded, vagy felajánlasz valakit, akit erősnek látsz, hogy majd ő megteszi helyettetek. Felajánlást teszel a Sorsnak, könyörögsz, hogy bármit, csak ezt ne…de a bármi, az bármi, tudtad ezt?! Lehet, hogy jobban jártál volna, ha nem állsz bele a másik ember életébe, és hagyod, hogy ő elszenvedje mindazt, aminek meg kell történnie. Hiszen az ő élete, az ő vállalása, az ő szerződése. Talán ő tudja, vagy lehet, hogy nem, de akkor is ő vállalta egykor, hogy ezzel a feladattal érkezik, ő igent mondott erre. Igent a veszteségekre, betegségekre, nehézségekre. Senki nem másíthatja meg ezt az igent, még ő maga sem. Mert a Sors nem ereszt addig, amíg a feladat el nincs végezve. Először szépen kér, majd követel, aztán végső esetben megfoszt, elvesz. Nem számít más csak az, hogy előbb vagy utóbb, egyensúly legyen.

Sokáig azt hisszük, hogy az a legrosszabb, legfájdalmasabb, ha velünk történik valami rossz, mi szenvedünk el veszteséget. Aztán előbb-utóbb ráébredünk, hogy sokszor jobban a fáj látni, és részt venni, mint elszenvedni. Sajnáljuk a másikat, meg akarnánk menteni. De nem lehet… mindössze annyit tehetsz, hogy ott maradsz vele, együttérzésel, szeretettel részt veszel az életében, a szerződésében még akkor is, ha te nem is szerepelsz benne…

Az élet, életünk különös kapcsolatok szövedéke. Kapcsolataink és a Karma kegyetlennek tűnő törvénye megtanítja nekünk, hogy milyen is a valódi szeretet. Szeretetből ott maradni, vele lenni, az utolsó percig, amíg csak lehet…

…és még az is lehet, hogy ez az ő életének az igazi értelme, ezért született, hogy ebben az életében megtapasztalhassa ezt a szeretetet veled, tőled. Különös kapcsolat a tiétek, és ha nem lenne Sors, Karma, szerződés amit mindannyian aláírtunk egyszer, akkor talán sosem találkozhattatok volna, és a pillanat ami így van, az nem lehetne. Éld meg a pillanatot, a különös kapcsolódás jelentőségét, élj, és szeress, amíg itt vagy, amíg itt van, amíg lehet!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com 

Együttérzés helyett…

Egész életemben az érzések, és az együttérzés minősége határozta meg az életemet. Érzések, melyek legtöbbször fájdalmat keltettek, hiszen a megélt történetek színezték a pillanatokat szürkére, majd feketére. Ezzel együtt is természetes volt érezni, akár fájni, szenvedni. Mert ez a természetesség tette lehetővé, hogy néha, pillanatokra sikerüljön nagyon jól lenni, felhőtlenül örülni, tiszta szívből szeretni. Az újabb kudarcokat, csak ebből a pozitív minőségből kiindulva lehetett elviselni. Sokszor felmerült a kérdés bennem, hogy vajon egy ember az életében mennyit szenvedést bír ki? Mi az, amit túl lehet még élni, és mi az, amibe már bele lehet halni. Talán nem véletlen a kérdés feltevése…talán sokszor a peremen táncoltam én is. Minden csalódás és fájdalom ellenére újra felálltam, újra bíztam, és bizalmat szavaztam.

Egészen addig volt ez így, amíg meg nem jelent az életemben az a valaki, aki úgy éreztem konkrétan azért érkezik, hogy elvegyen tőlem valamit. Valamit, vagy valakit. Valakit, vagy valamit, amit számomra fontosnak hisz. Hazugságokra épített világunkban nem egyszerű szerepet vállalni, sőt vannak pillanatok, amikor már lehetetlennek tűnik.  A lehetetlen pillanat, amikor megérkezik Ő, aki elvesz, elvisz valamit. Próbáltam elfogadni, megérteni, de amikor azt érzed, hogy el akar pusztítani, akkor hogyan tudsz bármire igent mondani?! Ő és te, a ti kettőtök szövetsége. Együtt veszélyesek vagytok, életveszélyesek. Önmagatokra, és minden hozzátok kapcsolódó emberre. Ti vagytok a két megbízott, a két rettegett… küldetésetek a pusztítás, fájdalom okozás, megsemmisítés lehet, mert ezek szerint az elvek szerint éltek.

Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy el tudom fogadni, és igent tudok rá, rátok mondani. Hogy mondhatnék igent egy olyan erőre, ami eltipor, tönkretesz mindent?!

Próbáltam, próbálok kivonódni, háttérben maradni, de nem segít. Ha belelépek felszippant, megsemmisít. Próbáltam a ti szabályaitokhoz igazodni, nem segít. Nem tudok, nem vagyok képes egy bizonyos ponton tovább lépni, mert úgy érzem akkor ott elveszek, eltűnök Már nem tudom mit tegyek, és mit ne tegyek. Eltévedtem a saját gondolataim útvesztőiben, és az érzéseimet elrejtettem egy olyan biztonságos helyre, ahol ti biztosan nem találhatjátok meg.

Képes voltam rá, hogy téged mindennek ellenére, azzal együtt amilyen vagy, szeresselek. A rosszságod, gonoszságod ellenére is. Egészen addig a pontig, amíg meg nem jelent Ő. A kettőtök együttes rosszsága, szövetségetek a gonoszra, a pusztításra, elfogadhatatlan. Nem akarok, és nem is tudok semmiben részt venni, ami velejétől romlott, gonosz. Talán most először tudlak igazán rossznak látni, annak tükrében, amit Ő mutat nekem. A korábban kiszínezett, viselhetővé tett minőség szertefoszlott. Látom a gonoszság pusztító erejét, és félelmetes. Látni, tudni, hogy bármikor-bárkit tönkre tehettek. Érzések nélkül kifosztani másokat, elvenni, megsemmisíteni. Parancs szavaknak hangzanak, de emberek vagyunk, és még ha ez is a parancs, ellene lehet szegülni. De ki teszi? Csak az, akinek vannak érzései, aki a másikat is látja. Mindaddig amíg csak az önös érdekek vannak, akár a másik élete árán is, addig nincs miről beszélni. Tudom, hogy tudjátok, hogy látlak, látunk benneteket, és ez a bennetek élő gonoszt egyre jobban dühíti. Érzem ahogy készültök, bosszút forraltok, átkokat szórtok. Bénítjátok a másikat, hogy mindeközben ti szabadon garázdálkodhassatok. Szövetségeseket toboroztok.

Nem akartam harcolni. Talán feladtam, és kiszálltam, hogy ne kelljen küzdeni. Volt idő, amikor bármit odaadtam volna azért, hogy meg tudjalak ettől az erőtől szabadítani. De tudom, te választasz. És te, ezt választod. Megérezted az ízét a gonosznak, és őt választottad. Látom, érzem, tudom, hogy elvesztettelek. Be kell látnom, veszteséget szenvedtem. Megint, még egyszer. De nem is elvesztettem, hanem kifosztottak, elvették tőlem. Elvették, két kezemből, és szívemből kitépték mindazt, aki és ami fontos volt nekem. Elvitték, hogy használják, felhasználják vagy éppen ellenem fordítsák. Ők ketten együtt szövetségesek, erősek. Ellenem folyik a harc érzem. S ha ez így van nincs itt helyem. Talán amikor ide léptem, eltévedtem. Tévedéseim okán egyre több erőt vesztettem, mert mindent amit tévedésből teremtettem, elviszi az erőmet, hiszen nélkülem nem lenne, így én táplálom, látom el erővel.

Most van bennem elég elszántság, hogy kimondjam, bármi is lesz, részemről Vége, és hangosan kimondom: NEM! Nem értek egyet, nem adok áldást, mert nem tehetem meg! Nem mondhatok igent a gonoszra, mert a Fény felé mutat az én igenem!

Visszafordulok a saját irányomba, a saját utamra, megerősítem a hitemet, és ígértemet a Fénynek, s ha kell megharcolok bárkivel, hogy magamat védjem. Szólítom  Lelkemet, erőmet, érzéseimet, hogy térjenek vissza hozzám, legyenek velem, bennem. Felállok, és nem csak a talpamra, hanem magasabbra, hogy mindent tisztán láthassak. Látni akarom újra a tisztát, jóságosat, szépet, igazat, mindazt amiben hittem, mielőtt kimondtam volna rád, rátok az igent. Az elveszett NEM, előkerült végre.

Feloldozom magamat az önként vállalt szerepekből, és szövetségből, kilépek. Feloldom a fogadalmakat, ígéreteket melyek összeköthetnek minket, és szabadon engedlek benneteket. Mostantól hagyom, engedem, hogy elkövessétek azt, amivel megbíztak benneteket, amire szövetkeztetek.

Ettől a pillanattól kezdve Én-én vagyok, és ti-ti lehettek. Visszakövetelem mindazt az erőt és energiát, amit tőlem vittetek el, és felkérem a Sorsot, hogy mostantól viselje gondotokat helyettem. Részemről itt, és most vége van…a ti világotokból kilépek, és az enyémbe belépek. Két külön világban létezünk, és ez egy így van jól, így kell lennie.

Együttérzés helyett szabadságot adok nektek, hogy az együttérzésem, az érzéseim megmaradhassanak azoknak, akik jóságosak, jó  emberek.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea