Sorsdöntő válaszutak.

Életünk során többször kerülünk olyan élethelyzetbe, amikor válaszút elé állít minket a sors. Döntenünk kell, hogy melyik irányba folytatjuk utunkat. Valahogy ez már természetessé is vált. Megszoktuk, tesszük, amit tennünk kell. Azonban az utóbbi időben valahogy minden teljesen másként működik. A válaszutak életbe vágóbbak, teljes életünkre, létünkre van kihatással. Nem csak egy szeletre, az egészre, a teljességre. Minden apró döntéssel az életünkkel játszunk. Nincsenek fél megoldások. Nem lehet halogatni, nem lehet a felelősséget valaki másra áttenni, nem lehet hárítani. Olyan érzés mintha szigorú bírák előtt ülnénk, akik figyelik minden egyes lépésünket, azokat gondosan feljegyzik, mérlegelnek, aztán az életünk alakulásában tükröződik az ítélet.

Nincs felmentés, nincs beszámított jó cselekedet. Olyan, mintha nulláról kellene kezdeni mindent. Ha létezik pozitív karma, az most valamiért nem látszik, vagy nem számít. Mintha létezésünk első életébe érkeztünk volna meg. A bölcsesség most nem menthet meg. A múltból hozott tapasztalat nincs segítségünkre. Az emlékek nem építenek. Mit kell tenni egy ilyen helyzetben? Hogy kell megszületnie az Embernek bennem, az Emberiségnek bennünk? Mi célért is jött az Ember a Földre? Végítélet, vagy újrakezdés lehetősége mindez?

Számos kérdés, számos szorongató érzés. Hogyan tovább, vagy miért tovább? Talán a miértet kell először megtalálni, a célt, aztán az út, (a hogyan) majd kirajzolódik belőle. Milyen értelmet lehetne adni a jövőnek? Vagy mindez nem is a jövőről szól? Se múlt, se jövő, csak a jelen. A pillanat. Csak egyetlen szívdobbanás. Minden pillanatot úgy megélni, mintha az lenne az utolsó esélyünk a jóra. Úgy sem lehet most úgy tenni, mintha tovább lehetne lépni, ha nem volt jóság a pillanatban, visszakerülünk a kiindulópontra. Olyan, mint a társasjátékban, hogy a cél előtt van egy mező, amelyre ha rálépünk, visszakerülünk a tábla legelejére. Az emberiség rálépett erre a mezőre, és szinte egyetlen éjszaka alatt visszacsúszott a start mezőre. Csak időközben elfogyott a lendület, elfáradt a test. Az is lehet, hogy rossz a cél, vagy a táblával van valami gond.

Talán egy új térben kellene elkezdeni valamit. Egy olyan térben, ahol nincsenek győztesek és vesztesek. Nincs büntetőkör, és nincs szerencse. Más játékszabályok vezethetnék az emberiséget, az életet. Lehet, hogy nem is a célt kell meghatározni, hanem azt, hogy kik vagyunk. Önmagunk milyenségét. Talán majd idővel kirajzolódik, hogy mit kell tenni, talán van esély kiérdemelni. Talán egyenként újra tükörbe tudunk nézni, és a szemünkben felgyülemlett könnyeket a szeretet csillogására tudjuk lecserélni.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

A teljesség felé…

A semmiből indul útjára a vágy, hogy megtörténhessen a megnyilvánulás. Kiszakad, az egészből a rész, elindul egy élet a Föld felé. Teljesnek tűnő, kerek, egész. Belsejében emlék töredék. Életekből, emberektől, helyzetekből. Magával hozza, és egy idő után majd megmutatja.

Először még tiszta, mint egy fehér lap, nem látsz rajta lenyomatokat. Nem tudja megmutatni a tapasztalatokat. Csak van, él, létezik, visszatért. S mert itt van, elindul újra a folyamat, az egész részekre bomlik, tanul, tapasztal, majd visszatér.

Ahány féle a megszületés, annyi féle a visszatérés. Van, aki siet visszatérni, mert azt érzi, odaát könnyebb lesz neki. Sürgeti, sietteti, mert akkor még nem tudja, hogy az életben tapasztalt fájdalom egy részét az ember magával viszi, és odaát is vele marad, nem lesz könnyebb neki. Szabadulni volna jó, de valamiért nem engedik…nem lehet idő előtt kilépni, és a teljességbe visszatérni. S, hogy mikor van itt az idő, azt ember el nem döntheti. A megfelelő időben egyszerűen megtörténik.

Talán nem is tudjuk amikor fáj, sajog, hogy minden lépésünkkel, a teljesség felé szeretnénk lépni. Oda vágyunk vissza, ott akarunk lenni. Ahol minden jónak, kereknek, egésznek tűnik.

A teljesség felé lépni, hozzá egyre közelebb kerülni, nos ehhez az életben kell lenni. Csak itt lehet elég tapasztalatot, tudást, bölcsességet szerezni. A teljesség felé elmozdulni…minden nap, minden percében ez történik. Minden cselekvésed, tapasztalatod, ezt erősíti. A teljesség felé szinte húzza az embert valami, s ha hagyod, szinte magától megtörténik. Részekből újra egészek lesznek, és hozzá adódnak az eddigiekhez. Több leszel egy élettel. Annak minden jó és rossz érzésével.

A teljességből indultunk el, és oda visszahív valami, de egy bizonyos távolságra a kiindulási ponttól mindenkinek el kell jutni, mert az élet körforgásába csak így tudsz belekerülni. A teljességre a Lélek emlékszik, a személyiségünk elképzeli, és a kettőből egy harmadik igazság születik. A TE ezéleti teljességed, amiben benne vannak a vágyaid, álmaid, jó és rossz tulajdonságaid, kihívásaid, jutalmaid. Benne vagy te, úgy ahogy vagy, olyannak amilyen vagy. Mindennel együtt. Részek, és egészek együtt.

A teljesség felé tartunk, jó úton haladunk.

A teljesség a részed, kapcsolódj vele, tapasztald meg.

Teljes vagy, és közben részek. Részek összessége, amiből egész lesz.

Bárhol is vagy, bármerre is tartasz, oda jutsz majd vissza, ahonnan elindultál egyszer: A Végtelen Térbe.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A rajzot készítette: Dömötör Aletta

https://talentumok.com/gondolataink-2020/a-teljesseg-fele/

Ki lennél te, ha nem a körülmények határoznák meg az életed?

Ki vagy te jelenleg, és hogy érzed magad a bőrödben? Milyen körülmények határozzák meg jelenleg a hogy létedet? Észrevetted már, hogy ahogyan változnak a körülmények körülötted, úgy változol te is, azzal együtt emelkedsz vagy süllyedsz. A körülmények hatására önmagadhoz közelebb vagy magadtól távolabb kerülhetsz, de akár átmenetileg el is veszhetsz. Letéríthetnek az utadról azok a hatások, és emberek, melyek körülvesznek. Ha hagyod, engeded. Ha nem kérdezed meg, hogy miért, és miért pont te? Ha belevonódsz, ha elmerülsz benne. Észre sem veszed, és már nem a saját életedet éled. Átkerülsz egy számodra ismeretlen térbe, időbe, és itt próbálod megtalálni a helyedet, de itt nem találhatod meg, mert semmi keresnivalód itt, ez nem a te életed.

Ahogy kívül, úgy benned is megváltozik minden. Gondolatok, érzések, melyek nem a megszokottak, szinte idegenek. Nem ismered fel magadat benne. Talán ezt vesszük először észre, hogy a belső világunkban más lett minden. De mire ez megtörténik, akár évek is eltelnek.

Amikor valódi önmagad vagy, és nem a körülmények határoznak meg, úgy érzed szabad vagy, jól érzed magad a bőrödben, élet van benned, vágyaid, álmaid életre kelnek, megteremtődnek. Alkotni, teremteni vagy képes, kreatív energiáid felébrednek. Gondolataid, érzéseid a tiédek, felismered magadban őket, megszokottak, ismerősek. Rend van benned, szilárd középpontodhoz bármikor visszatérhetsz. Letisztult gondolatok, elmédben csend, szívedben érzések, szeretet.

Te hol vagy most szerinted, a saját életedben? S ha elkeveredtél, hogyan találsz vissza oda, ahova tartozol, ami a tied?

Térdelj le és figyelj! Légy a pillanatban jelen, nyisd meg érzékszerveidet. Majd hunyd be a szemedet, és figyeld a szívverésedet. Válj eggyé vele, érezd ahogy dobban a szíved, ahogy áramlik benned az élet. Majd figyeld meg a lélegzeted, és engedd meg, hogy a szív és a légzés ritmusa üzenjen neked. Engedd, hogy hazavezessenek a Lelkedhez, és együtt vissza tudjatok térni abba a térbe, ami a tied.

Ki lehetnél te, ha nem a körülmények határoznának meg?

Az lehetnél, AKI VAGY, az értő, szerető, tapasztaló ember.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Gyere a szívembe, ahol mindig is voltál…

Most, amikor hiányzik a holnap bizonyossága, most amikor minden történet alapja bizonytalanná válik, nem marad számunkra más lehetőség, mint a teljes jelenlét. Minden pillanat maradéktalanul szentté válhat, mély meghittség van. Amikor találkozunk, minden lélegzet becses, minden szó azért hangzik el, hogy mélyen meghalljuk, megízleljük, magunkba fogadjuk. Minden érintés időtlenül vibrál. Minden pillantás, minden kimondott, és kimondatlan szó, minden ami az emlékezetünkben megmaradt, és az is amit az idő már régen elmosott, itt van. Itt van a Most végtelen ölelésében, az egyetlen helyen, ahol találkozásaink valódiak. Ez az egyetlen hely a világban, ahol te és én találkozni tudunk. A végtelen tér és idő, az abban megélhető szeretet, ez a mi találkozásunk.

S hogy mi lesz ezután? Másodlagossá válik e szenvedélyes meghittség fényében, melyet nem érinthet sem a holnap álmai, sem az elmúlás, sem a halál.

Együtt maradunk, nem búcsúzunk, nem válhatunk el, mert egyek vagyunk.

Maradj a szívemben, ahol mindig is voltál, és én magammal viszlek mindenhová, bárhová.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Menedéket venni a Szeretetben…

Aki menedéket keres, védelmet keres. Védelemre van szüksége ahhoz, hogy önmagát biztonságban érezhesse. Védelem szükséges ahhoz, hogy önmagával újra kapcsolatba kerülhessen. A világi elvárások üldöznek minket, szinte folyamatosan zaklat valaki, valamivel. Kéréssel, követeléssel. Menni kell, tenni kell. Bármit teszel vagy nem teszel, azt nem magad döntöd el, elvárásokra, szinte parancs szóra cselekszel. Üldözött vagy, aki átmenekül az életén, az életen, megtorpan itt, ott, de nincs ideje, módja, hogy körülnézzen, megpihenjen, indulnia kell. Teljesíteni, bizonyítani kell. Magadnak, és másoknak, bárkinek, mindenkinek, hátha valaki egyszer felismer, és elismer. Keresel, és igen ő is keres, a másik, aki éppen úgy keres mint te. Ő is azt a helyet, lehetőséget keresi valójában ahol végre megpihenhet, és önmaga lehet. De mindketten eltévedtetek. Az a hely amit kerestek, nem kint van a világban, ott hiába keresitek.

Álljatok meg egy pillanatra, hagyjátok, hogy minden megálljon körülöttetek, és lássátok meg, ismerjétek fel, hogy a világnak nélkületek sincs vége. Elkövetkezik a következő pillanat így is, hogy ti nem vagytok benne. Megtehetitek, hogy háttérbe vonódtok, vagy akár teljesen kimaradtok belőle. Az őrületből, ami egyre erőteljesebben felforgat mindent.

Fordulj meg! Önmagad felé, befelé indulj el! Ott keress, ott keresd a válaszokat a kérdéseidre, a megoldásokat, a jövődet, a szeretteidet, a számodra fontos értékeket. Lépj be önmagad Szentélyébe, térj vissza ide, a nyugalomba, a csendbe. Gyújts Fényt szívedben, szólítsd, hívd Lelkedet, hogy térjen vissza, legyen most itt veled. Hunyd be a szemed, figyeld meg a csendet, csendedet, hogy mit üzen neked: ki a fontos? mi a fontos? merre tovább? mi az élet valódi értelme?

Menedéket vehetsz különböző Mesterekben, tanításokban, csoportban, vagy akár különböző minőségekben. Te döntöd el, hogy milyen védelemre, menedékre van szükséged. Eddig is te döntöttél, ezután is te döntesz! Mit szeretnél? Mire van szükséged? Kire van szükséged?

Amikor valódi megoldást keresel, akkor önmagaddal kell újra kapcsolatba kerülnöd, a Lelkedet kell megszólítanod, hogy segítsen. Tégy egy próbát: Végy menedéket a Lélekben, a Jóságban, Szeretetben, Együttérzésben, és kapcsolódj azokkal, akik ugyanazt választják, mint te.

Menedéket venni a Szeretetben, a Jóságban, Együttérzésben a lehető legnagyobb védelem! 

Menedéket keresni Önmagadban, a legértékesebb tevékenységek egyike. Nem adhatsz, nem tehetsz ennél többet sem magadnak, sem a világnak, hidd el.

Aki menedéket talál Önmagában, közvetlen kapcsolatba kerül Lelkével, és az ahhoz tartozó minőségekkel.

Tedd meg magadért, adj esélyt példamutatásoddal a többieknek, adj lehetőséget a világnak, hogy változás történhessen.

Menedéket keresni, és találni, védelmet megélni, és adni vagyunk itt…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Az élet vezet engem…

Az élet a belső középpontom felé vezet, vagyis csak vezetne engem. Amikor a belső középpontomra gondolok, nem találok semmit. Talán hiányzik, sohasem volt, vagy elveszítettem. Inkább az utóbbi, elveszítettem. Érzem a hiányát, a szükségét. Érzem, hogy jelenleg fontosabb lenne bárminél, és mindennél.

Az élet megmutatja a szélsőségeit nekem, és ezzel szélsőségessé lettem. A végtelen két pólusán szenvedem el az életem. A nagyon jó, és a nagyon fáj közötti óriásléptek szétfeszítenek. A nagyon „fáj”-ban a hiány üvölt bennem, és nem értem, mi értelme az életnek. A nagyon „jó”-ban a tenyeremben tudnám megtartani az egész Földet. Olyankor óriási belső erővel rendelkezem.

Az Élet vezet engem. Bár elveszítettem a fonalat, és nem tudom már, hogy honnan hova is kell érkeznem. A kezdetből a vég felé, vagy talán pont fordítva? Ki tudja? Ki tudja, és látja az igazságot? Ki lehet a Mindenek tudója? … és ki lehetek én a mindezen tudások nélkül az életbe beleszorulva?

Mi is az Élet számomra? Félelem a hiánytól, és hiány a félelemtől. Egyik kezemben a félelem másikban a hiány botja. Ezekre támaszkodom, amikor elfáradok, amikor megrogyok. Félelemből tovább indulok, a hiányt csillapítva úton maradok. De ezt a két társat nem adom, el nem hagyom. Hisz ki lehetek én, ezek nélkül, mi más is lehetne a stabilitásom?

Az élet megállított. Újra egyetlen pillanatba fagyasztott. Megijesztett, üzenete fenyegetően érkezett. Rémület, és újra a fájdalom csapdájába estem. Zuhantam, mint akinek esélye sem lenne másra.

… és aztán jött a hideg, fagyos szél kíséretében, újra és újra a Halállal nézek farkasszemet. Az Élet és a Halál újra kéz a kézben. Bár másképp lehetne.

Menekülök a Halál elől, mióta csak megszülettem. Ha tehetném láthatatlanná tenném magam, hogy ne vegyen észre. Bár nem is engem üldöz, hanem a szeretteimet. Mindig azt, akit a legjobban szeretek. És igen, ez a legnagyobb félelmem. Elveszíteni azt, akiért érdemes igent mondani az életre. Elveszítettem az igenemet. Vagyis az Élet veszítette el a voksomat. Arcon csapott, és én hátat fordítottam. Az életet már nem is látom. Csak a halál fenyegető üzentét hallom.

A középpont talán élet és halál között van félúton. Ha az élet a belső középpontom felé vezet engem, akkor vajon mit kell most tennem? Békét kötni a Halállal, vagy békét kötni az Élettel? Vagy békét kötni Istennel? Hisz a Sorsomat úgy sem kerülhetem el. Küzdhetek lázadhatok érte vagy ellene. Az elveszített bizalom, vajon hol lelhető fel?

Kérem az Életet, hogy vezessen vissza az eredendő bizalomhoz engem. Ha valóban az élet vezet, akkor mutassa meg, hogy milyen érzés az, amikor bizalom van bennem. Bizalom, és Szeretet. Milyen lenne az életem, ha egyik kezemben a bizalom, másikban pedig a szeretet botja lenne, és ezekre támaszkodhatnék, amikor elfáradok a hiábavaló küzdelemben? Még az is lehet, hogy a küzdelem is megszűnne. Átvehetné helyét az elfogadás, és a béke.

Az élet vezetne, ha hagynám, hogy megtegye. Mivel ellenállok, ezért jó barátját, a halált hívja segítségül, hogy észre vegyem. Mit tegyek? Fel kell hagyjak az ellenállással, hogy a legnagyobb félelmem (a Halál) hátrébb léphessen.

Kedves Élet. Itt állok a Teredben és most először megengedem, hogy vezess engem. Nem kérdezek, nem követelek. Megadom magamat neked. Ha akarsz, belevezethetsz a sűrűjébe, vagy ha úgy látod jónak, a nyugalom szigetére. Bárhogy is kell lennie, hagyom, hogy megtörténjen.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

A bölcs szív szeret…

Talán mindannyian ugyanazt szeretnénk, eljutni egy bizonyos pontig, biztonságos távolságra, ahonnan vissza lehet nézni. Visszatekinteni a múltra, az emlékekre, az eltelt időre úgy, hogy annak ne keljen fájni. Egyszerűen csak visszanézni, és meglátni, hogy hova tudtunk eljutni, mit tudtunk elérni. Meglátni magunkat a Mostban, a pillanatban, hogy igenis ide tudtunk érni. Mindennel, és mindenkivel együtt, aki része volt éltünknek, eljutottunk eddig a pontig. Ahol most megállhatunk egy pillanatra, és elismerhetjük bejárt utunkat, tapasztalásainkat, elismerhetjük azokat, akik részesei voltak utunknak. Megköszönhetjük tapasztalásainkat, mindazt, amit megtanultunk utunk alatt.

Miután előre felé haladunk, egyre több minden van mögöttünk. Egyre több minden kerül a múltba, ezért fontos számunkra, hogy bölcs elmével, és szívvel nézzünk vissza.

Ha így teszünk, felfedezhetjük fájdalmas múltunkban is a bennünk rejlő erőt, és tehetséget, ami mindig tovább segített. Megláthatod fejlődésed tanúbizonyságát, hiszen minden lépéssel egyre bölcsebbé lettél, mire ide, ehhez a ponthoz megérkeztél.

Bölcs szíved nem érez már gyengeséget, és nem keres önigazolást sem. Kapcsolatot keres a szeretettel, hogy új életre kelhessen mindazzal együtt, amit meg kellett élnie. Erős szíved, kitartóan szeret, ha hagyod, engeded…Kapcsolódj magaddal, szíveddel, a szeretettel, a Mindenséggel, hogy ez a pillanat is a múltad része lehessen, és amikor a következő pontról visszanézel, már ezt is láthatod, hogy erre is képes voltál, ezt is te tetted meg.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com 

Visszatérés a középponthoz…

A kérdés amit a középpont felvet: Hogy tudod kiterjeszteni örömödet és szeretetedet?

A középpontban valami elmúlik és ugyanakkor valami megszületik éppen. Ez az az energia ami lezár egy folyamatot, hogy aztán elindulhasson egy új kör. Most az a feladatunk, hogy megtanuljuk elengedni a rólunk leválni szándékozó energiákat, és ezután letisztulva várjuk az új tapasztalások beáramlását. Most nincs cselekvési kényszer, nincs nyomás, egyszerűen csak nyitottá kell válni, hogy elengedhessük mindazt ami menni akar.

A középpont lehetőség. A semminek tűnő minden. Ez az a pont, amikor éppen nem belégzel és nem is kilégzel. A szünet. A pillanat, ami jelentőségteljes. Mert innen indul a következő lélegzet. Enélkül nincs lélegzet, nincs ritmus, nincs élet. A középpont az élet teljessége, ami magába foglal mindent. A középpont TE vagy. A középpontodban lehetsz. Lehetsz teljes, egész, a minden közepe. Az energia befogadója és kiterjesztője. Az áramoltatás igazi Mestere.

A középpont maga az élet. A te középpontod, a te életed. Te lélegzel, te élteted, te diktálod a ritmust benne, te töltöd fel energiával, hiszen a tied.

Amikor van kapcsolatod a középpontoddal, rendben vagy, jól megy minden. Amikor veszteséget, traumát szenvedünk el, kibillenünk innen, valamelyik szélsőségünkbe. És itt, a széleken egyedül vagyunk, nincs kapcsolatunk a Mindenséggel. Szenvedünk, fájunk. Elveszünk, és önmagunktól egyre távolabb kerülünk. Hiszen mi magunk ott vagyunk, ahol a középpontunk. Szenvedésünktől távol eső világban történnek a dolgok a maguk rendje szerint, de mi észre sem vesszük. Döntéseket hozunk, próbálkozunk, azt bizonygatjuk ezzel, hogy a sorsnak nincs hatalma felettünk. Azt akarjuk hallani, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a sorsnak, van szabad döntésünk. Aztán egyszer csak elfáradunk…

…és már csak annyit tudunk, hogy kiutat keresünk a fájdalomból.

Te mit gondolsz egy életen belül hány új életet kezdhetünk?

Amennyit csak akarunk! Ez a mi döntésünk, saját választásunk!

Ha szeretnél továbblépni, és a középpontoddal újra kapcsolatba kerülni, az önfegyelem tud segíteni. Segít neked abban, hogy ne legyél a hangulataid rabja, és emiatt ne billenj ki újra, és újra. Ezen kívül ami még fontos lehet, hogy ne beszélgess senkivel olyan dolgokról, ami túlélésed buborékját megrepesztheti… itt vagy, túlélted, és a középpontodba tartasz éppen, hogy újra valódi önmagad lehess. Vigyázz magadra az oda vezető úton, ne hagyd, hogy eltereljenek, kibillentsenek. Ami segíthet, az az öröm, és a szeretet. Azok az emberek, és helyzetek, akik ezeket a minőségeket szeretnék megosztani veled.

Állj most meg egy pillanatra és emlékezz a középpont üzenetére! Lélegezz, mert ha tudatosan lélegzel, könnyebb lesz emlékezned. Lélegezz és kerülj egyre közelebb! Életedhez, magadhoz, középpontodhoz, a Forráshoz.

Minden benned kezdődik és benned ér véget. Ez a középpont üzenete. Itt és most, egy életen belül, tiszta lappal kezdj új életet!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Elengedlek…

Elengedlek, és ezzel Sorsodra bízlak, mostantól kezdve nem védelmezlek, nem figyellek. Nem akarom már a tudni, követni, hogy mit teszel, vagy mit nem teszel, és azért vajon majd ki felel. Elengedlek azzal együtt is, hogy tudom a védelmem, figyelmem nélkül a sors biztosan utolér, és tetteid következményeként megjutalmaz vagy éppen megbüntet.
 
Egészen távolra lépek tőled, és elfogadással szemlélem ami az életedben történik, és azt tudom mondani: Jól van ez így!
 
Nem könnyű megtenni, mert látom tetteid, és tudom, hogy a sors egyszer számon kér. Eddig védelmeztelek, a sors elől magam mögé rejtettelek, hiszen szeretlek, fontos vagy nekem.
 
Tetteiddel együtt szeretlek, pedig jól tudom, hogy tetteid sokszor helytelenek. Eddig felmentettelek. Ez volt a kettőnk között meglévő kötés lényege.
 
Elengedlek, és ez azt jelenti, hogy többé nem mentelek fel, engedem, hogy tetteidnek következménye legyen, ha kell bűnhődj, szenvedj…és mindeközben amíg ez történik, én szabadon élem az életem annak biztos tudatában, hogy: Jól van ez így!
 
Ahhoz, hogy te szabadon tudj élni, mindenkit el kell tudni engedni, hagyni hibázni, bűnhődni, szenvedni.
 
Elengedlek, mert szeretnék a Sors tenyerén megpihenve, szabadon élni. S tudom, jól van ez így!
 
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
 

Te mire fókuszálsz?

Tudatosan vagy tudattalanul, de mindig meghatározzuk az energia útját, az irányt, amit az energia követni fog bármi is történjen. Erről az útról, amit te magad jelölsz ki neki, senki, és semmi nem térítheti el, csak te. Te, ha megváltoztatod a fókuszt, és ezzel az irányt.

Jellemzően egy-egy trauma után lefagyunk, vagy benne ragadunk az adott helyzetben. A szituációnak már réges-régen vége van, akár évek teltek el, de mi még mindig ott vagyunk abban a helyzetben, képben. Így tudatunk fókusza arra a képre van helyezve, az azon szereplő emberekre, helyzetekre, és így folyamatosan megjelennek bennünk az ahhoz a helyzethez kötődő érzések. Negatív érzések, hiszen traumáról van szó…Fájdalom, keserűség, bánat, csalódottság, a mindennapjaink, majd minden pillanatunk része lesz, felemésztik ezek az érzések az életünket.

Olyan könnyű benne maradni a rossz érzésekben, a fájdalomban, az önsanyargatásban, olyan könnyen mondunk le önmagunkról, bárki másért cserébe…érdekes ez. Vajon miért tesszük, és hogyan lehetne változtatni ezen?

Talán tudatlanságunk okán ragadunk benne, mert nem tudjuk, hogy lehetne változtatni ezen. Pedig egyszerű: mozdulj meg, fordulj meg, gyere ki onnan, helyezd át a figyelmedet, a fókuszodat egy másik emberre, helyzetre, képre. Képzeld el, hogy kisétálsz az adott szituációból, becsukod magad mögött az ajtót, és akár azt is kimondhatod: Ide, soha többet nem jövök vissza, ennek most van vége! Aztán elsétálsz, vissza a te saját életedbe.

Mert van saját életed neked is és nekem is. Mindenkinek. Vannak találkozásaink, de ezek nem követelhetik meg, hogy feladjuk érte cserébe a saját életünket. Egyszerűen csak összefutunk, elmegyünk egymás mellett, aztán mindenki hazatérhet. Haza a saját otthonába, és ezzel saját értékrendjébe, nyugalmába, csendjébe.

Tudod, az otthonod az a hely, ahol te jól érzed magad, biztonságban vagy, szeretve vagy. A hely, amit kiválasztottál magadnak bázisnak. Innen indulsz el, ide térsz vissza, hogy megpihenhess. Az otthonunk meleget, szeretetet adó, feltöltő, gondoskodó, biztató, erőt adó hely. Emlékszel? Vagy olyan messze vagy jelenleg az otthonodtól, hogy már el is felejtetted?

Hol vagy? Kereslek, hogy kisegítselek…hallod hangomat? Neveden szólítalak, és azt mondom neked: Gyere haza, vár az otthonod téged!

Már látlak, ott üldögélsz egy gödör szélén, koszosan, sárosan, kimerülten. Odaérek, belenézek, hát jó mély, nem is tudom, hogy másztál ki belőle. Felsegítelek, megölellek, örülök neked, hogy újra találkozhatunk, és együtt hazatérhetünk végre.

Csendesen ballagunk, fogom kezedet, és közben hallom, hogy szipogsz…sírsz. Öröm könnyek ezek. Ezek már az öröm könnyei, mert a bánat, a fájdalom könnyei elfogytak régen. Nem kérdezlek, csak erősebben fogom meg kezedet, hogy érezd itt vagyok veled, megtartalak, veled vagyok.

Ahogy ballagunk, egyszer csak kimondod: Nem tudom, hogy történt…nem tudom, hogy kerültem oda, csak azt tudom, hogy kerültem ki belőle…végig arra koncentráltam, hogy egyszer ott ülhessek a szélén, és elindulhassak hazafelé. Behunytam a szememet, és emlékeztettem magam az otthonomra, amit átmenetileg elvesztettem, mert elkeveredtem az élet sűrűjében.

Csak arra tudtam gondolni, hogy haza kell érjek oda, ahonnan elkeveredtem…és ez a gondolat, ez az energia adott erőt, hogy minden nap egyre feljebb lépjek.

Ha a fókuszt az otthonodra helyezed, arra a helyre, ahol szeretve vagy, ahol jó neked, akkor az energia mindig hazavezet. Olyan, mintha bírnád a GPS-be: Otthon… és az élet hazavezet.

Ne köss kompromisszumot magaddal, és senki mással, tudatosan fókuszálj, jelöld ki az energia útját, hogy oda vezessen, ahova szeretnél eljutni egyszer.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

https://talentumok.com/gondolataink-2020/te-mire-fokuszalsz/

Odaadom neked…

A világ amiben élünk elvárásokkal van tele, mindenhol viselkednünk kell. Mutatni valamit, ami az adott helyen, vagy embernek elfogadható, amire kimondja az Igent. Igent arra, hogy ott maradhatsz, oda tartozhatsz, de csak addig, amíg a kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak megfelelsz. Nem kíváncsi arra, aki valójában vagy, nem akar igazán megismerni téged, kapcsolódni veled, csak megtűr, elvisel. S mindezt azért teszi, mert így neki is könnyebb. De ezzel együtt sem téged akar, nem akar időt, és energiát tenni a megismerésbe, a kapcsolódásba. Nem akarja látni, hogy valójában ki vagy te, nem akarja megismerni az életedet, lényedet, nem érdekli milyen gondolataid vannak, mi az ami mozgat téged az életedben.

Átmeneti kapcsolódások, a valódi odatartozás reményében. Mert a reményét annak, hogy odatartozhatunk igazán valakihez, valakikhez, sosem adjuk fel. Vágyunk a kapcsolódásra, az abban megszülető szeretetre, gondoskodásra, odafigyelésre, a Lélektől-Lélekig tartó felismerésekre.

Ha nem akarod, nem szükséges odaadni az idődet, nem kell foglalkoznod vele, csak egyszerűen ismerd el a másikat, és a helyét, amit betölt az életedben. Találkozásaink nem véletlenek, és ha mást nem is adhatunk egymásnak, mondjunk ki egy Igent.

Én most odaadom mindenkinek akivel bármikor, bárhol találkoztam ebben az életemben az Igent, az elismerést, a helyedet, ami téged illet. Lehet, hogy te száműztél engem, az is lehet, hogy én téged, de ebben a pillanatban mindez lényegtelen. A lényeg, hogy mostantól odatartozhatsz ahova én is tartozom, állhatunk mindannyian az Egységes körben.

Az Egységben mindenkinek van helye, és azzal ha megadod a helyet, felszabadítod magadban azt a szeretetet, ami a kizáráskor megfagyott a szívedben. Felolvadhat jégbe fagyott szíved, újra érezhetsz, szerethetsz, kapcsolódhatsz, élhetsz.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

India üzenete…

Vannak olyan helyzetek és időpontok az életünkben, amikor messzire kell menni ahhoz, hogy valami változás tudjon bennünk történni. Mert ha közel maradunk, ha nem tudunk eltávolodni, a változás bennünk nem tud megtörténni. Mert túl közel marad a probléma, és a másik ember, aki a problémát okozta. Távolság kell. Messzebbről, elég messziről látni, hiányát, és annak hatását magunkban érezni, felfedezni, hogy képesek vagyunk nélküle, nélkülük is jól lenni, tudjuk így is magunkat egésznek érezni.

Nekem ahhoz, hogy a változás megtörténjen bennem, egészen Indiáig, Sai Baba Ashramáig kellett utazni. Egy olyan világba megérkezni, ahol minden a komfort zónán kívül esik. Megpróbáltatások, kihívások, reggeltől-estig. Más időzóna, időjárás, szokások, ételek, emberek. Van amiből sokkal több, és van amiből sokkal kevesebb. Kevesebb kényelem, több odafigyelés, szeretet. Mások ott az emberek. Szegénységben, egyszerűségben élnek, mégis fény van a tekintetükben, a mosolyukban őszinteség, szeretet.

Nem jártam a városban túl sokat, nem látogattam boltokat, látnivalókat. Időm jelentős részét az Ashramban töltöttem. Részt vettem az előadásokon, mantrázásokon, és vártam, hogy a csoda velem is megtörténjen. A csoda, amiről beszéltek azok, akik megélték, megtapasztalták már akár többször, vagy csak egyetlen egyszer. A csoda maga Sai Baba, a Mester. Mert az ő jelenlétében megváltozott minden. Kitisztult, és megnyílt a Tér, tapinthatóvá vált a szeretet. Nem is kellett, hogy személyesen ott legyen, elég volt, ha ott volt a közelben. Jelenléte kézzel fogható volt, minden sejtem bizsergett. Ott ültem, és csak sírtam…egyre jobban, egyre mélyebbről tört fel. Nem voltak hozzá történetek, emlékképek, csak érzések. Érzések, melyek pillanatról-pillanatra egyre tisztábbak lettek. Megszűnő bűntudat, bűnösség érzése, feloldozás, megbocsátás, elfogadás, tisztelet. Önmagam felé, az eddig történetekkel együtt, a tökéletlenségeimmel együtt, a hibáimmal, és vélt bűneimmel együtt. Úgy, ahogy éppen voltam, ahogy ott ültem a földön egyszerűen, véget nem érően. Vágyva, várakozva, hogy a csoda velem is megtörténjen.

Vágytam a csodát, a könnyebbséget, a tisztaságot, az új tiszta lapot, a szeretetet. De talán mindennél jobban vágytam rá, hogy az élet valódi értelmét találjam meg… Itt is kerestem, ebben a messzi valóságban, ebben a számomra ismeretlen, idegen világban, mert az általam ismertben, nem találtam meg.

Heteken keresztül ültem fél napokat egy helyben, sok ezer emberrel együtt, hogy megtapasztalhassam, megélhessem. Vártam türelmesen. Aztán egyszer csak megtörtént, megéreztem. A szívem, talán a lelkem legmélyén érintett meg. Az illatok, és a színek is megváltoztak, az energiák szabadon áramoltak a Térben… a Szeretet belengte a Teret, talán minden jelen lévő ugyanabban a pillanatban kapcsolódott vele, érezte. Érezni lehetett a pillanat jelentőségét, nagyságát, erejét. Én éreztem. Nekem megtörtént, a csoda ott, abban a pillanatban megszületett nekem. Ott először éreztem igazán őszintén, és mélyen, hogy jó lenni, élni, hogy van értelme mindennek.

Ott, akkor megérintett, és betöltött a Végtelen Szeretet, és az a pillanat megváltoztatta az életemet. Ott, akkor éreztem, és tudtam, hogy az élet értelme nem más, mint a Szeretet. Szeretni, és szeretetben élni az életet, szeretetteljes teret tartani a többieknek, azoknak akik szeretnék megismerni, kapcsolódni vele. A csodát amit megélhettem, magammal hoztam, itt őrzöm a szívemben, Lelkemben, és amikor találkozunk szívesen megosztom veled.

Hazajöttem Indiából, és ezt az ajándékot hoztam nektek…

Fogadjátok Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Megbékélés…

Elfogadás, elengedés, kegyelem, megbékélés. Szavak, fogalmak, melyek szinte minden nap megjelennek körülöttünk, az életünkben. Ahogy és amerre vezet az élet minket, mindig kijelöli az egyiket, majd a másikat, illetve vannak olyan pillanatok, amikor egyszerre, szinte egy időben kell foglalkoznunk mindegyikkel. Attól függően, hogy belül éppen mit élünk meg, előtérbe kerülnek ezek a minőségek.

A másokkal, az önmagunkkal, vagy a Sorssal vívott harc hívja előtérbe ezeket a minőségeket, és a bennük, mögöttük rejlő energiákat, erőket. Ítélkezés, ragaszkodás, harag, düh, neheztelés, büntetés, és bűnhődés. Amikor te teszed, vagy veled teszik éppen. Mindegy, hogy melyik irányból kezdődik, a vége mindig ugyanaz: mindenkinek végig kell járni önmagában a Megbékélés útját ahhoz, hogy újra Önmaga lehessen. Az utolsó történet előtti Én. Mert minden történet megváltoztat minket, előhív vagy éppen elrejt bennünk érzéseket, gondolatokat, cselekedeteket. Történeteink által állandóan változunk, mássá válunk. Megváltozunk, eltorzulunk, végül még saját magunkból is kiábrándulunk, és eltávolodunk. Remetévé leszünk, szenvedünk, és aztán egyszer talán felmerül az igény, hogy változtassunk…

Elindulunk befelé, kutatunk. Keressük a történetet, a szereplőket, hogy mi, ki lehet az oka szenvedésünknek. Soroljuk, de ettől nem lesz könnyebb, mert nem kerül más felszínre csak negatív érzések: fájdalmak, csalódások és ezzel erősödik a megbántottság, kirekesztettség érzése. Annyira fontosak a saját gondolatok, és érzések, hogy még a pozitív megélés lehetőségéért sem adjuk oda cserébe. Ilyenkor mondjuk azt, hogy elfogadom, hogy bennem vannak ezek a negatív érzések, majd elképzeljük, hogy elengedjük őket. Idővel kiderül, hogy minden amit korábban elengedtünk, ott van tőlünk egyetlen lépésre, és farkasszemet nézünk vele. Ahogy felmerül egy új helyzet ahol sérülhetünk, ahol bántanak minket, ezek a már elengedettnek gondolt minőségek is megjelennek, és az új érzések, ezek tetejére kerülnek, így nyomnak minket egyre lejjebb, így válik egyre nyomasztóbbá a megélés, a helyzet. Ráébredünk, hogy az elfogadás, elengedés nem volt elég ahhoz, hogy jól tudjuk érezni magunkat, hogy egy régi helyzet ne idéződjön többé fel…

A minőségi munka egyszerre, egy időben történik kint, és bent. Kimondom a szót, ami megváltoztat mindent: Kegyelem… kegyelmet kérek, és adok ugyanabban a pillanatban. Magamnak, és a másiknak. Vagy pont fordítva… Amikor kegyelmet kell adni, intenzív szenvedést élünk meg. Szenvedésünk mértéke, és viselhetetlensége mutatja meg, hogy mennyire szükséges megtenni. Tudhatod, hogy ilyenkor sem vagy egyedül, a Mindenség veled van, lát téged. S ettől kicsit könnyebb, mert van kihez fordulni, beszélni, könyörögni, kérni, imádkozni. Veled van, követ téged, hogy ne egyedül kelljen megtenned. Tisztán lát téged, látja próbálkozásaidat, és azt is látja, amikor kísértésbe esel, amikor azt hiszed, hogy már készen vagy, megtetted az utat, és felmented magad. De felmentés nincs, csak kegyelmet kaphatsz, amit csak a Mindenség adhat neked. Kegyelmet kapni az olyan érzés, mint büntetésből szabadulni, végtelenül szabaddá válni. Kegyelmet kapni a legnagyobb kiváltságok egyike. Kegyelmet adni valakinek a legnagyobb jótett. Ki az, akinek most ebben a pillanatban meg kellene kegyelmezned? Kire haragszol, neheztelsz? Mióta őrzöd haragodat? Miért ragaszkodsz hozzá, hogy fájhass? Miért, és mitől szenvedsz?

Értelmetlen ragaszkodás olyan negatív minőségekhez, melyek akár elpusztítani is képesek minket. Ragaszkodás helyett, kegyelmet is adhatsz embereknek, helyzeteknek. Amikor kegyelmet adsz Jóságot adsz, Szeretetet, Együttérzést gyakorolsz éppen. Amikor kegyelmet adsz, tárva-nyitva van a szíved. Kegyelmet adni csak Jóságból, Szeretetből lehet. Szeresd magadat annyira, legyen annyira fontos számodra a saját Sorsod, életed, hogy képes legyél megkegyelmezni önmagadnak, és másoknak.

Szeretet…minden a szeretetből indul el…de aztán jön az ember a játszmák, és pusztítani kezd… de ha behunyod a szemedet, és kezeidet a szívedre teszed, megtalálod azt a pillanatot, amikor még szeretted, és ő is szeretett. Ha nem lett volna ilyen pillanat, akkor nem lenne most dolgod vele. Keresd meg a pillanatot, amikor ott volt a szeretet bennetek, köztetek, és minden más érzést engedj el. Engedd el a sérelmeket, a neheztelést, és hagyd, hogy szívedet betöltse újra a szeretet. Ez a kegyelem. S, hogy kinek adod? Azt gondoljuk, hogy a másiknak, és ezért megy nehezen, de a kegyelem pillanatában megérzed, hogy magadnak adtál kegyelmet, magadat oldoztad fel. Újra érezheti a szíved a szeretetet, újra kapcsolódhat, bízhat, élhet.

Megbékélni azt jelenti: A Sorsra bízni. Tudni, hogy a Sors mindent lát, és sosem téved. Hidd el tudja, hogy hova kell vezetnie, mit kell tennie ahhoz, hogy te fejlődhess, és ezáltal egyre közelebb kerülhess Önmagad belső Fényéhez. 

Megbékélés azzal az önmagaddal aki most vagy, azzal, hogy változnod, fejlődnöd kell, az úttal, a feladatokkal, a kihívásokkal.

Megbékélés Önmagunkkal, Sorsunkkal, talán ez az egyik legnagyobb feladat.

A Sorsra bízni magunkat, Szeretni, és Jónak lenni. S ha ezt éled, nem kell többé kegyelmet adni, mert aki ezt éli, megtanult kegyelemben élni. 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Legyen más a folytatás…

Újra és újra megtörténik, megteszed, mert szereted, és azzal amit és ahogyan teszel kimondott vagy kimondatlan elvárásainak teszel eleget. A kedvéért, a kapcsolódásért eladod a Lelkedet, az érzéseidet. Lemondasz magadról, érte. Azt hiszed, hogy megteheted… mert ott, akkor még nem érzed, hogy mindent odaadsz a semmiért cserébe. Olcsó pengőért eladod igazságodat, értékrendedet, elképzeléseidet, mindazt aki te vagy tulajdonképpen. Mert neki, nekik nem te kellesz… egy karakter kell, aki pont olyan, amilyet ők elképzelnek. Olyan kell, aki kérdések nélkül, tökéletesen játssza el a szerepet amit rá bíznak egyetlen alkalomra, vagy akár egy egész életre.

…és te is és én is, újra és újra jelentkezünk amikor ők szereplőt keresnek. Először azt mondjuk, hogy: Nem, ezt nem szeretném, én ezt így nem tudom, nem akarom… de ez ott, akkor nem számít. Nem számít, hogy szeretnéd-e, hogy képes vagy-e rá egyáltalán, nem számít más, csak az előadás. Pillanatok, amit a rendező megálmodott. Magának álmodta meg, így minden jelenet érte, és róla szól. Mindenki más csak egy szereplő, akik jól vagy éppen rosszul eljátsszák a darabot. Játszanak, mert szeretnek játszani, szívesen teszik, nekik nem számít.

Neked számít, mert neked van mit elveszíteni…elveszíteni egyetlen pillanatért, a másik által megálmodott pillanatért mindent aki vagy, odaadni azt ami számodra a legfontosabb: Önmagad. Áldozat vagy, leginkább önmagad, a döntésed, vállalásod áldozata.

Nézz vissza! Megérte?! Van valaki, aki egyáltalán észrevett? Ott voltál, eljátszottad, odaadtál érte mindent, de kinek, minek?! Üres tekintetek, kiégett, elhasználódott emberek, megunt történetek, valódi kapcsolódások nélküli együttlétek. Van értelme?! Ki nyer belőle, és ki-mit veszít ezért el?!

Azt gondolod csak így lehet? Hogy feláldozod újra, és újra Önmagadat a szeretetéért, a kapcsolódásért cserébe?

Tévedsz…mert sem a kapcsolódás nem születik meg, sem a szeretet. Ezekben a helyzetekben nincsenek nyertesek, és pozitív érzések. Játszmák vannak, dráma, és szenvedés.

Legyen végre elég!

Legyen másként!

Lehet másként!

Lehet úgy, hogy te-te maradsz, megőrzöd azt aki te valójában vagy, önmagadhoz bármi áron hű maradsz. Igen, akkor is, ha ő másik szereplőt választ helyetted, akkor is, ha soha többet nem akar kapcsolódni veled. Hidd el, ezzel csak nyerhetsz! Az illúzió által táplált játszmák világában élő emberek megtalálják maguknak helyetted azt az embert, aki olyan mint ők, a megfelelő szereplőt.

Itt az idő, fordulj meg!

Fordíts végre hátat, és indulj el oda, ahova a szíved vezet…engedd, hogy mutassa az utat a Lelkedhez, aki biztonságos távolságban vár téged. Várja, hogy őt válaszd, hogy újra egyek lehessetek. Nem ment el, nem mondott le rólad, csak biztonságos távolságot tart…azoktól, akik kifosztanak, kirabolnak, kihasználnak téged a szeretet nevében.

Tudom, hogy most szenvedsz…érzem. És azt is tudom, hogy attól lehet könnyebb, ha magad mellett döntesz, és igen, ezért minden eddigi viszonyulásodat fel kell adni, soha többé nem mehetsz oda, ahol csupán szereplőket keresnek.

Most lehet más a folytatás, ha úgy döntesz! Lehetsz magadnak mostantól te a legfontosabb, és megtalálhatod azokat az embereket, helyzeteket, ahol valóban fontos vagy, ahol téged értékelnek.

Én azt mondom neked, legyen más a folytatás… legyen szeretet alapú a kapcsolódás, mert csak annak van értelme!

S, hogy honnan ismered fel a valódi szeretetet? A szeretet sosem kér olyat, amitől te szenvedsz…mert aki valójában szeret, az ismer, és tudja, hogy mit bírsz el, mire vagy képes, és sosem kér olyat, ami neked rossz érzés lehet.

Legyen más a folytatás! Válaszd a SZERETETET, hiszen ez a világ egyetlen valódi, és maradandó értéke.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Aktuális energiák *Sorsfordítás

Régen kezdődött, régóta tart már. Hónapok, évek teltek el, és még mindig nem enged. Pedig már elfáradtál a küzdésben, az ellenállásban, az önvédelemben, sőt az is lehet, hogy már fel is adtad a küzdelmet, és mint partra vetett hal vergődsz csak az életedben… Kimerültél, mert lehet, hogy észre sem vetted, de újra és újra élet és halál között döntöttél. Elképzelem ahogy levegő után kapkodsz, kínlódsz, aztán egyszer csak elfogy az erőd, és feladod. Feladod, és várod a megváltó “halált”, a változást, hogy végre legyen már másként, legyen más… Vársz, és nem történik semmi…talán ha fohászkodnál, ha látnád, hogy van több, van más, van másik megoldás… Tudd, mert most mondom: Van megoldás! Kérj segítséget, támogatást, gyógyítást! Tudod a hal is tudja, hogy nem csak apály van, hanem egyszer eljön a dagály. Reméli, hiszi, hogy egyszer csak megérkezik, és az életkörülményeit biztosító vízbe visszahelyezi. Nem tehetsz mást, mint hiszel, remélsz, kérsz, könyörögsz. Most nem tudsz mást tenni. Aztán várni…

…és mindez azért történik, mert a gyógyulásnak van ideje. Gyógyul a Föld, és gyógyulnak az emberek.  Életek sebei gyógyulnak bennünk, karmikus adósságainkat rendezzük. A gyógyulási folyamat sosem egyszerű, hiszen a gyógyulásban a betegség és az azzal együtt járó fájdalom, intenzív szenvedés, kimerültség is megjelenik. Kiszolgáltatottá válunk, segítségre szorulunk, de mindezzel legtöbbször egyedül vagyunk. Azt gondoljuk, hogy megoldjuk…mert olyan nehéz kérni, feladni, imádkozni, fohászkodni, a kicsinységet belátni, és valakinek, valaminek bizalmat szavazni. Egyszerűnek tűnik, mégsem tudjuk megtenni. Valami visszatart, valami nem enged. Nem engedi el az igazságát, a viszonyítási pontját, a múltat, az emlékeket, a megtapasztalt valóságról rögzített képet. Pedig mindez már jelentőségét veszítette, nem számít már neked. Nem számít, mert ezzel együtt nem tudsz most továbblépni, és elsőként ezt kell belátni. Nem elég, hogy beismered, mert azzal nem születik meg annak felismerése, hogy magadnak okoztál fájdalmat döntéseiddel. Lásd be, hogy most valaminek végleg el kell múlni benned, és újjá kell születned.

Amikor ezt felismered, gyógyulásod ott, akkor kezdődhet el. Itt, ebben a pillanatban feladod elképzeléseidet, elengeded rögzített hiedelem-rendszereidet, és a félelmeiddel együtt bizalmat szavazol valakinek, aki támogat, segít, hogy te újra egészséges, egységes, teljes lehess.

Odafent a magas égben vigyáznak ránk, óvnak minket. Mindaz amit megélünk nem ellenünk, hanem értünk történik. Változásunk, gyógyulásunk szükségszerű. Folyamatainkat, életünket a karma őre figyeli, és amikor úgy látja, hogy megtörtént az, aminek most kell megtörténni, elenged, és életünket gyógyultnak minősíti.

Élet és halál… minden döntés, minden kérdés ide vezet. Nem kell mást tenni, csak egyszerűen újra és újra dönteni, és hagyni magadat a Lélek által vezetni, mert ő az egyetlen aki tudja, hogy merre kell haladni, és pontosan mikor-mit kell tenni, vagy éppen elengedni.

Most megteheted, hogy megfordítod a Sorsodat, csak rajtad múlik…

Veletek vagyunk a szeretet végtelen terében: Váradi Andrea és Dömötör Aletta

www.talentumok.com

…amikor a Fény az egyetlen…

Megmondták, hogy amikor elhagyom a  MI erdőnk barátságos világát, egy olyan helyre érkezem meg, ahol nincsenek varázslatos lények, és csodák sem történnek. Nem biztattak, inkább féltettek, de amikor elérkezett az idő, elengedtek. Utamra bocsátottak szeretettel, és elmondták, ide bármikor visszatérhetek.

Nagy reménnyel és szeretettel a szívemben elindultam az erdőn túli világ felfedezésére. Gondoltam, van bennem annyi szeretet, hogy túl nagy baj nem érhet… s ha bajba kerülnék, majd kérek segítséget. Elindultam hát az életembe, ami sötétebb volt, mint az erdő közepe, egy Hold hiányos éjjen. Kerestem a Fényeket, az apró kis lényeket, hogy világítsanak a sötétben. Hallgatóztam, neszeket figyeltem. De nem láttam, és nem hallottam, azt gondoltam eltévedtem… nem virradt meg, csak egyre sötétebb lett. És időről-időre felbukkantak az árnyak, akik ordítottak, kiabáltak, talán azért, hogy visszafordítsanak oda, ahonnan jöttem. De én nem féltem sosem annyira, hogy visszaforduljak, így mentem előre. Találkoztam furcsa lényekkel, akik nem beszéltek egy nyelvet velem, de hiába néztem a szemükbe, hogy beszéd helyett a szeretet beszéljen, nem volt benne üzenet. Ködös, zavaros tekintetek. Valaki vagy valami elől menekültek. Féltek. Amikor velem találkoztak, kicsit megnyugodtak, mert én nem kérdeztem őket ha mellém szegődtek, örültem, hogy együtt talán könnyebb lesz. Nem így lett. Valahogy mindig nehezebb lett amikor utamat egy mellém szegődött vándor félével jártam. Nem vándor, csak aféle. Hasonlít rá, legalábbis szeretne. De tudod, hiába vesz fel valaki csizmát, köpönyeget, és köt batyut oldalára, hiába van a vándorláshoz szükséges kelléktára, attól ő még nem született Vándornak. Láttam, tudtam, és hagytam, hogy velem tartson egy időre. Sokakkal találkoztam így, de én nem nyertem, hanem veszítettem ezzel. Az ő belső világuk, a hiány és beteljesületlenség érzése ami őket vezette, elhomályosította tisztánlátásomat, és ahelyett, hogy a kiutat találtam volna meg, egyre mélyebbre jutottam az árnyakkal teli erdőben. Egyetlen ember volt, aki felismert, és már a legelső pillanatban megnevezett: te Vándor vagy, különleges! Mit keresel itt, ebben a sötét világban, rengetegben? Hogy kerültél ide? Talán eltévedtél, vagy valami gonosz varázslat juttatott ide? Nem tudtam mást válaszolni mint azt, hogy a szívem vezetett, hogy segítsek. Úgy éreztem, hogy ennek a világnak segítségre van szüksége. De akkor még nem tudtam, hogy a segítőket foglyul ejtik, megkínozzák, erejüktől, reményüktől megfosztva száműzik. Száműzik egy olyan helyre, ahol nincs már ígéret.Évtizedek teltek el ezen a helyen, és tudtam, egyszer vége lesz. Tudtam, hogy mindent meg kell tennem, hogy kijussak innen. A megtanult különböző varázsigék segítségével legyőztem azokat, akik fogságba ejtettek, és elindultam üres batyummal, illetve annak emlékével vissza a saját világomba, oda, ahonnan elindultam egyszer. Az erdő gyomrába vezető útnál, már csak a kifelé vezető út volt nehezebb. Próbák, kihívások, fondorlatok, gonosz varázslat…minden volt, csak jó nem. Kitartóan haladtam előre, és bíztam benne, hogy egyszer csak az erdő széléhez érkezem… és az utolsó pillanatban amikor visszaléphettem volna a saját világomba, utolért egy gonosz varázslat… és minden saját tudásomtól, erőmtől, és érzékelésemtől megfosztva, egy sötét, hideg szobában ébredtem. Itt is sötét volt, és hideg, mégis tudtam, hogy már kikerültem. Nem volt erőm mozdulni, nem tudtam segítséget kérni. Üzenni akartam. Valakinek. Mert tudtam, hittem, reméltem, hogy jön valaki, és kiszabadít.…megérkezett, és felismertem. Szólni, reagálni már nem tudtam, de éreztem. Láttam, éreztem a Fényt a szemében, a szívében. A láthatatlan világból érkezett, onnan ahonnan én is elindultam egyszer. Felismertem őt, és ő felismert engem. A szíve, a Lelke vezette ide. Nem küldték, magától jött. Értem jött, hogy kimenekítsen, és hazavigyen. Haza oda, ahol van Fény, szív és szeretet. Érzéseimből annyi könny született, hogy akár egy vízesést is hetekig táplálhatott volna. Ezek a könnyek tisztára mosták emlékeimet. Emlékeket az Otthonról, a valódi dolgokról, az Életről, a tanításokról. Most látom csak, hogy hol jártam… és csoda, hogy itt vagyok, hogy kijutottam. Valaki segített, megmentett, a kezedbe helyezett. A MI erdőnkbe vezetett, hogy megtalálhass, és kiszabadíthass innen.Üzentem neked…megtaláltad? Elolvastad? Láttad, hogy hol jártam, mit éltem meg? A szemedbe nézek és látom, hogy már tudsz mindent, és megnyugtató pillantások közepette előveszel egy üres, tiszta lapot, és azt mondod: Bocsáss meg! Bocsásd meg magadnak azt a döntést, amit akkor hoztál meg aminek az lett a következménye, hogy belezuhantál egy sötét világ, sötét erdőjébe. S ha megteszed, együtt léphetünk ki innen oda, amit mi úgy hívunk: a MI világunk.

A Mi világunk egy olyan hely, ahol lehet bármekkora a sötétség, tudhatjuk, megvirrad egyszer. Egy olyan hely, ahol a Fény az egyetlen ami reményt adhat a reménytelenségben, és itt szeretet képes születni a szeretetlenség ölelésében.

…amikor a Fény az egyetlen… akkor vagyunk Otthon, akkor vagyunk jó helyen. Fézi a neve… csak, hogy tudd, ki mentett meg, ki vezetett ide haza, hogy itt lehessek újra veletek. S mert itt vagyok, és jó helyen vagyok, most kezdődhet el egy igaz történet a Vándorról, aki Szeretni indult el az életbe…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Fáradt vándor…- igaz történet – vagy csak egy mese. 

Hatalmas erdő adott otthont a különlegesnél különlegesebb kis lényeknek. Voltak aprócska, és óriási teremtmények. Voltak akiket névvel elláttak, és voltak a név nélküliek. Emberek, állatok, növények, és persze a láthatatlan világból is mind ígérkeztek… és volt ő, a fáradt Vándor, aki egy vihar kíséretében érkezett. Az erdő széléhez érve, térdre rogyott, kezéből a papírt kiejtette, és az ájulás mély sötétsége magával vitte.

Az erdő lakói érzékelték az „idegent”. Hírül vitték mindenkinek. Megérkezett! Megérkezett… Gyorsan a segítségére siettek. Várták már ezt a pillanatot, hogy a Vándor haza térjen. Kifeszítettek egy fehér vásznat, ráfektették, és a Szent Helyre vitték. Az aprócska kis lények fényeket gyújtottak. A láthatatlan világ lényei közül Fézi a fák koronáihoz sietett, hogy elmondja nekik, hogy a nagy pillanat elérkezett. Engedjék, hogy a szél hangszerként használhassa lombozatukat, mint ahogy azt már jó ideje gyakorolják. Először finoman, gyengéden, most ennek van  ideje. Fézi karmesterként játszik a széllel. A szél az ő barátja, talán a testvére.

Az asszonyok életet adó forrásvizet melegítenek. Cseppentenek a titkos esszenciából, és a víz szinte életre kel. Alakot ölt, hogy a Vándor testéről, és arcáról a fájdalom, és szenvedés ráncait letörölje. A víz teszi a dolgát. Tisztít, frissít, finoman a Vándor szájához ér, hogy szomjoltó csókjával az ébredést segítse. A Vándor a szájához nyúl, érzi, hogy az élet vize megérintette. Évtizedek teltek el… apró kis gyermek volt, amikor utoljára ezt érezte. Ez volt az utolsó emléke amit magával vitt, mikor a világ hívására felfigyelt.

Fézi jelzett a fáknak, és persze a szélnek, hogy új szimfónia következhet. A madarak is megérkeztek. Most már a fák és a madarak együtt zenélnek. A Vándor egy könnycsepp kíséretében elnehezült szemhéját fel-felnyitotta. Teste fáradt, de tekintete a régi. Fényesebb a csillagoknál, bölcsebb a Holdnál. Fézi közelről is megnézi, mert kíváncsi… Felismeri, üdvözli. De nem történik semmi. A Vándor valamiért észre sem veszi. Közel hajol, véletlenül belép a szemébe, majd megriad. Belelátott a Vándor múltjába, a küzdelembe, a durvaságba. Jeleneteket látott, mintha egy filmbe lépett volna. Hamar gyorsan hátrébb lépett. Ez valami szörnyű, ilyen biztos nem történhet. Most újra kívülről látta a Vándort. Most megértette a könnycseppeket.

Az éltető vízhez sietett, hogy segítsen. Mossa ki ezeket a fájdalmas emlékeket. A víz elmosolyodott, majd mint türelmes tanító elmondta Fézinek, hogy a fájdalmas emlékeket, csak a belső vízzel lehet kimosni, erre vannak a könnyek. Fézi figyelmesen hallgatta a Mesterét… bár nem értette, hogy ha fájdalmas, miért kell emlékként a Vándornak megőriznie. Náluk nem így van, de mindegy. Elfogadja, ha az embereknél ez így természetes.

Odahajolt a Vándor füléhez, ha már nem látja, talán meghallja. Suta módon olyan ügyetlenül lépkedett, hogy már megint egy lépéssel beljebb ment. A hallójáratba esett, és elkezdte hallani a bántó szavakat, és sértéseket. Úgy morajlottak, mint ahogy állítólag az Óceán szokott, legalábbis a szél ezt mesélte, hogy az Óceánnál különös akusztikát képes teremteni. Olyan félelmeteset, hogy még a sötétség árnyai is megijednek.

Fézi hamar, gyorsan kifelé lépkedett. Nem akarja tovább hallgatni ezt az őrületet. Mit tegyen? Próbált közelről fütyülgetni, de a Vándor füle botját sem mozdította, csak mereven nézett maga elé, mintha ez lenne a legfontosabb dolga.

Olyan még nem volt, hogy Fézin bármi is kifogna. Így nem adta fel. Finoman a Vándor szívéhez bújt. Óvatosan, nehogy véletlenül belelépjen vagy beleessen. Ha az a sok szörnyűség volt a szemében és a fülében, akkor óvatosnak kell lennie… vajon mi lehet a szívében? Fényből szőtt kezét a Vándor szívéhez emelte, de nem érzékelte, mintha mellkasa üres lenne. Ez nem lehet! Gondolta mi baj lehet, belépett…

Hahó! Van itt valaki? Sötét volt, és nem érkezett válasz. Hahó Vándor! Semmi… Eszébe jutott, hogy amikor utoljára a tűzzel játszott, megtanította  valamire. Két tenyerét összedörzsölte, és egy aprócska lángot keltett életre. Hideg is volt, sötét is volt, gondolta ez így jó lehet. Megpillantott egy kilincset. Jó ez a tüzes játék gondolta, így máris többet láthat, és egy nagyon kicsit mintha melegebb is lenne. Szóval kilincs…rátette kezét, körülnézett, nehogy azt gondolják hívatlan vendég érkezett. Lenyomta… vagyis lenyomta volna, de valamiért nem ment. Felmászott a kilincsre és ráült, gondolta majd így könnyebb lesz. Aztán puff, a földre esett. Az ajtó résnyire kinyílott előtte. Egy oltárt pillantott meg, és apró fényeket. Egy gyermek képét, és csupa-csupa fehéret. Közelebb lépett, hogy szemügyre vegye, hogy ez mi lehet. Szavak vannak a padlóba vésve. Mintha körömmel vésték volna bele. A fájdalom szavai voltak ezek. Az elveszettnek hitt remény szavai. A szeretet nevében történt bántalmak szavai. Fézi körbenézett újra, hogy lehet, hogy minden ilyen tiszta és fényes idebent, és mégis a padlóba vésett szavak ilyen komorrá tesznek mindent? Gondolta ha már varázserővel született, itt az ideje alkalmazni ezeket. A szavakból a betűket egyesével felszedte, kezébe vette, és egy új szót rakott ki belőle. MEGBOCSÁTÁS. Hm, gondolta ez így sokkal jobb lesz. Hirtelen a mögötte lévő ajtó úgy kivágódott, mintha testvére a szél is itt lenne. Az oltár fénye beragyogta az egész teret. Úgy hallotta, mintha vízesés lenne a közelben. Az oltáron a gyerek képe életre kelt. Pörgött, táncolt, és lemásolta a szavakat, amiket Fézi a padlóra tett. Körbe szórta vele az egész szívet.

Fézi boldog volt, és hátrébb lépett. Hirtelen a vízeséshez érkezett. Felpillantott, és meglátta, hogy a vízesést a Vándor könnyeivel teremtette. Az éltető vízre pillantott, és a Mester rákacsintott. Megtörtént a csoda!

Fézi azt mondta, hogy a vízesés hetekig tartott. Meg kellett tanulnia úszni, de nem bánja. A Vándor teste megfiatalodott, Lelke meggyógyult. Felkereste az erdő őrét, mert úgy hallotta, hogy nála van az a papír, melyet érkezésénél elejtett. Az erdő őre azt mondta, hogy azt a lapot elégette, mert annyira fájó volt a történet melyet a Vándor útközben írt, hogy nem teheti meg, hogy megőrizze. Helyette inkább adott egy tiszta lapot, hogy a Vándor új történetet tudjon írni.

A Vándor kezébe vette a lapot, persze Fézi ott ült a vállán, és igen, már jól látták egymást. Szóval kezébe vette a lapot, és Fézi súgott: „ Megbocsátás” legyen ez az első, és az utolsó szó.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com