Lélek, a Lélekkel…

Lélek, a Lélekkel… Szerkesztés

Zene szól, egy gyönyörű dallam, amit nem is olyan régen együtt hallgattunk. Ahogy megszólal a dallam, elvarázsol. Érzések, képek jellenek meg, emlékek, amiket ott, akkor éltünk meg. Elidőzök benne, élvezem. Betölt, feltölt, átölel. Jó érzések jelennek meg. Aztán egyszer csak valami kibillent…furcsa érzés jelenik meg. Az arcod itt van előttem, és érzem minden sejtemben, hogy sír, zokog a Lelked. Olyan, mintha kérne, könyörögne, hogy segítsek. Itt van velem, bízik bennem, kérlel, hogy mondjam el neked, az út amin most jársz, tele van veszéllyel. Tudom, hogy nem érdekel, mert most erősnek érzed magad, azt hiszed, hogy bármit megoldhatsz, bármit megtehetsz, hiszen bejártad már a saját utadat, megismerted önmagad, tudod, hogy a helyzetekben hogyan nem sérülsz meg. Hiszed, hogy a bentből végre kint lehet, hogy kipróbálhatod magadat, és a tanultakat végre. Az élet tapasztalás, nem több, és nem is kevesebb…mindannyiunk igazsága ez. Mindössze erről szól az élet.

Mégsem mindegy, hogyan éljük az életünket, és főként mit, és hogyan tapasztalunk meg. Sokfélék vagyunk, így tapasztalataink is színesek. Dönthetsz, és dönthetek, hogyan, miként élek. Választhatunk, válaszottunk mindketten. Te is, és én is, csak nem ugyanabban a pillanatban történt meg. A Lélek útját választottuk, a hétköznapi lehetőségek helyett, és ott, akkor megfogadtuk, hogy más nem számít, csak a Jóság, és a Szeretet… egy ideig így élted te is az életed. Aztán egyszer csak megváltozott minden. Megváltozott valami benned, és megváltoztattál magad körül mindent. Már nem számít más, csak a hétköznapi tapasztalás. Nem számít, hogy eddig hol jártál, kivel voltál, magadért mennyit dolgoztál. Nem számít mindaz, amit eddig kincsnek, különlegesnek láttál. Megváltoztál. Leváltál. Búcsú nélkül itt hagytál.

Nem tudtam, nem gondoltam, nem éreztem. Itt vagy, és mindvégig itt voltál. Egy darab belőled, a Lelked. Ő itt maradt, vagy visszatért ide, kér, könyörög, hogy segtísek neked. Mit tehetek érted, amikor hangom már nem ér el? Hogyan mondhatnám el, hogy mindaz amit most megélsz csalás, és ámítás? Honnan tudhatom, hogy meghallgatnál? Felismernél, ha meglátnál, vagy egyszerűen csak mellettem elhaladnál?

Kérdések sokasága bukan fel bennem, aztán elengedem, hagyom, hogy menjenek. Nincs mit tenni, nem mondhatok semmit, nem tehetek semmit, ez a te életed. Nem menthetlek meg. Önmagadtól nem. Be kell járnod ezt az utat is, meg kell tapasztalnod, hogy milyen nélküle, amikor már vele is voltál. Most már lehet összehasonlítani, lehet különbséget tenni. Mi a fontos, a lényeges, és ehhez képest a mindennapokat, a pillanatokat hogyan éled meg.

Olyan messze mentél, olyan távol vagy, hogy már nem látlak, nem hallhatlak, csak érezni tudlak. Érzem a Lelkedet, mert itt van velem, és rajta keresztül érezlek téged. Érzem, hogy szenvedsz, rettegsz, az életből fél lábbal kilépve a rettenthetetlent játszod éppen. Szomorú vagy, egyedül vagy, nem maradt már senki sem. Küldtem a Lelkedet hozzád, hogy hiányodon enyhítsen, de nem ment. Itt maradt, míg véget nem ért a dallam. Csend lett, és elment. Már nincs velem. Megjelent, az ismerős dallam szárnyán érkezett, kicsit elidőzött, majd tovább állt hirtelen.

Szeretném hinni, hogy hozzád ment haza, hogy veled van újra, hogy bekopogott hozzád, és emlékeztetett arra, hogy van egy dallam, ami összeköt benneteket, és minket. Talán majd érzed te is, hogy mikor kell meghallgatni ahhoz, hogy még késő ne legyen…Imádkoztam ma érted, hogy hazahívd a Lelked, és amikor megjelenik, beengedd újra az életedbe.

Vannak emberek, és helyzetek melyeket sosem felejtünk el…nekem te vagy az egyik ilyen ember, és van egy dallam, ami összekapcsol veled. A Lelekedet, a Lelkemmel. Ma újra megtörtént, és nagyon szép volt. Üzentem neked vele…

Emlékezz! Értékes ember vagy, élj úgy, hogy az életed példa legyen!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Milyen erőt hívsz életre magadban?

Duális világban éljük életünket, így elmondhatjuk, hogy mindkét energia minőség, jelen van az életünkben. Jelen van bennünk is, és tudatosan, vagy tudattalanul működtet minket, életünket. Talán nem is látod, hogy a kialakult élethelyzetet, a benned lévő érzéseket, gondolatokat, és ezzel cselekedeteidet, hogyan teremted meg, hívod életre. A bennünk lévő energia minősége mindig semleges, pusztán az elme cimkézi fel, nevezi meg jónak vagy rossznak a tapasztalás végeredményének megfelelően.

Az energia semleges, és ennek minőségi jellemzője a Szeretet. Innen indul ki minden, és válik majd negatív vagy pozitív megéléssé az életünkben. Mi tesszük azzá, ami lesz. Mi hívjuk életre magunkban az erőt, nevezzük el, ruházzuk fel minőségi jellemzőkkel. Mert ilyenek vagyunk, így működünk. Azért működünk így, mert elhangolódtunk. Mert elhittük, elhisszük, és saját hitrendszerünkké tesszük, hogy létezik jó és rossz. Pedig mindannyian tudjuk ha mélyen magunkba nézünk, hogy nem létezik más, mint a Szeretet. Annak jelenléte, vagy aktuális hiánya az életünkben. De attól, hogy pillanatnyilag hiányzik, nem jelenti azt, hogy rosszá, gonosszá váltunk. Csak annyit tesz, hogy nem tudunk magunkban a Szeretet energiájához kapcsolódni.

Amikor elhangolódsz a Lélektől, elkezded elhinni magadnak vagy másoknak, hogy nem vagy elég jó, hogy hibáztál, mulsztottál, rossz vagy. Amikor elhiszed, hogy ez így van, és ezzel bántod magad, életre hívod magadban a saját árnyékodat. Amíg bántod és megkérdőjelezed magadat, amikor elárulod önmagad, az árnyék egyre erősebb lesz, és ez azért történhet meg, mert egyre távolabb lépsz te magad a szeretettől, így egyre kevésbé hiszel magadban, és benned lévő értékekben. Ez egy ördögi kör, és kizárólag te magad tudod megszakítani, te tudsz belőle kilépni.

Te tudod eldönteni, hogy mikor szeretnél újra a Szeretethez kapcsolódni, mikortól tudsz és akarsz magadra, és a világra újra szeretettel nézni. Természetesen a világ nem fog ettől megváltozni, de te önmagaddal újra kapcsolatba tudsz kerülni. Amikor újra kapcsolatod lesz önmagaddal, Lelkeddel, azt onnan ismerheted fel, hogy elkezd újra pozitív irányba fordulni az életed. Amikor nem működik benned és körülötted szinte semmi, amikor kudarcokat élsz meg, amikor belül szenvedsz, akkor tudd, hogy nem történt más, mint távolabb került tőled a Lélek.

Figyelj, lásd meg, változtass! Vállalj felelősséget azért, hogy magadban milyen energiákat hívsz életre, minek adsz magadban teret! Bármi is történik veled, bármilyen is az életed éppen, tudd, hogy bármikor változtathatsz, bármikor visszatérhetsz magadban a kiindulási ponthoz, ami önmagad közepe. Ez a Szeretet. Ebből indul ki minden, és itt ér véget.

Milyen erőt hívsz életre magadban, és milyenné vált ezáltal az életed? Te miben hiszel? Mit táplálsz nap, mint nap a gondolataiddal, érzéseiddel, viselkedéseddel? Elégedett vagy azzal, amit így teremtesz?

Én megtanultam a leckét egy életre: Nincs más, csak Szeretet, és az én felelősségem, hogy milyen energiát hívok magamban életre. Ha szeretnéd, segítek neked abban, hogy te is változhass, keress meg!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Gyógyulhat a Lélek…

Az életünk nem más, mint találkozások, és történetek sokasága, melyekből épülünk, vagy fájdalmat, traumát szenvedünk el. Nézőpontjainktól és értékrendünktől függően különböztetjük meg a helyzeteket, és fejünkben automatikusan dől el, hogy melyik oldalhoz soroljuk éppen. Sokkal jobban figyelünk a fájó helyzetekre, és sokkal tovább emlékszünk ezekre. Megengedjük, hogy évekig, évtizedekig félelemben, szorongásban tartsanak, hogy meghatározzák megéléseinket, személyiségünket. Valamiért fontosnak tartjuk ezeket a helyzeteket, és az ahhoz tartozó embereket. Talán nem is tudjuk, hogy miért, és talán azt sem, hogy így működünk, csak azt vesszük észre, hogy évről-évre kevesebb önbecsüléssel rendelkezünk, mert minden ilyen helyzet azt üzeni, hogy: Legyőzött valaki, nem voltál elég jó, kedves, okos stb…

A világi értékrend szerint az a kérdés, hogy egy-egy helyzetben ki a nyertes, és ki szenvedi el a veszteséget. Így nem lehetsz más, mint nyertes vagy vesztes. Vannak emberek, akik olyan sokszor voltak már vesztesek, hogy képtelenek a régi helyzetekbe belelépni, a régi emberekkel találkozni, mert minden találkozás lehetőségére, már eleve csak úgy tudnak tekinteni, hogy újabb fájdalom érheti őket. Aki ilyen nézőpontból tekint önmagára, és életére, hatalmas fájdalmat él meg, és az életét szenvedésnek, kiszolgáltatottságnak éli meg.

Van lehetőségünk változtatni!

Lehet másabb, könnyebb, lehet másmilyen az élet!

Amikor úgy döntesz, hogy már pont elég fájdalmat éltél meg, odafordulhatsz a Lélekhez, és az ő nézőpontjából is megnézheted önmagadat, és történeteidet. A Lélek aki benned él már sok-sok életet élt meg, és most is itt van, most veled, általad tapasztal éppen. Kérdezd meg tőle, hogy segíthetsz magadon, hogy a történeteiddel együtt kapcsolódni tudj vele.

Amikor gyógyul a Lélek, amikor gyógyítod a Lelkedet, vedd sorra a történeteidet, és tedd fel a kérdést magadnak: Ezután maradt bennem szeretet? S ha a válasz igen, akkor nem lehetsz vesztes. Mert nem számít, hogy kinek van igaza, kinek az elképzelése valósul meg, kinek az akarata erősebb az adott pillanatban, csakis az számít, hogy azután ami megtörtént, ami történik veled, van-e benned szeretet?!

A szeretethez csak akkor tudsz kapcsolódni, ha a Lélek felé mozdulsz el, ha a hozzá tartozó értékrendet éled. Ha gyógyulni szeretnél, nem kell semmi mást tenned, mint kapcsolódni a Lélekhez, vele együtt a szeretethez, és élni az életedet. Amikor életedet így éled, a történeteket így nézed, megláthatod, hogy az élet körbe szövi a fájdalamas sebeket, és örömmel, boldogsággal tölti fel a szívedet.

Adj esélyt magadnak a gyógyulásra, fókuszálj a Szeretetre, mert a többi nem számít, hidd el!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Sorsdöntő válaszutak.

Életünk során többször kerülünk olyan élethelyzetbe, amikor válaszút elé állít minket a sors. Döntenünk kell, hogy melyik irányba folytatjuk utunkat. Valahogy ez már természetessé is vált. Megszoktuk, tesszük, amit tennünk kell. Azonban az utóbbi időben valahogy minden teljesen másként működik. A válaszutak életbe vágóbbak, teljes életünkre, létünkre van kihatással. Nem csak egy szeletre, az egészre, a teljességre. Minden apró döntéssel az életünkkel játszunk. Nincsenek fél megoldások. Nem lehet halogatni, nem lehet a felelősséget valaki másra áttenni, nem lehet hárítani. Olyan érzés mintha szigorú bírák előtt ülnénk, akik figyelik minden egyes lépésünket, azokat gondosan feljegyzik, mérlegelnek, aztán az életünk alakulásában tükröződik az ítélet.

Nincs felmentés, nincs beszámított jó cselekedet. Olyan, mintha nulláról kellene kezdeni mindent. Ha létezik pozitív karma, az most valamiért nem látszik, vagy nem számít. Mintha létezésünk első életébe érkeztünk volna meg. A bölcsesség most nem menthet meg. A múltból hozott tapasztalat nincs segítségünkre. Az emlékek nem építenek. Mit kell tenni egy ilyen helyzetben? Hogy kell megszületnie az Embernek bennem, az Emberiségnek bennünk? Mi célért is jött az Ember a Földre? Végítélet, vagy újrakezdés lehetősége mindez?

Számos kérdés, számos szorongató érzés. Hogyan tovább, vagy miért tovább? Talán a miértet kell először megtalálni, a célt, aztán az út, (a hogyan) majd kirajzolódik belőle. Milyen értelmet lehetne adni a jövőnek? Vagy mindez nem is a jövőről szól? Se múlt, se jövő, csak a jelen. A pillanat. Csak egyetlen szívdobbanás. Minden pillanatot úgy megélni, mintha az lenne az utolsó esélyünk a jóra. Úgy sem lehet most úgy tenni, mintha tovább lehetne lépni, ha nem volt jóság a pillanatban, visszakerülünk a kiindulópontra. Olyan, mint a társasjátékban, hogy a cél előtt van egy mező, amelyre ha rálépünk, visszakerülünk a tábla legelejére. Az emberiség rálépett erre a mezőre, és szinte egyetlen éjszaka alatt visszacsúszott a start mezőre. Csak időközben elfogyott a lendület, elfáradt a test. Az is lehet, hogy rossz a cél, vagy a táblával van valami gond.

Talán egy új térben kellene elkezdeni valamit. Egy olyan térben, ahol nincsenek győztesek és vesztesek. Nincs büntetőkör, és nincs szerencse. Más játékszabályok vezethetnék az emberiséget, az életet. Lehet, hogy nem is a célt kell meghatározni, hanem azt, hogy kik vagyunk. Önmagunk milyenségét. Talán majd idővel kirajzolódik, hogy mit kell tenni, talán van esély kiérdemelni. Talán egyenként újra tükörbe tudunk nézni, és a szemünkben felgyülemlett könnyeket a szeretet csillogására tudjuk lecserélni.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Gyere a szívembe, ahol mindig is voltál…

Most, amikor hiányzik a holnap bizonyossága, most amikor minden történet alapja bizonytalanná válik, nem marad számunkra más lehetőség, mint a teljes jelenlét. Minden pillanat maradéktalanul szentté válhat, mély meghittség van. Amikor találkozunk, minden lélegzet becses, minden szó azért hangzik el, hogy mélyen meghalljuk, megízleljük, magunkba fogadjuk. Minden érintés időtlenül vibrál. Minden pillantás, minden kimondott, és kimondatlan szó, minden ami az emlékezetünkben megmaradt, és az is amit az idő már régen elmosott, itt van. Itt van a Most végtelen ölelésében, az egyetlen helyen, ahol találkozásaink valódiak. Ez az egyetlen hely a világban, ahol te és én találkozni tudunk. A végtelen tér és idő, az abban megélhető szeretet, ez a mi találkozásunk.

S hogy mi lesz ezután? Másodlagossá válik e szenvedélyes meghittség fényében, melyet nem érinthet sem a holnap álmai, sem az elmúlás, sem a halál.

Együtt maradunk, nem búcsúzunk, nem válhatunk el, mert egyek vagyunk.

Maradj a szívemben, ahol mindig is voltál, és én magammal viszlek mindenhová, bárhová.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Menedéket venni a Szeretetben…

Aki menedéket keres, védelmet keres. Védelemre van szüksége ahhoz, hogy önmagát biztonságban érezhesse. Védelem szükséges ahhoz, hogy önmagával újra kapcsolatba kerülhessen. A világi elvárások üldöznek minket, szinte folyamatosan zaklat valaki, valamivel. Kéréssel, követeléssel. Menni kell, tenni kell. Bármit teszel vagy nem teszel, azt nem magad döntöd el, elvárásokra, szinte parancs szóra cselekszel. Üldözött vagy, aki átmenekül az életén, az életen, megtorpan itt, ott, de nincs ideje, módja, hogy körülnézzen, megpihenjen, indulnia kell. Teljesíteni, bizonyítani kell. Magadnak, és másoknak, bárkinek, mindenkinek, hátha valaki egyszer felismer, és elismer. Keresel, és igen ő is keres, a másik, aki éppen úgy keres mint te. Ő is azt a helyet, lehetőséget keresi valójában ahol végre megpihenhet, és önmaga lehet. De mindketten eltévedtetek. Az a hely amit kerestek, nem kint van a világban, ott hiába keresitek.

Álljatok meg egy pillanatra, hagyjátok, hogy minden megálljon körülöttetek, és lássátok meg, ismerjétek fel, hogy a világnak nélkületek sincs vége. Elkövetkezik a következő pillanat így is, hogy ti nem vagytok benne. Megtehetitek, hogy háttérbe vonódtok, vagy akár teljesen kimaradtok belőle. Az őrületből, ami egyre erőteljesebben felforgat mindent.

Fordulj meg! Önmagad felé, befelé indulj el! Ott keress, ott keresd a válaszokat a kérdéseidre, a megoldásokat, a jövődet, a szeretteidet, a számodra fontos értékeket. Lépj be önmagad Szentélyébe, térj vissza ide, a nyugalomba, a csendbe. Gyújts Fényt szívedben, szólítsd, hívd Lelkedet, hogy térjen vissza, legyen most itt veled. Hunyd be a szemed, figyeld meg a csendet, csendedet, hogy mit üzen neked: ki a fontos? mi a fontos? merre tovább? mi az élet valódi értelme?

Menedéket vehetsz különböző Mesterekben, tanításokban, csoportban, vagy akár különböző minőségekben. Te döntöd el, hogy milyen védelemre, menedékre van szükséged. Eddig is te döntöttél, ezután is te döntesz! Mit szeretnél? Mire van szükséged? Kire van szükséged?

Amikor valódi megoldást keresel, akkor önmagaddal kell újra kapcsolatba kerülnöd, a Lelkedet kell megszólítanod, hogy segítsen. Tégy egy próbát: Végy menedéket a Lélekben, a Jóságban, Szeretetben, Együttérzésben, és kapcsolódj azokkal, akik ugyanazt választják, mint te.

Menedéket venni a Szeretetben, a Jóságban, Együttérzésben a lehető legnagyobb védelem! 

Menedéket keresni Önmagadban, a legértékesebb tevékenységek egyike. Nem adhatsz, nem tehetsz ennél többet sem magadnak, sem a világnak, hidd el.

Aki menedéket talál Önmagában, közvetlen kapcsolatba kerül Lelkével, és az ahhoz tartozó minőségekkel.

Tedd meg magadért, adj esélyt példamutatásoddal a többieknek, adj lehetőséget a világnak, hogy változás történhessen.

Menedéket keresni, és találni, védelmet megélni, és adni vagyunk itt…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

A bölcs szív szeret…

Talán mindannyian ugyanazt szeretnénk, eljutni egy bizonyos pontig, biztonságos távolságra, ahonnan vissza lehet nézni. Visszatekinteni a múltra, az emlékekre, az eltelt időre úgy, hogy annak ne keljen fájni. Egyszerűen csak visszanézni, és meglátni, hogy hova tudtunk eljutni, mit tudtunk elérni. Meglátni magunkat a Mostban, a pillanatban, hogy igenis ide tudtunk érni. Mindennel, és mindenkivel együtt, aki része volt éltünknek, eljutottunk eddig a pontig. Ahol most megállhatunk egy pillanatra, és elismerhetjük bejárt utunkat, tapasztalásainkat, elismerhetjük azokat, akik részesei voltak utunknak. Megköszönhetjük tapasztalásainkat, mindazt, amit megtanultunk utunk alatt.

Miután előre felé haladunk, egyre több minden van mögöttünk. Egyre több minden kerül a múltba, ezért fontos számunkra, hogy bölcs elmével, és szívvel nézzünk vissza.

Ha így teszünk, felfedezhetjük fájdalmas múltunkban is a bennünk rejlő erőt, és tehetséget, ami mindig tovább segített. Megláthatod fejlődésed tanúbizonyságát, hiszen minden lépéssel egyre bölcsebbé lettél, mire ide, ehhez a ponthoz megérkeztél.

Bölcs szíved nem érez már gyengeséget, és nem keres önigazolást sem. Kapcsolatot keres a szeretettel, hogy új életre kelhessen mindazzal együtt, amit meg kellett élnie. Erős szíved, kitartóan szeret, ha hagyod, engeded…Kapcsolódj magaddal, szíveddel, a szeretettel, a Mindenséggel, hogy ez a pillanat is a múltad része lehessen, és amikor a következő pontról visszanézel, már ezt is láthatod, hogy erre is képes voltál, ezt is te tetted meg.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com 

Megbékélés…

Elfogadás, elengedés, kegyelem, megbékélés. Szavak, fogalmak, melyek szinte minden nap megjelennek körülöttünk, az életünkben. Ahogy és amerre vezet az élet minket, mindig kijelöli az egyiket, majd a másikat, illetve vannak olyan pillanatok, amikor egyszerre, szinte egy időben kell foglalkoznunk mindegyikkel. Attól függően, hogy belül éppen mit élünk meg, előtérbe kerülnek ezek a minőségek.

A másokkal, az önmagunkkal, vagy a Sorssal vívott harc hívja előtérbe ezeket a minőségeket, és a bennük, mögöttük rejlő energiákat, erőket. Ítélkezés, ragaszkodás, harag, düh, neheztelés, büntetés, és bűnhődés. Amikor te teszed, vagy veled teszik éppen. Mindegy, hogy melyik irányból kezdődik, a vége mindig ugyanaz: mindenkinek végig kell járni önmagában a Megbékélés útját ahhoz, hogy újra Önmaga lehessen. Az utolsó történet előtti Én. Mert minden történet megváltoztat minket, előhív vagy éppen elrejt bennünk érzéseket, gondolatokat, cselekedeteket. Történeteink által állandóan változunk, mássá válunk. Megváltozunk, eltorzulunk, végül még saját magunkból is kiábrándulunk, és eltávolodunk. Remetévé leszünk, szenvedünk, és aztán egyszer talán felmerül az igény, hogy változtassunk…

Elindulunk befelé, kutatunk. Keressük a történetet, a szereplőket, hogy mi, ki lehet az oka szenvedésünknek. Soroljuk, de ettől nem lesz könnyebb, mert nem kerül más felszínre csak negatív érzések: fájdalmak, csalódások és ezzel erősödik a megbántottság, kirekesztettség érzése. Annyira fontosak a saját gondolatok, és érzések, hogy még a pozitív megélés lehetőségéért sem adjuk oda cserébe. Ilyenkor mondjuk azt, hogy elfogadom, hogy bennem vannak ezek a negatív érzések, majd elképzeljük, hogy elengedjük őket. Idővel kiderül, hogy minden amit korábban elengedtünk, ott van tőlünk egyetlen lépésre, és farkasszemet nézünk vele. Ahogy felmerül egy új helyzet ahol sérülhetünk, ahol bántanak minket, ezek a már elengedettnek gondolt minőségek is megjelennek, és az új érzések, ezek tetejére kerülnek, így nyomnak minket egyre lejjebb, így válik egyre nyomasztóbbá a megélés, a helyzet. Ráébredünk, hogy az elfogadás, elengedés nem volt elég ahhoz, hogy jól tudjuk érezni magunkat, hogy egy régi helyzet ne idéződjön többé fel…

A minőségi munka egyszerre, egy időben történik kint, és bent. Kimondom a szót, ami megváltoztat mindent: Kegyelem… kegyelmet kérek, és adok ugyanabban a pillanatban. Magamnak, és a másiknak. Vagy pont fordítva… Amikor kegyelmet kell adni, intenzív szenvedést élünk meg. Szenvedésünk mértéke, és viselhetetlensége mutatja meg, hogy mennyire szükséges megtenni. Tudhatod, hogy ilyenkor sem vagy egyedül, a Mindenség veled van, lát téged. S ettől kicsit könnyebb, mert van kihez fordulni, beszélni, könyörögni, kérni, imádkozni. Veled van, követ téged, hogy ne egyedül kelljen megtenned. Tisztán lát téged, látja próbálkozásaidat, és azt is látja, amikor kísértésbe esel, amikor azt hiszed, hogy már készen vagy, megtetted az utat, és felmented magad. De felmentés nincs, csak kegyelmet kaphatsz, amit csak a Mindenség adhat neked. Kegyelmet kapni az olyan érzés, mint büntetésből szabadulni, végtelenül szabaddá válni. Kegyelmet kapni a legnagyobb kiváltságok egyike. Kegyelmet adni valakinek a legnagyobb jótett. Ki az, akinek most ebben a pillanatban meg kellene kegyelmezned? Kire haragszol, neheztelsz? Mióta őrzöd haragodat? Miért ragaszkodsz hozzá, hogy fájhass? Miért, és mitől szenvedsz?

Értelmetlen ragaszkodás olyan negatív minőségekhez, melyek akár elpusztítani is képesek minket. Ragaszkodás helyett, kegyelmet is adhatsz embereknek, helyzeteknek. Amikor kegyelmet adsz Jóságot adsz, Szeretetet, Együttérzést gyakorolsz éppen. Amikor kegyelmet adsz, tárva-nyitva van a szíved. Kegyelmet adni csak Jóságból, Szeretetből lehet. Szeresd magadat annyira, legyen annyira fontos számodra a saját Sorsod, életed, hogy képes legyél megkegyelmezni önmagadnak, és másoknak.

Szeretet…minden a szeretetből indul el…de aztán jön az ember a játszmák, és pusztítani kezd… de ha behunyod a szemedet, és kezeidet a szívedre teszed, megtalálod azt a pillanatot, amikor még szeretted, és ő is szeretett. Ha nem lett volna ilyen pillanat, akkor nem lenne most dolgod vele. Keresd meg a pillanatot, amikor ott volt a szeretet bennetek, köztetek, és minden más érzést engedj el. Engedd el a sérelmeket, a neheztelést, és hagyd, hogy szívedet betöltse újra a szeretet. Ez a kegyelem. S, hogy kinek adod? Azt gondoljuk, hogy a másiknak, és ezért megy nehezen, de a kegyelem pillanatában megérzed, hogy magadnak adtál kegyelmet, magadat oldoztad fel. Újra érezheti a szíved a szeretetet, újra kapcsolódhat, bízhat, élhet.

Megbékélni azt jelenti: A Sorsra bízni. Tudni, hogy a Sors mindent lát, és sosem téved. Hidd el tudja, hogy hova kell vezetnie, mit kell tennie ahhoz, hogy te fejlődhess, és ezáltal egyre közelebb kerülhess Önmagad belső Fényéhez. 

Megbékélés azzal az önmagaddal aki most vagy, azzal, hogy változnod, fejlődnöd kell, az úttal, a feladatokkal, a kihívásokkal.

Megbékélés Önmagunkkal, Sorsunkkal, talán ez az egyik legnagyobb feladat.

A Sorsra bízni magunkat, Szeretni, és Jónak lenni. S ha ezt éled, nem kell többé kegyelmet adni, mert aki ezt éli, megtanult kegyelemben élni. 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Legyen más a folytatás…

Újra és újra megtörténik, megteszed, mert szereted, és azzal amit és ahogyan teszel kimondott vagy kimondatlan elvárásainak teszel eleget. A kedvéért, a kapcsolódásért eladod a Lelkedet, az érzéseidet. Lemondasz magadról, érte. Azt hiszed, hogy megteheted… mert ott, akkor még nem érzed, hogy mindent odaadsz a semmiért cserébe. Olcsó pengőért eladod igazságodat, értékrendedet, elképzeléseidet, mindazt aki te vagy tulajdonképpen. Mert neki, nekik nem te kellesz… egy karakter kell, aki pont olyan, amilyet ők elképzelnek. Olyan kell, aki kérdések nélkül, tökéletesen játssza el a szerepet amit rá bíznak egyetlen alkalomra, vagy akár egy egész életre.

…és te is és én is, újra és újra jelentkezünk amikor ők szereplőt keresnek. Először azt mondjuk, hogy: Nem, ezt nem szeretném, én ezt így nem tudom, nem akarom… de ez ott, akkor nem számít. Nem számít, hogy szeretnéd-e, hogy képes vagy-e rá egyáltalán, nem számít más, csak az előadás. Pillanatok, amit a rendező megálmodott. Magának álmodta meg, így minden jelenet érte, és róla szól. Mindenki más csak egy szereplő, akik jól vagy éppen rosszul eljátsszák a darabot. Játszanak, mert szeretnek játszani, szívesen teszik, nekik nem számít.

Neked számít, mert neked van mit elveszíteni…elveszíteni egyetlen pillanatért, a másik által megálmodott pillanatért mindent aki vagy, odaadni azt ami számodra a legfontosabb: Önmagad. Áldozat vagy, leginkább önmagad, a döntésed, vállalásod áldozata.

Nézz vissza! Megérte?! Van valaki, aki egyáltalán észrevett? Ott voltál, eljátszottad, odaadtál érte mindent, de kinek, minek?! Üres tekintetek, kiégett, elhasználódott emberek, megunt történetek, valódi kapcsolódások nélküli együttlétek. Van értelme?! Ki nyer belőle, és ki-mit veszít ezért el?!

Azt gondolod csak így lehet? Hogy feláldozod újra, és újra Önmagadat a szeretetéért, a kapcsolódásért cserébe?

Tévedsz…mert sem a kapcsolódás nem születik meg, sem a szeretet. Ezekben a helyzetekben nincsenek nyertesek, és pozitív érzések. Játszmák vannak, dráma, és szenvedés.

Legyen végre elég!

Legyen másként!

Lehet másként!

Lehet úgy, hogy te-te maradsz, megőrzöd azt aki te valójában vagy, önmagadhoz bármi áron hű maradsz. Igen, akkor is, ha ő másik szereplőt választ helyetted, akkor is, ha soha többet nem akar kapcsolódni veled. Hidd el, ezzel csak nyerhetsz! Az illúzió által táplált játszmák világában élő emberek megtalálják maguknak helyetted azt az embert, aki olyan mint ők, a megfelelő szereplőt.

Itt az idő, fordulj meg!

Fordíts végre hátat, és indulj el oda, ahova a szíved vezet…engedd, hogy mutassa az utat a Lelkedhez, aki biztonságos távolságban vár téged. Várja, hogy őt válaszd, hogy újra egyek lehessetek. Nem ment el, nem mondott le rólad, csak biztonságos távolságot tart…azoktól, akik kifosztanak, kirabolnak, kihasználnak téged a szeretet nevében.

Tudom, hogy most szenvedsz…érzem. És azt is tudom, hogy attól lehet könnyebb, ha magad mellett döntesz, és igen, ezért minden eddigi viszonyulásodat fel kell adni, soha többé nem mehetsz oda, ahol csupán szereplőket keresnek.

Most lehet más a folytatás, ha úgy döntesz! Lehetsz magadnak mostantól te a legfontosabb, és megtalálhatod azokat az embereket, helyzeteket, ahol valóban fontos vagy, ahol téged értékelnek.

Én azt mondom neked, legyen más a folytatás… legyen szeretet alapú a kapcsolódás, mert csak annak van értelme!

S, hogy honnan ismered fel a valódi szeretetet? A szeretet sosem kér olyat, amitől te szenvedsz…mert aki valójában szeret, az ismer, és tudja, hogy mit bírsz el, mire vagy képes, és sosem kér olyat, ami neked rossz érzés lehet.

Legyen más a folytatás! Válaszd a SZERETETET, hiszen ez a világ egyetlen valódi, és maradandó értéke.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Szeretet a pillanatban…

Életünk valódi értelme, a pillanat megélése, megtapasztalása lehet. Azért, hogy találkozhassunk ezzel a pillanattal akár csak egyetlen egyszer az életben, nagyon hosszú utat teszünk meg. Elhagyjuk a biztonságosnak gondolt kereteket, a múlt komfortos világából indulunk el. Megálmodunk, eltervezünk valamit, és ez a valami elhív, kimozdít minket. Elindulunk a jövőnkbe. Mint egy vándor, haladunk előre. Utunk során találkozunk kihívásokkal, lehetőségekkel, mesébe illő lényekkel, eseményekkel. Találkozhatunk az éjszaka sötétségével, és az ott megbújó árnyakkal, és ezzel együtt is megyünk előre, a múltból a jövőbe… A múltból ami már nincs, a jövőbe, ami még nem érkezett el…De akkor hol vagyunk tulajdonképpen? A két végpont között, sehol sem…

Tudni, érezni fogod, amikor a pillanatba megérkezel, mert olyan, mint amikor egy Fénytemplomba lépsz be. Nincs több, mint puszta Tér, és Fény, ami betölt mindent. Roppant erejével térdre kényszeríti a múltat, és a jövőt, áldozatot követel. A múlt megértésért, elfogadásért, elengedésért könyörög, a jövő kérleli, hogy engedje vágyait, álmait megvalósulni…de a pillanat nem enged. Meg sem hallja, amit kérnek tőle, hiszen nincs kapcsolat sem a múlttal, sem a jövővel. Egy másik térben van jelen, ott, ahol nincsenek szavak, fogalmak, emlékek, vágyak és tervek. Itt pusztán érzések és érzetek vannak. Halk, csendes, mégis érzékszerveinkkel jól érezhető energiák. Meleg, kedves, szeretettel telített. Szeretet…azt gondoljuk, hogy a múltban is ott volt, és a jövőben is ott lehet, hiszen bennünk van, így magunkkal vihetjük oda, ahol vagyunk éppen.

Szeretet, ami betölt, és átjár mindent. Áramlik, mozog, sosem marad egy helyben, nem bezárható, nem megtartható, újra és újra megélhető, ha ott vagy, abban a pillanatban, abban a térben. Nincs jelen a múltban, az emlékekben, nincs még ott a jövőben.

Megélni a szeretetet akár csak egyetlen pillanatra…be kell lépni a Fény templomába, és áldozatunkat be kell mutatni. Jelen kell lenni, nem a múltban vagy a jövőben időzni. Ott lenni, figyelni, és amikor készen állsz, kapcsolódni. A szeretetet megélni ezt jelenti. Jelen lenni, és kapcsolódni. Cserébe minden mást odaadni. Csupaszon, ártatlanul, mint egy újszülött jelen lenni, és hagyni az energiákat mozogni, kiegyenlítődni.

A szeretet útján járni, a diadal útja lehet. S ha ezen az úton jársz tudnod kell, hogy te a bajnokok bajnoka vagy. Lépteid nyomán megremeg a Föld, az ég megnyílik, és a Mindenségben téged ünnepelnek. A pillanatban amikor megtapasztalod a szeretetet eggyé válik minden benned, és körülötted. Feloldódsz a szeretetben, és tudod, hogy megérkeztél oda, ahova elindultál egyszer. Pillanatok születhetnek csupán, de ezek a pillanatok végtelenné lesznek, és megváltoztatnak mindent, leginkább minket.

A szeretet nem bennünk van, hanem körülöttünk áramlik, és csak rajtunk múlik, hogy tudunk-e vele újra, és újra kapcsolódni.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Megemlékezés a szeretetre…

…az együtt töltött időre, melyről elhittük, hogy soha nem érhet  véget. Hittünk a varázslatban, a végtelenben, hogy vannak pillanatok, melyek véget nem érősek. Lélekpillanatok ezek. Örökre meghatároznak minket, mindent. Megemlékezés a szeretetre, mely egykor összekötött minket. Vágyakozás az ölelő karba, melyben annyira egyszerű volt minden. Megemlékezés a pillanatra, melyet megállítottunk, és úgy éreztük, ha most vége lenne a világnak, mi akkor is boldogan halnánk meg.

Aztán megemlékezés a hiányra, ami évekkel később érkezett el. Pillanatok, évek, melyek nélküle telnek. Magányban, szeretetlenségben. Alkalmak, születésnapok, hiányzó ölelések. Hiányzó búcsúk, hiányzó lezárások.

Megemlékezés önmagamról, aki azelőtt voltam, mielőtt az élet összetörte volna a szívem. Megemlékezés a könnyedségről, mely talán örökre odaveszett. Mert amikor elveszítettem, egy részem, ott, akkor elveszett. Elveszítettelek téged, és elveszítettem önmagam is egyben.

Emlékezés, megemlékezés… de vajon mire? Az elveszített emberre, vagy a tátongó űrre, vagy a szeretetre, mely összeköt minket, mindent. Keresem, és felidézem a legszebb pillanatokat, melyeket a Lélekalbumba gondosan sorra raktam. Felidézem a mosolyod, a tekinteted, és aztán felidézem a hangodat, mert tudom, az visz hozzád a legközelebb. Libabőrös az egész testem. S most, hogy emlékszem, most már érezlek téged.

Az emlékezés, megemlékezés segít, hogy az elveszettnek hitt érzésekbe újra életet leheljek. Segít, hogy a szívemben újra melegséget, szeretetet érezzek.  Hiszen amikor szeretek, amikor melegség van a szívemben, testemben, a hiány üvöltő fájdalma is csillapodni képes.

Megemlékezés a szeretetre… egy lehetőség, mely visszavezet a saját szív terembe, melyből ártatlan, őszintén érző részeimet összeszedhetem, Önmagamat felébreszthetem, és újra a Fény felé vezethetem.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Egyetlen ima…

Mindenkinek szüksége van kapaszkodóra az életben. Különböző élethelyzetek, és emberek jönnek, mennek, kevésbé vagy jobban kibillentenek. Van, hogy hamar vissza tudjuk rendezni magunkat, de olyan is van, amikor segítség szükséges az eredeti állapot eléréséhez. Valahogy vissza kell térni ahhoz az állapothoz, ahol a helyzet elért minket. Legalább oda, ahhoz az állapothoz. A viszonylagos egyensúlyhoz. Ahhoz, hogy ez meg tudjon történni, felkészültnek kell lenni. Kellenek pozitív, megerősítő mondatok. Olyan mondatok, amiket mi alkotunk meg magunknak. Olyan mondanivaló önmagunk számára, amit meghallunk akkor is, amikor eltávolodunk, saját középpontunktól, Lelkünktől messze vagyunk. Olyan hazahívás féle  szükséges. Tudod, mint amikor szép szóval, biztatással, a jutalmazás ígéretével hazahívod a gyermekedet. Mert hazahívni, nem lehet másképpen. A megrettent, félelemeivel küzdő, reménytelen helyzetbe került embert, csak szép szóval, szeretettel érheted el. Fény, és szeretet, ami segítheti, hazavezetheti…

…de vannak olyan pillanatok is, amikor ez is kevésnek tűnik. Kilátástalannak tűnő helyzetekben, kérni, könyörögni kell, hogy múljon el, változzon meg, legyen már vége. Ilyenkor szembe kerülünk a saját kicsinységünkkel, és ebben a helyzetben van esélyünk belátni, hogy a Sors milyen hatalmas hozzánk képest. A belátásból erő és erőtlenség születik ugyanabban az időben. Térdre rogysz, megadod magad, felnézel…meghajtod fejedet, és az utolsó mozdulat már spontán születik meg…egyszerűen csak összeérinted két tenyeredet…és benned ebben a pillanatban megszólal a hang, az ima. Nem gondoltad el, nem írtad meg, és ott, abban a pillanatban mégis megszólal. Talán a helyzet hívja életre. Talán odafentről mondják neked, és te csak elismétled.

A legeslegnehezebb pillanatokban amikor úgy gondolod, hogy már nincs tovább, mindennek vége, önmagad megadásával esélyt adsz egy ima megszületésére. Te csak térdelj a Sors elé, hajtsd meg fejedet, és figyeld ahogy magától elindul a két kezed, hogy tenyereid a szíved előtt végre összeérhessenek. Az egyetlen ima, ami bármikor, bármiből kisegíthet, ezekből a pillanatokból születik meg. Gyakorolni kell, próbálkozni, hogy megtaláljuk az egyetlent. Az egyetlent, ami felsegít, felemel, megoldást kínál, tovább vezet. Az egyetlent, ami visszavezet az érzésekhez, a szívhez, a szeretethez.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Amikor szeretet van a szívedben…

Életünk során nagyon sokszor kerülünk olyan helyzetbe, ahol megkérdőjeleződik bennünk minden. Érzéseink, értékrendszerünk, hitrendszerünk, és ennek következtében talajt vesztünk. Beleesünk a saját gödrünkbe, ahova vagy valaki, vagy mi saját magunkat lökjük bele. Zuhanás az éjsötét mélybe, önmagunk legfélelmetesebb rejtekeibe. Önmagunktól ide nem indulunk el, mert nem ismerjük az itt megbújó hangokat, árnyakat, és ez félelmet ébreszt. Ptóbáljuk kikerülni az olyan helyzeteket, ahol megtörténhet, aminek következménye lehet, de nem mindig sikerülhet. Vannak helyzetek, és emberek akik csatába, háborúba hívnak, és sokáig azt gondoljuk, hogy : “Vannak olyan helyzetek, emberek, melyekért érdemes megküzdeni, megharcolni, mert értékes.” Harcolunk, minden erőnkkel küzdünk, bizonygatunk, s ha kell legyőzzük, magunk alá teperjük azt, aki bennünk a Harcost felébresztette. Harcosok vagyunk mindannyian, hiszen ez a világ ma már csak így működik. A puszta létért, az életben maradásért is meg kell küzdeni, harcolni. Annyira megszoktuk ezt a harcot, hogy már észre sem vesszük, fel sem tűnik, hogy a bennünk élő harcosnak nincs ideje megpihenni, nincs lehetősége mérlegelni, dönteni. Nincs rá lehetősége, hogy megértse, elfogadja, elengedje. Gúzsba van kötve, és harcra van kényszerítve. A megszokások, és a rutin kifeszítették a keresztre. A saját keresztjére. Életének kérdései, és válaszai már nem benne születnek meg, csak a másoktól visszahangzó mondatok üvöltenek a fejében. Küzd, szenved, vergődik, és napról napra fogy az ereje.

Ha képes lennél megszólítani, elmondhatná, hogy már nem bírja tovább…vége. Nincs tovább értelme a harcnak, a kikényszerített, vagy erő fölényből megnyert csatáknak, a taktikáknak, a cselnek. Talán már nem is akar harcos lenni…talán sosem volt az, csak a helyzetek felruházták őt ezzel a szereppel. Nyereségek, veszteségek, tapasztalások születnek, és mindeközben eltelnek az évek.

… és amikor ott vagy lent, az éjsötét mélységben, a te saját mélységedben… ott ahol talán még sosem jártál, mert nem volt időd rá, hogy eljuss ide… ott, ahol már nincs Fény, és semmit sem látsz, valaki, vagy valami megszólal benned: ” Amikor szeretet van a szívedben ráébredsz, hogy senkiért, és semmiért nem kell harcolnod soha többet, mert a legtöbb amit a Földön elérhetsz, hogy: SZERETSZ! Szeret a szíved, érzel.” 

Amikor szeretet van a szívedben, nincsenek kérdések, nem számít, hogy ki ért egyet veled, és ki nem. Amikor a Szeretetet éled, nem számít más, csak a Szeretet. Mert betölt mindent, mert a legeslegnagyobb, és ott áll mindenek felett. Örök, és végtelen. És egyetlen aprócska pillanat ebben a minőségben, az sokkal több, mint életek sora nélküle! 

Emlékezz a Szeretetre, a szeretet erejére, és emlékeztess másokat is, hogy ők is visszatérhessenek oda, ahonnan elindultak egyszer… mert mindig, minden szeretetből indul el… és te bármikor visszatérhetsz ide, a kiindulóponthoz, ahhoz a pillanathoz, ahol még szeretet volt benned, és körülötted. 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

https://talentumok.com/gondolataink-2019/amikor-szeretet-van-a-szivedben/

A felébredés pillanatai…

Először még csak szürkeségnek tűnik, majd lassan láthatóvá válik, hogy vak sötétben tapogatózva élünk. A tűz, ami egykor lángolt, mostanra már alig pislákol bennünk. Szeretfoszlott, feladott álmok, kihűlt érzések, szenvedés, a szenvedély helyett. Érzéseink eltűntek, nem maradt más, csak gondolatok, melyek félelmet, szorongást szülnek. Kérdések, melyekből kétségek, önmagunk legmélyebb elbizonytalanítása, önmarcangolás, önbecsülésünk sárba tiprása születik meg. Talán akkor kezdődik, amikor belül mélyen nagyon fáj…de fájdalom nélkül nincs élet. Mindenkinek más a fájdalom küszöbe. Vannak, akik már gyermekkorukban elérik azt a szintet, aminél többet nem bírnak el. Ők ott, akkor kilépnek az érzések világából, a fájdalmatlannak tűnő kábulat világába, az elmébe. Előbb vagy utóbb, mindannyian ellátogatunk ide, van aki itt ragad, van aki hamar tovább lép, és vannak, akik csak erőt gyűjteni, megpihenni jönnek.

A valóság helyett, az illúzió világa ez, ahol bármikor, bármi megtörténhet, és te magad döntöd el, hogy kinek, minek adsz helyet, és hogyan magyarázod meg, színezed ki a valóságot, hogy elviselhetőbb legyen. Átmenetileg jobbnak tűnik, de egy idő után szürke lesz, élettelen. Érzések, valódiság nélkül értelmetlenné, fakóvá, egyhangúvá lesz minden történet. Nincsenek nagy kilengések, nincs nagyon jó, vagy nagyon rossz, olyan mintha kímélő üzemmódon élnéd az életed. Az elme kábulatban tart, a múlt emlékeivel, és a jövő várakozásaival együtt, a minimumon élheted az életed. Pihenhetsz. Legalábbis azt gondolod, azt hiszed. Amíg egyszer csak el nem éred magadban azt a szintet, ahol már semminek, semmi értelme. Már nem tudnak a korábbi álmok lázba hozni, nem akarsz sem régivel, sem új emberrel, helyzettel találkozni. Életedet az elmédben éled, szüntelenül zakatoló gondolataid először legjobb barátaid lesznek, amikor a rossz érzésekből, a fájdalomból kimenekítenek. Kiutat adnak a legnehezebb pillanatban, hogy ne halj bele a fájdalomba, a szeretetlenségbe. Megmagyarázod magadnak, hogyan történhet ilyen.

Aztán ugyanezek a gondolatok fogságba ejtenek, nem engednek, és valahogy elérik, hogy a korábbi helyzetet szemlélve önmagadat tartsd felelősnek, magadat hibáztasd, és nem engednek addig el, amíg az örület határáig el nem kísérnek. Jó esetben időközben ráeszmélsz, hogy magaddal csinálod mindezt, és megkeresed a kiutat, segítséget kérsz, hogy visszatérhess. Vissza a saját valódi életedbe, az érzéseidhez, a tűzhöz, a szenvedélyhez.

Az úton ami visszafelé vezet, szembe kell nézni félelmeiddel, szenvedésed mélységével. Fájni fog, mert fájnia kell a változáshoz. Tűz kell, hogy lángoljon, égjen a fátyol amit elméd teremtett, hogy az illúzióval a valóságtól megkíméljen téged. Tűz kell, ami tisztán lángol, ami elégeti a múlt poros emlékeit, és a jövő hamis elvárásait. Tűz kell, amiből valami új születik.

Amikor elég volt a sötétségből, gyújts világosságot! Magadban, belül keresd meg fényedet, tápláld tüzedet, éld az életed. Legyél valóságos, engedd, hogy fájjon, és tudd, hogy legyen az jó vagy akár rossz érzés, minden elmúlik egyszer! Soha, semmi nem marad ugyanolyan, ez az egyik legvalódibb igazság, kapaszkodj bele! 

A felébredés pillanatai életünk legnehezebb és ugyanakkor legszebb pillanatai, amikor a legmélyebb fájdalomból, a legnagyobb igazságok és megértések születhetnek meg. Engedd, hogy megtörténjen, és ha a parázs lángra kap, őrizd és tápláld tüzedet, mert a tűz maga az élet…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A felébredés pillanatai…

Az igen, ami a kiúthoz vezet…

Amikor azt érzem, hogy felszabadultságra van, lenne szükségem, olyankor kicsi a tér, amiben mozoghatok, létezhetek. Kicsi, egyre szűkebb. Mert valaki összetolja, szűkíti a teremet. Az elvárásaival, kimondott vagy ki nem mondott igényeivel. Nem hallom, hogy mit akar tőlem, mert nem mondja ki, de érzem. Minden sejtemben érzem, hogy tőlem akarja, el akarja venni, ha kell, ki fog fosztani, mert neki kell. Kell az enyém, az én terem. Egy kép jelenik meg bennem, ahol egy szobában, azon belül is egy sarokban kucorgok éppen, és a falak hogyan, hogysem, mozogni kezdenek, és egymás felé közelednek, tehát a tér egyre csökken. Tudom, hogy valaki mozgatja a falakat. A kezében van az a műszer, ami tágítja vagy szűkíti a határokat. Hangtalanul kérdez, és amikor a válaszom az elvárt igen helyett nem, akkor megmozdulnak a falak, és egyre szűkebb lesz a tér, amiben éppen vagyok, élek.

Tudom, hogy mit akar, hogy mit vár el, és minél erősebb az elvárása, annál erősebb bennem a nem. Nem tehetem meg újra, nem adhatom oda, mert ha megtenném, valami visszavonhatatlan történne. Nem tudom, hogy vele, vagy velem, de ezzel a nemmel állíthatom meg, hogy megtörténjen. Ez a nem, tulajdonképpen bennem egy hatalmas igen. Igen arra, hogy tudom mi a dolgom, tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy most másként történhessen. Mert ez már egy másik élet! És újra itt vagyunk mindketten. Ő és én, áldozat és tettes, kiegyenlítődések, tartozások, követelések. Elkövetelt lehetőségek, megtagadott pillanatok, emberek, mind itt vannak, szinte újra élünk mindent. Talán egyetlen dolog változott, csupán egy pont a rajzon, és az a megváltozott pont, én magam vagyok. Megértettem, hogy most máshogy kell történnie! Nem lehet, hogy ugyanaz legyen a vége…nem lehet, hogy újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, hogy csak pörög-forog, mint egy körhinta, és sohasem áll meg. Elszédültünk, nem bírjuk már, elfáradtunk benne. Játszmák sokasága az élet, de így igaz, valódi érzések és megélések nélkül egyáltalán mi az értelme?!

Hol vannak az elveszett, feladott, meglopott álmok, a boldogságról alkotott, és megtapasztalt képek? Eltűntek, és a szivárvány színű pillanatokból, szürke hétköznapok lettek. De nem erre mondtam igent! Miért engedtem, hogy megtörténjen? Hogy engedhettem, hogy elvegyék, hogy megfosszanak attól, ami a számomra a legértékesebb? Hol van a hitem, a reményem a meggyőződésem a szeretet erejében? Útközben elvesztettem…Nem voltam résen. Sok-sok rossz dolog történt a szeretet nevében, és én mindig elhittem. Elhittem a hazug szavakat, a hamis ígéretet. És azzal, hogy ezt tettem, eladtam a boldogságot, és helyébe a szomorúság lépett. A fent helyett, idelent az egyre szűkülő térben rettegek, és várom, hogy az a valaki aki ott van a falakon túl, hogy dönt felettem… vártam, hagytam, engedtem. Eddig, és most vége!

Most is a szobában ülök, és falak vannak körülöttem. De már nem mozognak, és te bármit is akarsz tőlem, többé nem érhetsz el. Egy világ választ el tőled. Az én világom, a tiédtől, nem mérföldekre, hanem fényévekre van. Már emlékszem…tisztán emlékszem. Eltévedtem, bolyongtam, beilleszkedni akartam, elvesztem. Beszorultam, de most kiszabadultam. Kiszabadított egy igen. Igen magamra, a változásra, az új lehetőségekre, és a lehetőségek által egyre táguló térre. Igen a szabadságra, a boldogságra, az életre. És ahogy kimondom ezt a sok igent, megváltozik bennem minden. Eltűnnek az évtizedek alatt megkövesedett nemek, a félelmek, a kétségek, a hiány érzése.

Odafent amikor elindultam igent mondtam az életre úgy, hogy nem tudtam mi az. Igent mondtam a szülőkre, a családra. A kihívásokra, a lehetőségekre, a számomra akkor még teljesen ismeretlen világra. Ott, ahonnan jöttem boldogság, szabadság, nyitott, és szabad tér van. Emlékszem. És emlékszem a vállalásra, hogy azt mondtam: Igen! Itt, és most megerősítem az Igenemet, és ezzel átlépek a saját belső világomba, oda ahol árnyék helyett fény van, kihívás helyett lehetőség van, játszma helyett szeretet van.

És az igen mellé hangosan kimondom, kiáltom, üvöltöm a nemet mindarra, ami nem ez! Én nem az vagyok, akit meggyőzhetsz, vagy kényszeríthetsz arra, hogy igent mondjak a te világodra, és a világodban maradásra. Bezárhatsz, megfélemlíthetsz, de egyszer eljön a pillanat, amikor felállok, és a falakon áttörve a szemedbe mondom: NEM!

A szabadság mindenkinek mást jelent…nekem csupán igeneket, és nemeket a megfelelő időben, és helyen. Felszabadulni pedig nem más, mint megszólalni, a hangomat vállalni, és dönteni igen vagy nem mellett.

Tedd meg, mondd ki, ha kell kiabáld, üvöltsd…hogy meghallja végre!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Lélek vagyok, Fényemmel világítok…

Tudatosság az, amikor tudatában vagy, azaz tudod, mi történik veled éppen. Aki tudatos, az autonom személy. Mit jelent autonom személynek lenni? Autonom az, aki képes önmagát irányítani, képes felelősséget vállalni sorsáért, érzelmeiért, viselkedéséért, gondolataiért, tetteiért. Az ilyen ember meg tud szabadulni az adott helyzethez nem tartozó, és azzal össze nem egyeztethető érzéseitől, vélekedésektől és hiedelmektől. Független emberként lát, hall, szagol, tapint, ízlel, vizsgál és értékel. Nem befolyásolják a régi beidegződések, képes ezeken felül emelkedni, képes a világot a saját tapasztalatain, érzékelésén keresztül vizsgálni, szemlélni. Úgy lát, ahogy éppen lát, és nem aszerint lát, ahogy megtanították őt látni.

A tudatos ember tisztában van az élet nagyságával és értékeivel. Csodálja a természetet és az élőlényeket. Tudatosság az is, hogy megtapasztaljuk az Univerzumnak a számunkra már megtapasztalható és elérhető részét és tudjuk, hogy a Mindenségnek vannak még felfedezésre váró titkai. A tudatos ember képes meglátni az élet apró titkait, csodáit, képes ezeken elidőzni.

A tudatos ember odafigyel önmagára, teste jelzéseire: tudatában van, hogy mikor feszült vagy éppen laza, mikor nyitott a világ felé és mikor zárkózott. Ismeri érzései és képzelete belső világát, nem fél tőle és nem érez szégyent emiatt.

A tudatos ember odafigyel másokra, meghallgatja őket, megértő visszajelzésekkel támogatja a másikat. Energiáit nem arra használja, hogy kérdéseket tegyen fel, ellentmondjon, hanem megpróbál valódi kapcsolatot kialakítani a másikkal, figyel rá, részt vesz a beszélgetésben és keresi azt az új nézőpontot, amit odaadhat a másiknak, hogy azáltal ő is rálásson valamire, saját igazsága helyességére vagy éppen helytelenségére.

A tudatos ember teljes lényével a jelen pillanatban van. A teste és az értelme összhangban reagál a pillanatra, nem jellemző rá, hogy miközben csinál valamit, gondolatai elkalandoznának. Aki igazán tudatos, az tisztában van vele, hogy hol van, mit csinál, és hogyan érez mindezzel kapcsolatosan. Tudatosnak lenni azt jelenti, hogy tudatában vagyok önmagam nagyságának, tudom, hogy Szellemi létező vagyok, aki emberi testben tapasztal éppen. Ha ezzel azonosulok, akkor tudom, hogy nem csak a testem vagyok, nem csak az érzéseim vagyok, nem csak a gondolataim vagyok…ennél jóval több és kerek egész vagyok!

Lélek vagyok, Fényemmel világítok, gondolataimmal megértek és tovább gondolok, érzéseimmel támogatok, és fizikai testemmel szolgálok. S mindezt úgy teszem, hogy önmagammal egységben vagyok, elégedett vagyok és boldog.

A tudatos ember valódi kincs a világunkban. Ők azok, akik ismerik a titkokat, látják, a láthatatlan, megértik az érthetetlent, felismerik a felismerhetetlent. Tudnak és befogadnak mindent. Ők azok, akik képesek továbblépni, elengedni, újra kezdeni, másokat szolgálni, segíteni, bátorítani, erőt adni.

Tudatosnak lenni azt jelenti, hogy jelen vagyok az adott pillanatban, nyitott szívvel, készen arra, hogy aminek meg kell történnie, az megtörténjen.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Tartsd meg, hogy meg tudja tenni…

Szükségünk van egymásra. A másikra. Egy emberre, akiben meg tudsz bízni, akiben tudsz hinni, hogy érted meg tudja, és meg is akarja tenni. Ő az, aki meg tud tartani, biztonságot tud adni, amíg te a háttérbe szeretnél vonulni. Mert ahhoz, hogy “fel tudjuk adni”, és aztán el tudjuk engedni, ahhoz átmenetileg hátra kell lépni. Ki kell lépni a mindennapi rutinból, a kötelezettségekből, passzívvá válni, mert csak így lehet változni. Amíg pörög a mókuskerék nap, mint nap, addig nem történhet semmi. A feladatok, kötelezettségek elvégzése közben nem lehet elengedni senkit, és semmit.

Kell egy hely, egy menedék, ahova vissza lehet vonulni, meg lehet húzódni, mert ilyenkor egy kicsit el kell bújni. Nem kell látni senkinek, hogy mennyire szenvedsz, amikor mindez megtörténik. A legfájdalmasabb belső érzéseink egyike, amikor fel kell adni, és el kell engedni. Intenzív szenvedés, belső kín kíséri. Fájdalom, az egó haláltusája, miközben a Lélekkel való kapcsolat születik, vagy újjászületik. Ezt az utat csak egyedül lehet bejárni, és mégis kell a másik, aki jelenlétével, és az átvállalt feladatok elvégzésével támogat, segít. Hasonló ez ahhoz, amikor valaki beteggé válik, és a gyógyuláshoz ágynyugalmat rendelnek el neki. Csak az tud ilyenkor lefeküdni, aki mellett ott áll valaki, segíti. Ebből adódik, hogy csak akkor tudunk gyógyulni, ha segítségünkre van valaki.Nem bárki, hanem Ő kell. Ő, aki ismer téged, tudja, hogy éppen mi történik veled, benned, és nem kérdez, hanem megoldásokat keres. Nem csupán megnyugtat, hogy jól van ez így, hanem bátorít, hogy most meg tudod tenni. Erőt ad, biztonságban tart, teret ad. Teret a gyógyuláshoz, a változáshoz, a születéshez, és a halálhoz. Mert amikor feladjuk, akkor egy kicsit meg kell halni, és a következő pillanatban újjá kell születni. Életünk legeslegnagyobb küzdelmei, és fájdalmai között születnek meg a valódi szeretet könnyei. Mert ilyenkor pillanatokra a külvilág megszűnik, és nem marad más csupán a hirtelen betörő emlékek, és érzések, hogy milyen is az, amikor szeret a szív.A fájdalom, és szenvedés könnyei eloszlatják a kételyeket, kérdéseket, és hirtelen válaszok születnek, melyek mind egy irányba vezetnek…a születés utáni első lélegzethez, az élethez. Élet, ami teljes lehet, amiben te magad is újra részt vehetsz érzésekkel, megélésekkel. Az életed, ami valahol, valamikor elveszett, amiből mintha valahogyan kiestél volna, és azóta csak keresed, hogy lehetne újra a tied, hogy léphetnél újra bele.Becsüld meg azokat a helyeket, tereket, ahol megtartanak téged, hogy te gyógyulhass, pihenhess, változhass. És még jobban becsüld meg azokat az embereket, akik abban támogatnak, segítenek, hogy te, újra Önmagad lehess. Lehet, hogy nem ismered fel, lehet, hogy nem veszed észre amikor történik benned, de amikor megtörtént, fel fogod ismerni, mert más lesz minden. Megváltozol, és megváltozik benned minden érzés, történet.

S ha veled már megtörtént, akkor nem kell mást tenni, mint arra törekedni, hogy Menedéket tudj te is másoknak adni, és segítségükre lenni, hogy képesek legyenek elengedni azt, amivel együtt nem lehet újjászületni, Lélekből élni.

Tartsd meg, hogy ő is meg tudja tenni… vállald helyette a feladatokat, kötelezettségeket, és tedd mindezt úgy, hogy észrevegye mi történik, és ő el tudjon magába vonulni, gyógyulni.

Ha így tudunk egymásnak segíteni, akkor bárki, és bármi meg tud változni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

https://talentumok.com/gondolataink-2019/tartsd-meg-hogy-meg-tudja-tenni/