Odaadom neked…

On Szerző: infovaradiandiitt: Gondolataink, idézetek

A világ amiben élünk elvárásokkal van tele, mindenhol viselkednünk kell. Mutatni valamit, ami az adott helyen, vagy embernek elfogadható, amire kimondja az Igent. Igent arra, hogy ott maradhatsz, oda tartozhatsz, de csak addig, amíg a kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak megfelelsz. Nem kíváncsi arra, aki valójában vagy, nem akar igazán megismerni téged, kapcsolódni veled, csak megtűr, elvisel. S mindezt azért teszi, mert így neki is könnyebb. De ezzel együtt sem téged akar, nem akar időt, és energiát tenni a megismerésbe, a kapcsolódásba. Nem akarja látni, hogy valójában ki vagy te, nem akarja megismerni az életedet, lényedet, nem érdekli milyen gondolataid vannak, mi az ami mozgat téged az életedben.

Átmeneti kapcsolódások, a valódi odatartozás reményében. Mert a reményét annak, hogy odatartozhatunk igazán valakihez, valakikhez, sosem adjuk fel. Vágyunk a kapcsolódásra, az abban megszülető szeretetre, gondoskodásra, odafigyelésre, a Lélektől-Lélekig tartó felismerésekre.

Ha nem akarod, nem szükséges odaadni az idődet, nem kell foglalkoznod vele, csak egyszerűen ismerd el a másikat, és a helyét, amit betölt az életedben. Találkozásaink nem véletlenek, és ha mást nem is adhatunk egymásnak, mondjunk ki egy Igent.

Én most odaadom mindenkinek akivel bármikor, bárhol találkoztam ebben az életemben az Igent, az elismerést, a helyedet, ami téged illet. Lehet, hogy te száműztél engem, az is lehet, hogy én téged, de ebben a pillanatban mindez lényegtelen. A lényeg, hogy mostantól odatartozhatsz ahova én is tartozom, állhatunk mindannyian az Egységes körben.

Az Egységben mindenkinek van helye, és azzal ha megadod a helyet, felszabadítod magadban azt a szeretetet, ami a kizáráskor megfagyott a szívedben. Felolvadhat jégbe fagyott szíved, újra érezhetsz, szerethetsz, kapcsolódhatsz, élhetsz.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

India üzenete…

On Szerző: infovaradiandiitt: Gondolataink, idézetek

Vannak olyan helyzetek és időpontok az életünkben, amikor messzire kell menni ahhoz, hogy valami változás tudjon bennünk történni. Mert ha közel maradunk, ha nem tudunk eltávolodni, a változás bennünk nem tud megtörténni. Mert túl közel marad a probléma, és a másik ember, aki a problémát okozta. Távolság kell. Messzebbről, elég messziről látni, hiányát, és annak hatását magunkban érezni, felfedezni, hogy képesek vagyunk nélküle, nélkülük is jól lenni, tudjuk így is magunkat egésznek érezni.

Nekem ahhoz, hogy a változás megtörténjen bennem, egészen Indiáig, Sai Baba Ashramáig kellett utazni. Egy olyan világba megérkezni, ahol minden a komfort zónán kívül esik. Megpróbáltatások, kihívások, reggeltől-estig. Más időzóna, időjárás, szokások, ételek, emberek. Van amiből sokkal több, és van amiből sokkal kevesebb. Kevesebb kényelem, több odafigyelés, szeretet. Mások ott az emberek. Szegénységben, egyszerűségben élnek, mégis fény van a tekintetükben, a mosolyukban őszinteség, szeretet.

Nem jártam a városban túl sokat, nem látogattam boltokat, látnivalókat. Időm jelentős részét az Ashramban töltöttem. Részt vettem az előadásokon, mantrázásokon, és vártam, hogy a csoda velem is megtörténjen. A csoda, amiről beszéltek azok, akik megélték, megtapasztalták már akár többször, vagy csak egyetlen egyszer. A csoda maga Sai Baba, a Mester. Mert az ő jelenlétében megváltozott minden. Kitisztult, és megnyílt a Tér, tapinthatóvá vált a szeretet. Nem is kellett, hogy személyesen ott legyen, elég volt, ha ott volt a közelben. Jelenléte kézzel fogható volt, minden sejtem bizsergett. Ott ültem, és csak sírtam…egyre jobban, egyre mélyebbről tört fel. Nem voltak hozzá történetek, emlékképek, csak érzések. Érzések, melyek pillanatról-pillanatra egyre tisztábbak lettek. Megszűnő bűntudat, bűnösség érzése, feloldozás, megbocsátás, elfogadás, tisztelet. Önmagam felé, az eddig történetekkel együtt, a tökéletlenségeimmel együtt, a hibáimmal, és vélt bűneimmel együtt. Úgy, ahogy éppen voltam, ahogy ott ültem a földön egyszerűen, véget nem érően. Vágyva, várakozva, hogy a csoda velem is megtörténjen.

Vágytam a csodát, a könnyebbséget, a tisztaságot, az új tiszta lapot, a szeretetet. De talán mindennél jobban vágytam rá, hogy az élet valódi értelmét találjam meg… Itt is kerestem, ebben a messzi valóságban, ebben a számomra ismeretlen, idegen világban, mert az általam ismertben, nem találtam meg.

Heteken keresztül ültem fél napokat egy helyben, sok ezer emberrel együtt, hogy megtapasztalhassam, megélhessem. Vártam türelmesen. Aztán egyszer csak megtörtént, megéreztem. A szívem, talán a lelkem legmélyén érintett meg. Az illatok, és a színek is megváltoztak, az energiák szabadon áramoltak a Térben… a Szeretet belengte a Teret, talán minden jelen lévő ugyanabban a pillanatban kapcsolódott vele, érezte. Érezni lehetett a pillanat jelentőségét, nagyságát, erejét. Én éreztem. Nekem megtörtént, a csoda ott, abban a pillanatban megszületett nekem. Ott először éreztem igazán őszintén, és mélyen, hogy jó lenni, élni, hogy van értelme mindennek.

Ott, akkor megérintett, és betöltött a Végtelen Szeretet, és az a pillanat megváltoztatta az életemet. Ott, akkor éreztem, és tudtam, hogy az élet értelme nem más, mint a Szeretet. Szeretni, és szeretetben élni az életet, szeretetteljes teret tartani a többieknek, azoknak akik szeretnék megismerni, kapcsolódni vele. A csodát amit megélhettem, magammal hoztam, itt őrzöm a szívemben, Lelkemben, és amikor találkozunk szívesen megosztom veled.

Hazajöttem Indiából, és ezt az ajándékot hoztam nektek…

Fogadjátok Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Megbékélés…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő

Elfogadás, elengedés, kegyelem, megbékélés. Szavak, fogalmak, melyek szinte minden nap megjelennek körülöttünk, az életünkben. Ahogy és amerre vezet az élet minket, mindig kijelöli az egyiket, majd a másikat, illetve vannak olyan pillanatok, amikor egyszerre, szinte egy időben kell foglalkoznunk mindegyikkel. Attól függően, hogy belül éppen mit élünk meg, előtérbe kerülnek ezek a minőségek.

A másokkal, az önmagunkkal, vagy a Sorssal vívott harc hívja előtérbe ezeket a minőségeket, és a bennük, mögöttük rejlő energiákat, erőket. Ítélkezés, ragaszkodás, harag, düh, neheztelés, büntetés, és bűnhődés. Amikor te teszed, vagy veled teszik éppen. Mindegy, hogy melyik irányból kezdődik, a vége mindig ugyanaz: mindenkinek végig kell járni önmagában a Megbékélés útját ahhoz, hogy újra Önmaga lehessen. Az utolsó történet előtti Én. Mert minden történet megváltoztat minket, előhív vagy éppen elrejt bennünk érzéseket, gondolatokat, cselekedeteket. Történeteink által állandóan változunk, mássá válunk. Megváltozunk, eltorzulunk, végül még saját magunkból is kiábrándulunk, és eltávolodunk. Remetévé leszünk, szenvedünk, és aztán egyszer talán felmerül az igény, hogy változtassunk…

Elindulunk befelé, kutatunk. Keressük a történetet, a szereplőket, hogy mi, ki lehet az oka szenvedésünknek. Soroljuk, de ettől nem lesz könnyebb, mert nem kerül más felszínre csak negatív érzések: fájdalmak, csalódások és ezzel erősödik a megbántottság, kirekesztettség érzése. Annyira fontosak a saját gondolatok, és érzések, hogy még a pozitív megélés lehetőségéért sem adjuk oda cserébe. Ilyenkor mondjuk azt, hogy elfogadom, hogy bennem vannak ezek a negatív érzések, majd elképzeljük, hogy elengedjük őket. Idővel kiderül, hogy minden amit korábban elengedtünk, ott van tőlünk egyetlen lépésre, és farkasszemet nézünk vele. Ahogy felmerül egy új helyzet ahol sérülhetünk, ahol bántanak minket, ezek a már elengedettnek gondolt minőségek is megjelennek, és az új érzések, ezek tetejére kerülnek, így nyomnak minket egyre lejjebb, így válik egyre nyomasztóbbá a megélés, a helyzet. Ráébredünk, hogy az elfogadás, elengedés nem volt elég ahhoz, hogy jól tudjuk érezni magunkat, hogy egy régi helyzet ne idéződjön többé fel…

A minőségi munka egyszerre, egy időben történik kint, és bent. Kimondom a szót, ami megváltoztat mindent: Kegyelem… kegyelmet kérek, és adok ugyanabban a pillanatban. Magamnak, és a másiknak. Vagy pont fordítva… Amikor kegyelmet kell adni, intenzív szenvedést élünk meg. Szenvedésünk mértéke, és viselhetetlensége mutatja meg, hogy mennyire szükséges megtenni. Tudhatod, hogy ilyenkor sem vagy egyedül, a Mindenség veled van, lát téged. S ettől kicsit könnyebb, mert van kihez fordulni, beszélni, könyörögni, kérni, imádkozni. Veled van, követ téged, hogy ne egyedül kelljen megtenned. Tisztán lát téged, látja próbálkozásaidat, és azt is látja, amikor kísértésbe esel, amikor azt hiszed, hogy már készen vagy, megtetted az utat, és felmented magad. De felmentés nincs, csak kegyelmet kaphatsz, amit csak a Mindenség adhat neked. Kegyelmet kapni az olyan érzés, mint büntetésből szabadulni, végtelenül szabaddá válni. Kegyelmet kapni a legnagyobb kiváltságok egyike. Kegyelmet adni valakinek a legnagyobb jótett. Ki az, akinek most ebben a pillanatban meg kellene kegyelmezned? Kire haragszol, neheztelsz? Mióta őrzöd haragodat? Miért ragaszkodsz hozzá, hogy fájhass? Miért, és mitől szenvedsz?

Értelmetlen ragaszkodás olyan negatív minőségekhez, melyek akár elpusztítani is képesek minket. Ragaszkodás helyett, kegyelmet is adhatsz embereknek, helyzeteknek. Amikor kegyelmet adsz Jóságot adsz, Szeretetet, Együttérzést gyakorolsz éppen. Amikor kegyelmet adsz, tárva-nyitva van a szíved. Kegyelmet adni csak Jóságból, Szeretetből lehet. Szeresd magadat annyira, legyen annyira fontos számodra a saját Sorsod, életed, hogy képes legyél megkegyelmezni önmagadnak, és másoknak.

Szeretet…minden a szeretetből indul el…de aztán jön az ember a játszmák, és pusztítani kezd… de ha behunyod a szemedet, és kezeidet a szívedre teszed, megtalálod azt a pillanatot, amikor még szeretted, és ő is szeretett. Ha nem lett volna ilyen pillanat, akkor nem lenne most dolgod vele. Keresd meg a pillanatot, amikor ott volt a szeretet bennetek, köztetek, és minden más érzést engedj el. Engedd el a sérelmeket, a neheztelést, és hagyd, hogy szívedet betöltse újra a szeretet. Ez a kegyelem. S, hogy kinek adod? Azt gondoljuk, hogy a másiknak, és ezért megy nehezen, de a kegyelem pillanatában megérzed, hogy magadnak adtál kegyelmet, magadat oldoztad fel. Újra érezheti a szíved a szeretetet, újra kapcsolódhat, bízhat, élhet.

Megbékélni azt jelenti: A Sorsra bízni. Tudni, hogy a Sors mindent lát, és sosem téved. Hidd el tudja, hogy hova kell vezetnie, mit kell tennie ahhoz, hogy te fejlődhess, és ezáltal egyre közelebb kerülhess Önmagad belső Fényéhez. 

Megbékélés azzal az önmagaddal aki most vagy, azzal, hogy változnod, fejlődnöd kell, az úttal, a feladatokkal, a kihívásokkal.

Megbékélés Önmagunkkal, Sorsunkkal, talán ez az egyik legnagyobb feladat.

A Sorsra bízni magunkat, Szeretni, és Jónak lenni. S ha ezt éled, nem kell többé kegyelmet adni, mert aki ezt éli, megtanult kegyelemben élni. 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Legyen más a folytatás…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő

Újra és újra megtörténik, megteszed, mert szereted, és azzal amit és ahogyan teszel kimondott vagy kimondatlan elvárásainak teszel eleget. A kedvéért, a kapcsolódásért eladod a Lelkedet, az érzéseidet. Lemondasz magadról, érte. Azt hiszed, hogy megteheted… mert ott, akkor még nem érzed, hogy mindent odaadsz a semmiért cserébe. Olcsó pengőért eladod igazságodat, értékrendedet, elképzeléseidet, mindazt aki te vagy tulajdonképpen. Mert neki, nekik nem te kellesz… egy karakter kell, aki pont olyan, amilyet ők elképzelnek. Olyan kell, aki kérdések nélkül, tökéletesen játssza el a szerepet amit rá bíznak egyetlen alkalomra, vagy akár egy egész életre.

…és te is és én is, újra és újra jelentkezünk amikor ők szereplőt keresnek. Először azt mondjuk, hogy: Nem, ezt nem szeretném, én ezt így nem tudom, nem akarom… de ez ott, akkor nem számít. Nem számít, hogy szeretnéd-e, hogy képes vagy-e rá egyáltalán, nem számít más, csak az előadás. Pillanatok, amit a rendező megálmodott. Magának álmodta meg, így minden jelenet érte, és róla szól. Mindenki más csak egy szereplő, akik jól vagy éppen rosszul eljátsszák a darabot. Játszanak, mert szeretnek játszani, szívesen teszik, nekik nem számít.

Neked számít, mert neked van mit elveszíteni…elveszíteni egyetlen pillanatért, a másik által megálmodott pillanatért mindent aki vagy, odaadni azt ami számodra a legfontosabb: Önmagad. Áldozat vagy, leginkább önmagad, a döntésed, vállalásod áldozata.

Nézz vissza! Megérte?! Van valaki, aki egyáltalán észrevett? Ott voltál, eljátszottad, odaadtál érte mindent, de kinek, minek?! Üres tekintetek, kiégett, elhasználódott emberek, megunt történetek, valódi kapcsolódások nélküli együttlétek. Van értelme?! Ki nyer belőle, és ki-mit veszít ezért el?!

Azt gondolod csak így lehet? Hogy feláldozod újra, és újra Önmagadat a szeretetéért, a kapcsolódásért cserébe?

Tévedsz…mert sem a kapcsolódás nem születik meg, sem a szeretet. Ezekben a helyzetekben nincsenek nyertesek, és pozitív érzések. Játszmák vannak, dráma, és szenvedés.

Legyen végre elég!

Legyen másként!

Lehet másként!

Lehet úgy, hogy te-te maradsz, megőrzöd azt aki te valójában vagy, önmagadhoz bármi áron hű maradsz. Igen, akkor is, ha ő másik szereplőt választ helyetted, akkor is, ha soha többet nem akar kapcsolódni veled. Hidd el, ezzel csak nyerhetsz! Az illúzió által táplált játszmák világában élő emberek megtalálják maguknak helyetted azt az embert, aki olyan mint ők, a megfelelő szereplőt.

Itt az idő, fordulj meg!

Fordíts végre hátat, és indulj el oda, ahova a szíved vezet…engedd, hogy mutassa az utat a Lelkedhez, aki biztonságos távolságban vár téged. Várja, hogy őt válaszd, hogy újra egyek lehessetek. Nem ment el, nem mondott le rólad, csak biztonságos távolságot tart…azoktól, akik kifosztanak, kirabolnak, kihasználnak téged a szeretet nevében.

Tudom, hogy most szenvedsz…érzem. És azt is tudom, hogy attól lehet könnyebb, ha magad mellett döntesz, és igen, ezért minden eddigi viszonyulásodat fel kell adni, soha többé nem mehetsz oda, ahol csupán szereplőket keresnek.

Most lehet más a folytatás, ha úgy döntesz! Lehetsz magadnak mostantól te a legfontosabb, és megtalálhatod azokat az embereket, helyzeteket, ahol valóban fontos vagy, ahol téged értékelnek.

Én azt mondom neked, legyen más a folytatás… legyen szeretet alapú a kapcsolódás, mert csak annak van értelme!

S, hogy honnan ismered fel a valódi szeretetet? A szeretet sosem kér olyat, amitől te szenvedsz…mert aki valójában szeret, az ismer, és tudja, hogy mit bírsz el, mire vagy képes, és sosem kér olyat, ami neked rossz érzés lehet.

Legyen más a folytatás! Válaszd a SZERETETET, hiszen ez a világ egyetlen valódi, és maradandó értéke.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Aktuális energiák *Sorsfordítás

On Szerző: infovaradiandiitt: Aktuális energiák

Régen kezdődött, régóta tart már. Hónapok, évek teltek el, és még mindig nem enged. Pedig már elfáradtál a küzdésben, az ellenállásban, az önvédelemben, sőt az is lehet, hogy már fel is adtad a küzdelmet, és mint partra vetett hal vergődsz csak az életedben… Kimerültél, mert lehet, hogy észre sem vetted, de újra és újra élet és halál között döntöttél. Elképzelem ahogy levegő után kapkodsz, kínlódsz, aztán egyszer csak elfogy az erőd, és feladod. Feladod, és várod a megváltó “halált”, a változást, hogy végre legyen már másként, legyen más… Vársz, és nem történik semmi…talán ha fohászkodnál, ha látnád, hogy van több, van más, van másik megoldás… Tudd, mert most mondom: Van megoldás! Kérj segítséget, támogatást, gyógyítást! Tudod a hal is tudja, hogy nem csak apály van, hanem egyszer eljön a dagály. Reméli, hiszi, hogy egyszer csak megérkezik, és az életkörülményeit biztosító vízbe visszahelyezi. Nem tehetsz mást, mint hiszel, remélsz, kérsz, könyörögsz. Most nem tudsz mást tenni. Aztán várni…

…és mindez azért történik, mert a gyógyulásnak van ideje. Gyógyul a Föld, és gyógyulnak az emberek.  Életek sebei gyógyulnak bennünk, karmikus adósságainkat rendezzük. A gyógyulási folyamat sosem egyszerű, hiszen a gyógyulásban a betegség és az azzal együtt járó fájdalom, intenzív szenvedés, kimerültség is megjelenik. Kiszolgáltatottá válunk, segítségre szorulunk, de mindezzel legtöbbször egyedül vagyunk. Azt gondoljuk, hogy megoldjuk…mert olyan nehéz kérni, feladni, imádkozni, fohászkodni, a kicsinységet belátni, és valakinek, valaminek bizalmat szavazni. Egyszerűnek tűnik, mégsem tudjuk megtenni. Valami visszatart, valami nem enged. Nem engedi el az igazságát, a viszonyítási pontját, a múltat, az emlékeket, a megtapasztalt valóságról rögzített képet. Pedig mindez már jelentőségét veszítette, nem számít már neked. Nem számít, mert ezzel együtt nem tudsz most továbblépni, és elsőként ezt kell belátni. Nem elég, hogy beismered, mert azzal nem születik meg annak felismerése, hogy magadnak okoztál fájdalmat döntéseiddel. Lásd be, hogy most valaminek végleg el kell múlni benned, és újjá kell születned.

Amikor ezt felismered, gyógyulásod ott, akkor kezdődhet el. Itt, ebben a pillanatban feladod elképzeléseidet, elengeded rögzített hiedelem-rendszereidet, és a félelmeiddel együtt bizalmat szavazol valakinek, aki támogat, segít, hogy te újra egészséges, egységes, teljes lehess.

Odafent a magas égben vigyáznak ránk, óvnak minket. Mindaz amit megélünk nem ellenünk, hanem értünk történik. Változásunk, gyógyulásunk szükségszerű. Folyamatainkat, életünket a karma őre figyeli, és amikor úgy látja, hogy megtörtént az, aminek most kell megtörténni, elenged, és életünket gyógyultnak minősíti.

Élet és halál… minden döntés, minden kérdés ide vezet. Nem kell mást tenni, csak egyszerűen újra és újra dönteni, és hagyni magadat a Lélek által vezetni, mert ő az egyetlen aki tudja, hogy merre kell haladni, és pontosan mikor-mit kell tenni, vagy éppen elengedni.

Most megteheted, hogy megfordítod a Sorsodat, csak rajtad múlik…

Veletek vagyunk a szeretet végtelen terében: Váradi Andrea és Dömötör Aletta

www.talentumok.com

…amikor a Fény az egyetlen…

On Szerző: infovaradiandiitt: Gondolataink, idézetek

Megmondták, hogy amikor elhagyom a  MI erdőnk barátságos világát, egy olyan helyre érkezem meg, ahol nincsenek varázslatos lények, és csodák sem történnek. Nem biztattak, inkább féltettek, de amikor elérkezett az idő, elengedtek. Utamra bocsátottak szeretettel, és elmondták, ide bármikor visszatérhetek.

Nagy reménnyel és szeretettel a szívemben elindultam az erdőn túli világ felfedezésére. Gondoltam, van bennem annyi szeretet, hogy túl nagy baj nem érhet… s ha bajba kerülnék, majd kérek segítséget. Elindultam hát az életembe, ami sötétebb volt, mint az erdő közepe, egy Hold hiányos éjjen. Kerestem a Fényeket, az apró kis lényeket, hogy világítsanak a sötétben. Hallgatóztam, neszeket figyeltem. De nem láttam, és nem hallottam, azt gondoltam eltévedtem… nem virradt meg, csak egyre sötétebb lett. És időről-időre felbukkantak az árnyak, akik ordítottak, kiabáltak, talán azért, hogy visszafordítsanak oda, ahonnan jöttem. De én nem féltem sosem annyira, hogy visszaforduljak, így mentem előre. Találkoztam furcsa lényekkel, akik nem beszéltek egy nyelvet velem, de hiába néztem a szemükbe, hogy beszéd helyett a szeretet beszéljen, nem volt benne üzenet. Ködös, zavaros tekintetek. Valaki vagy valami elől menekültek. Féltek. Amikor velem találkoztak, kicsit megnyugodtak, mert én nem kérdeztem őket ha mellém szegődtek, örültem, hogy együtt talán könnyebb lesz. Nem így lett. Valahogy mindig nehezebb lett amikor utamat egy mellém szegődött vándor félével jártam. Nem vándor, csak aféle. Hasonlít rá, legalábbis szeretne. De tudod, hiába vesz fel valaki csizmát, köpönyeget, és köt batyut oldalára, hiába van a vándorláshoz szükséges kelléktára, attól ő még nem született Vándornak. Láttam, tudtam, és hagytam, hogy velem tartson egy időre. Sokakkal találkoztam így, de én nem nyertem, hanem veszítettem ezzel. Az ő belső világuk, a hiány és beteljesületlenség érzése ami őket vezette, elhomályosította tisztánlátásomat, és ahelyett, hogy a kiutat találtam volna meg, egyre mélyebbre jutottam az árnyakkal teli erdőben. Egyetlen ember volt, aki felismert, és már a legelső pillanatban megnevezett: te Vándor vagy, különleges! Mit keresel itt, ebben a sötét világban, rengetegben? Hogy kerültél ide? Talán eltévedtél, vagy valami gonosz varázslat juttatott ide? Nem tudtam mást válaszolni mint azt, hogy a szívem vezetett, hogy segítsek. Úgy éreztem, hogy ennek a világnak segítségre van szüksége. De akkor még nem tudtam, hogy a segítőket foglyul ejtik, megkínozzák, erejüktől, reményüktől megfosztva száműzik. Száműzik egy olyan helyre, ahol nincs már ígéret.Évtizedek teltek el ezen a helyen, és tudtam, egyszer vége lesz. Tudtam, hogy mindent meg kell tennem, hogy kijussak innen. A megtanult különböző varázsigék segítségével legyőztem azokat, akik fogságba ejtettek, és elindultam üres batyummal, illetve annak emlékével vissza a saját világomba, oda, ahonnan elindultam egyszer. Az erdő gyomrába vezető útnál, már csak a kifelé vezető út volt nehezebb. Próbák, kihívások, fondorlatok, gonosz varázslat…minden volt, csak jó nem. Kitartóan haladtam előre, és bíztam benne, hogy egyszer csak az erdő széléhez érkezem… és az utolsó pillanatban amikor visszaléphettem volna a saját világomba, utolért egy gonosz varázslat… és minden saját tudásomtól, erőmtől, és érzékelésemtől megfosztva, egy sötét, hideg szobában ébredtem. Itt is sötét volt, és hideg, mégis tudtam, hogy már kikerültem. Nem volt erőm mozdulni, nem tudtam segítséget kérni. Üzenni akartam. Valakinek. Mert tudtam, hittem, reméltem, hogy jön valaki, és kiszabadít.…megérkezett, és felismertem. Szólni, reagálni már nem tudtam, de éreztem. Láttam, éreztem a Fényt a szemében, a szívében. A láthatatlan világból érkezett, onnan ahonnan én is elindultam egyszer. Felismertem őt, és ő felismert engem. A szíve, a Lelke vezette ide. Nem küldték, magától jött. Értem jött, hogy kimenekítsen, és hazavigyen. Haza oda, ahol van Fény, szív és szeretet. Érzéseimből annyi könny született, hogy akár egy vízesést is hetekig táplálhatott volna. Ezek a könnyek tisztára mosták emlékeimet. Emlékeket az Otthonról, a valódi dolgokról, az Életről, a tanításokról. Most látom csak, hogy hol jártam… és csoda, hogy itt vagyok, hogy kijutottam. Valaki segített, megmentett, a kezedbe helyezett. A MI erdőnkbe vezetett, hogy megtalálhass, és kiszabadíthass innen.Üzentem neked…megtaláltad? Elolvastad? Láttad, hogy hol jártam, mit éltem meg? A szemedbe nézek és látom, hogy már tudsz mindent, és megnyugtató pillantások közepette előveszel egy üres, tiszta lapot, és azt mondod: Bocsáss meg! Bocsásd meg magadnak azt a döntést, amit akkor hoztál meg aminek az lett a következménye, hogy belezuhantál egy sötét világ, sötét erdőjébe. S ha megteszed, együtt léphetünk ki innen oda, amit mi úgy hívunk: a MI világunk.

A Mi világunk egy olyan hely, ahol lehet bármekkora a sötétség, tudhatjuk, megvirrad egyszer. Egy olyan hely, ahol a Fény az egyetlen ami reményt adhat a reménytelenségben, és itt szeretet képes születni a szeretetlenség ölelésében.

…amikor a Fény az egyetlen… akkor vagyunk Otthon, akkor vagyunk jó helyen. Fézi a neve… csak, hogy tudd, ki mentett meg, ki vezetett ide haza, hogy itt lehessek újra veletek. S mert itt vagyok, és jó helyen vagyok, most kezdődhet el egy igaz történet a Vándorról, aki Szeretni indult el az életbe…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Fáradt vándor…- igaz történet – vagy csak egy mese. 

On Szerző: infovaradiandiitt: Gondolataink, idézetek

Hatalmas erdő adott otthont a különlegesnél különlegesebb kis lényeknek. Voltak aprócska, és óriási teremtmények. Voltak akiket névvel elláttak, és voltak a név nélküliek. Emberek, állatok, növények, és persze a láthatatlan világból is mind ígérkeztek… és volt ő, a fáradt Vándor, aki egy vihar kíséretében érkezett. Az erdő széléhez érve, térdre rogyott, kezéből a papírt kiejtette, és az ájulás mély sötétsége magával vitte.

Az erdő lakói érzékelték az „idegent”. Hírül vitték mindenkinek. Megérkezett! Megérkezett… Gyorsan a segítségére siettek. Várták már ezt a pillanatot, hogy a Vándor haza térjen. Kifeszítettek egy fehér vásznat, ráfektették, és a Szent Helyre vitték. Az aprócska kis lények fényeket gyújtottak. A láthatatlan világ lényei közül Fézi a fák koronáihoz sietett, hogy elmondja nekik, hogy a nagy pillanat elérkezett. Engedjék, hogy a szél hangszerként használhassa lombozatukat, mint ahogy azt már jó ideje gyakorolják. Először finoman, gyengéden, most ennek van  ideje. Fézi karmesterként játszik a széllel. A szél az ő barátja, talán a testvére.

Az asszonyok életet adó forrásvizet melegítenek. Cseppentenek a titkos esszenciából, és a víz szinte életre kel. Alakot ölt, hogy a Vándor testéről, és arcáról a fájdalom, és szenvedés ráncait letörölje. A víz teszi a dolgát. Tisztít, frissít, finoman a Vándor szájához ér, hogy szomjoltó csókjával az ébredést segítse. A Vándor a szájához nyúl, érzi, hogy az élet vize megérintette. Évtizedek teltek el… apró kis gyermek volt, amikor utoljára ezt érezte. Ez volt az utolsó emléke amit magával vitt, mikor a világ hívására felfigyelt.

Fézi jelzett a fáknak, és persze a szélnek, hogy új szimfónia következhet. A madarak is megérkeztek. Most már a fák és a madarak együtt zenélnek. A Vándor egy könnycsepp kíséretében elnehezült szemhéját fel-felnyitotta. Teste fáradt, de tekintete a régi. Fényesebb a csillagoknál, bölcsebb a Holdnál. Fézi közelről is megnézi, mert kíváncsi… Felismeri, üdvözli. De nem történik semmi. A Vándor valamiért észre sem veszi. Közel hajol, véletlenül belép a szemébe, majd megriad. Belelátott a Vándor múltjába, a küzdelembe, a durvaságba. Jeleneteket látott, mintha egy filmbe lépett volna. Hamar gyorsan hátrébb lépett. Ez valami szörnyű, ilyen biztos nem történhet. Most újra kívülről látta a Vándort. Most megértette a könnycseppeket.

Az éltető vízhez sietett, hogy segítsen. Mossa ki ezeket a fájdalmas emlékeket. A víz elmosolyodott, majd mint türelmes tanító elmondta Fézinek, hogy a fájdalmas emlékeket, csak a belső vízzel lehet kimosni, erre vannak a könnyek. Fézi figyelmesen hallgatta a Mesterét… bár nem értette, hogy ha fájdalmas, miért kell emlékként a Vándornak megőriznie. Náluk nem így van, de mindegy. Elfogadja, ha az embereknél ez így természetes.

Odahajolt a Vándor füléhez, ha már nem látja, talán meghallja. Suta módon olyan ügyetlenül lépkedett, hogy már megint egy lépéssel beljebb ment. A hallójáratba esett, és elkezdte hallani a bántó szavakat, és sértéseket. Úgy morajlottak, mint ahogy állítólag az Óceán szokott, legalábbis a szél ezt mesélte, hogy az Óceánnál különös akusztikát képes teremteni. Olyan félelmeteset, hogy még a sötétség árnyai is megijednek.

Fézi hamar, gyorsan kifelé lépkedett. Nem akarja tovább hallgatni ezt az őrületet. Mit tegyen? Próbált közelről fütyülgetni, de a Vándor füle botját sem mozdította, csak mereven nézett maga elé, mintha ez lenne a legfontosabb dolga.

Olyan még nem volt, hogy Fézin bármi is kifogna. Így nem adta fel. Finoman a Vándor szívéhez bújt. Óvatosan, nehogy véletlenül belelépjen vagy beleessen. Ha az a sok szörnyűség volt a szemében és a fülében, akkor óvatosnak kell lennie… vajon mi lehet a szívében? Fényből szőtt kezét a Vándor szívéhez emelte, de nem érzékelte, mintha mellkasa üres lenne. Ez nem lehet! Gondolta mi baj lehet, belépett…

Hahó! Van itt valaki? Sötét volt, és nem érkezett válasz. Hahó Vándor! Semmi… Eszébe jutott, hogy amikor utoljára a tűzzel játszott, megtanította  valamire. Két tenyerét összedörzsölte, és egy aprócska lángot keltett életre. Hideg is volt, sötét is volt, gondolta ez így jó lehet. Megpillantott egy kilincset. Jó ez a tüzes játék gondolta, így máris többet láthat, és egy nagyon kicsit mintha melegebb is lenne. Szóval kilincs…rátette kezét, körülnézett, nehogy azt gondolják hívatlan vendég érkezett. Lenyomta… vagyis lenyomta volna, de valamiért nem ment. Felmászott a kilincsre és ráült, gondolta majd így könnyebb lesz. Aztán puff, a földre esett. Az ajtó résnyire kinyílott előtte. Egy oltárt pillantott meg, és apró fényeket. Egy gyermek képét, és csupa-csupa fehéret. Közelebb lépett, hogy szemügyre vegye, hogy ez mi lehet. Szavak vannak a padlóba vésve. Mintha körömmel vésték volna bele. A fájdalom szavai voltak ezek. Az elveszettnek hitt remény szavai. A szeretet nevében történt bántalmak szavai. Fézi körbenézett újra, hogy lehet, hogy minden ilyen tiszta és fényes idebent, és mégis a padlóba vésett szavak ilyen komorrá tesznek mindent? Gondolta ha már varázserővel született, itt az ideje alkalmazni ezeket. A szavakból a betűket egyesével felszedte, kezébe vette, és egy új szót rakott ki belőle. MEGBOCSÁTÁS. Hm, gondolta ez így sokkal jobb lesz. Hirtelen a mögötte lévő ajtó úgy kivágódott, mintha testvére a szél is itt lenne. Az oltár fénye beragyogta az egész teret. Úgy hallotta, mintha vízesés lenne a közelben. Az oltáron a gyerek képe életre kelt. Pörgött, táncolt, és lemásolta a szavakat, amiket Fézi a padlóra tett. Körbe szórta vele az egész szívet.

Fézi boldog volt, és hátrébb lépett. Hirtelen a vízeséshez érkezett. Felpillantott, és meglátta, hogy a vízesést a Vándor könnyeivel teremtette. Az éltető vízre pillantott, és a Mester rákacsintott. Megtörtént a csoda!

Fézi azt mondta, hogy a vízesés hetekig tartott. Meg kellett tanulnia úszni, de nem bánja. A Vándor teste megfiatalodott, Lelke meggyógyult. Felkereste az erdő őrét, mert úgy hallotta, hogy nála van az a papír, melyet érkezésénél elejtett. Az erdő őre azt mondta, hogy azt a lapot elégette, mert annyira fájó volt a történet melyet a Vándor útközben írt, hogy nem teheti meg, hogy megőrizze. Helyette inkább adott egy tiszta lapot, hogy a Vándor új történetet tudjon írni.

A Vándor kezébe vette a lapot, persze Fézi ott ült a vállán, és igen, már jól látták egymást. Szóval kezébe vette a lapot, és Fézi súgott: „ Megbocsátás” legyen ez az első, és az utolsó szó.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Szeretet a pillanatban…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő1 hozzászólás

Életünk valódi értelme, a pillanat megélése, megtapasztalása lehet. Azért, hogy találkozhassunk ezzel a pillanattal akár csak egyetlen egyszer az életben, nagyon hosszú utat teszünk meg. Elhagyjuk a biztonságosnak gondolt kereteket, a múlt komfortos világából indulunk el. Megálmodunk, eltervezünk valamit, és ez a valami elhív, kimozdít minket. Elindulunk a jövőnkbe. Mint egy vándor, haladunk előre. Utunk során találkozunk kihívásokkal, lehetőségekkel, mesébe illő lényekkel, eseményekkel. Találkozhatunk az éjszaka sötétségével, és az ott megbújó árnyakkal, és ezzel együtt is megyünk előre, a múltból a jövőbe… A múltból ami már nincs, a jövőbe, ami még nem érkezett el…De akkor hol vagyunk tulajdonképpen? A két végpont között, sehol sem…

Tudni, érezni fogod, amikor a pillanatba megérkezel, mert olyan, mint amikor egy Fénytemplomba lépsz be. Nincs több, mint puszta Tér, és Fény, ami betölt mindent. Roppant erejével térdre kényszeríti a múltat, és a jövőt, áldozatot követel. A múlt megértésért, elfogadásért, elengedésért könyörög, a jövő kérleli, hogy engedje vágyait, álmait megvalósulni…de a pillanat nem enged. Meg sem hallja, amit kérnek tőle, hiszen nincs kapcsolat sem a múlttal, sem a jövővel. Egy másik térben van jelen, ott, ahol nincsenek szavak, fogalmak, emlékek, vágyak és tervek. Itt pusztán érzések és érzetek vannak. Halk, csendes, mégis érzékszerveinkkel jól érezhető energiák. Meleg, kedves, szeretettel telített. Szeretet…azt gondoljuk, hogy a múltban is ott volt, és a jövőben is ott lehet, hiszen bennünk van, így magunkkal vihetjük oda, ahol vagyunk éppen.

Szeretet, ami betölt, és átjár mindent. Áramlik, mozog, sosem marad egy helyben, nem bezárható, nem megtartható, újra és újra megélhető, ha ott vagy, abban a pillanatban, abban a térben. Nincs jelen a múltban, az emlékekben, nincs még ott a jövőben.

Megélni a szeretetet akár csak egyetlen pillanatra…be kell lépni a Fény templomába, és áldozatunkat be kell mutatni. Jelen kell lenni, nem a múltban vagy a jövőben időzni. Ott lenni, figyelni, és amikor készen állsz, kapcsolódni. A szeretetet megélni ezt jelenti. Jelen lenni, és kapcsolódni. Cserébe minden mást odaadni. Csupaszon, ártatlanul, mint egy újszülött jelen lenni, és hagyni az energiákat mozogni, kiegyenlítődni.

A szeretet útján járni, a diadal útja lehet. S ha ezen az úton jársz tudnod kell, hogy te a bajnokok bajnoka vagy. Lépteid nyomán megremeg a Föld, az ég megnyílik, és a Mindenségben téged ünnepelnek. A pillanatban amikor megtapasztalod a szeretetet eggyé válik minden benned, és körülötted. Feloldódsz a szeretetben, és tudod, hogy megérkeztél oda, ahova elindultál egyszer. Pillanatok születhetnek csupán, de ezek a pillanatok végtelenné lesznek, és megváltoztatnak mindent, leginkább minket.

A szeretet nem bennünk van, hanem körülöttünk áramlik, és csak rajtunk múlik, hogy tudunk-e vele újra, és újra kapcsolódni.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Megemlékezés a szeretetre…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő

…az együtt töltött időre, melyről elhittük, hogy soha nem érhet  véget. Hittünk a varázslatban, a végtelenben, hogy vannak pillanatok, melyek véget nem érősek. Lélekpillanatok ezek. Örökre meghatároznak minket, mindent. Megemlékezés a szeretetre, mely egykor összekötött minket. Vágyakozás az ölelő karba, melyben annyira egyszerű volt minden. Megemlékezés a pillanatra, melyet megállítottunk, és úgy éreztük, ha most vége lenne a világnak, mi akkor is boldogan halnánk meg.

Aztán megemlékezés a hiányra, ami évekkel később érkezett el. Pillanatok, évek, melyek nélküle telnek. Magányban, szeretetlenségben. Alkalmak, születésnapok, hiányzó ölelések. Hiányzó búcsúk, hiányzó lezárások.

Megemlékezés önmagamról, aki azelőtt voltam, mielőtt az élet összetörte volna a szívem. Megemlékezés a könnyedségről, mely talán örökre odaveszett. Mert amikor elveszítettem, egy részem, ott, akkor elveszett. Elveszítettelek téged, és elveszítettem önmagam is egyben.

Emlékezés, megemlékezés… de vajon mire? Az elveszített emberre, vagy a tátongó űrre, vagy a szeretetre, mely összeköt minket, mindent. Keresem, és felidézem a legszebb pillanatokat, melyeket a Lélekalbumba gondosan sorra raktam. Felidézem a mosolyod, a tekinteted, és aztán felidézem a hangodat, mert tudom, az visz hozzád a legközelebb. Libabőrös az egész testem. S most, hogy emlékszem, most már érezlek téged.

Az emlékezés, megemlékezés segít, hogy az elveszettnek hitt érzésekbe újra életet leheljek. Segít, hogy a szívemben újra melegséget, szeretetet érezzek.  Hiszen amikor szeretek, amikor melegség van a szívemben, testemben, a hiány üvöltő fájdalma is csillapodni képes.

Megemlékezés a szeretetre… egy lehetőség, mely visszavezet a saját szív terembe, melyből ártatlan, őszintén érző részeimet összeszedhetem, Önmagamat felébreszthetem, és újra a Fény felé vezethetem.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Egyetlen ima…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő

Mindenkinek szüksége van kapaszkodóra az életben. Különböző élethelyzetek, és emberek jönnek, mennek, kevésbé vagy jobban kibillentenek. Van, hogy hamar vissza tudjuk rendezni magunkat, de olyan is van, amikor segítség szükséges az eredeti állapot eléréséhez. Valahogy vissza kell térni ahhoz az állapothoz, ahol a helyzet elért minket. Legalább oda, ahhoz az állapothoz. A viszonylagos egyensúlyhoz. Ahhoz, hogy ez meg tudjon történni, felkészültnek kell lenni. Kellenek pozitív, megerősítő mondatok. Olyan mondatok, amiket mi alkotunk meg magunknak. Olyan mondanivaló önmagunk számára, amit meghallunk akkor is, amikor eltávolodunk, saját középpontunktól, Lelkünktől messze vagyunk. Olyan hazahívás féle  szükséges. Tudod, mint amikor szép szóval, biztatással, a jutalmazás ígéretével hazahívod a gyermekedet. Mert hazahívni, nem lehet másképpen. A megrettent, félelemeivel küzdő, reménytelen helyzetbe került embert, csak szép szóval, szeretettel érheted el. Fény, és szeretet, ami segítheti, hazavezetheti…

…de vannak olyan pillanatok is, amikor ez is kevésnek tűnik. Kilátástalannak tűnő helyzetekben, kérni, könyörögni kell, hogy múljon el, változzon meg, legyen már vége. Ilyenkor szembe kerülünk a saját kicsinységünkkel, és ebben a helyzetben van esélyünk belátni, hogy a Sors milyen hatalmas hozzánk képest. A belátásból erő és erőtlenség születik ugyanabban az időben. Térdre rogysz, megadod magad, felnézel…meghajtod fejedet, és az utolsó mozdulat már spontán születik meg…egyszerűen csak összeérinted két tenyeredet…és benned ebben a pillanatban megszólal a hang, az ima. Nem gondoltad el, nem írtad meg, és ott, abban a pillanatban mégis megszólal. Talán a helyzet hívja életre. Talán odafentről mondják neked, és te csak elismétled.

A legeslegnehezebb pillanatokban amikor úgy gondolod, hogy már nincs tovább, mindennek vége, önmagad megadásával esélyt adsz egy ima megszületésére. Te csak térdelj a Sors elé, hajtsd meg fejedet, és figyeld ahogy magától elindul a két kezed, hogy tenyereid a szíved előtt végre összeérhessenek. Az egyetlen ima, ami bármikor, bármiből kisegíthet, ezekből a pillanatokból születik meg. Gyakorolni kell, próbálkozni, hogy megtaláljuk az egyetlent. Az egyetlent, ami felsegít, felemel, megoldást kínál, tovább vezet. Az egyetlent, ami visszavezet az érzésekhez, a szívhez, a szeretethez.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Amikor szeretet van a szívedben…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő

Életünk során nagyon sokszor kerülünk olyan helyzetbe, ahol megkérdőjeleződik bennünk minden. Érzéseink, értékrendszerünk, hitrendszerünk, és ennek következtében talajt vesztünk. Beleesünk a saját gödrünkbe, ahova vagy valaki, vagy mi saját magunkat lökjük bele. Zuhanás az éjsötét mélybe, önmagunk legfélelmetesebb rejtekeibe. Önmagunktól ide nem indulunk el, mert nem ismerjük az itt megbújó hangokat, árnyakat, és ez félelmet ébreszt. Ptóbáljuk kikerülni az olyan helyzeteket, ahol megtörténhet, aminek következménye lehet, de nem mindig sikerülhet. Vannak helyzetek, és emberek akik csatába, háborúba hívnak, és sokáig azt gondoljuk, hogy : “Vannak olyan helyzetek, emberek, melyekért érdemes megküzdeni, megharcolni, mert értékes.” Harcolunk, minden erőnkkel küzdünk, bizonygatunk, s ha kell legyőzzük, magunk alá teperjük azt, aki bennünk a Harcost felébresztette. Harcosok vagyunk mindannyian, hiszen ez a világ ma már csak így működik. A puszta létért, az életben maradásért is meg kell küzdeni, harcolni. Annyira megszoktuk ezt a harcot, hogy már észre sem vesszük, fel sem tűnik, hogy a bennünk élő harcosnak nincs ideje megpihenni, nincs lehetősége mérlegelni, dönteni. Nincs rá lehetősége, hogy megértse, elfogadja, elengedje. Gúzsba van kötve, és harcra van kényszerítve. A megszokások, és a rutin kifeszítették a keresztre. A saját keresztjére. Életének kérdései, és válaszai már nem benne születnek meg, csak a másoktól visszahangzó mondatok üvöltenek a fejében. Küzd, szenved, vergődik, és napról napra fogy az ereje.

Ha képes lennél megszólítani, elmondhatná, hogy már nem bírja tovább…vége. Nincs tovább értelme a harcnak, a kikényszerített, vagy erő fölényből megnyert csatáknak, a taktikáknak, a cselnek. Talán már nem is akar harcos lenni…talán sosem volt az, csak a helyzetek felruházták őt ezzel a szereppel. Nyereségek, veszteségek, tapasztalások születnek, és mindeközben eltelnek az évek.

… és amikor ott vagy lent, az éjsötét mélységben, a te saját mélységedben… ott ahol talán még sosem jártál, mert nem volt időd rá, hogy eljuss ide… ott, ahol már nincs Fény, és semmit sem látsz, valaki, vagy valami megszólal benned: ” Amikor szeretet van a szívedben ráébredsz, hogy senkiért, és semmiért nem kell harcolnod soha többet, mert a legtöbb amit a Földön elérhetsz, hogy: SZERETSZ! Szeret a szíved, érzel.” 

Amikor szeretet van a szívedben, nincsenek kérdések, nem számít, hogy ki ért egyet veled, és ki nem. Amikor a Szeretetet éled, nem számít más, csak a Szeretet. Mert betölt mindent, mert a legeslegnagyobb, és ott áll mindenek felett. Örök, és végtelen. És egyetlen aprócska pillanat ebben a minőségben, az sokkal több, mint életek sora nélküle! 

Emlékezz a Szeretetre, a szeretet erejére, és emlékeztess másokat is, hogy ők is visszatérhessenek oda, ahonnan elindultak egyszer… mert mindig, minden szeretetből indul el… és te bármikor visszatérhetsz ide, a kiindulóponthoz, ahhoz a pillanathoz, ahol még szeretet volt benned, és körülötted. 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

https://talentumok.com/gondolataink-2019/amikor-szeretet-van-a-szivedben/

A felébredés pillanatai…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő

Először még csak szürkeségnek tűnik, majd lassan láthatóvá válik, hogy vak sötétben tapogatózva élünk. A tűz, ami egykor lángolt, mostanra már alig pislákol bennünk. Szeretfoszlott, feladott álmok, kihűlt érzések, szenvedés, a szenvedély helyett. Érzéseink eltűntek, nem maradt más, csak gondolatok, melyek félelmet, szorongást szülnek. Kérdések, melyekből kétségek, önmagunk legmélyebb elbizonytalanítása, önmarcangolás, önbecsülésünk sárba tiprása születik meg. Talán akkor kezdődik, amikor belül mélyen nagyon fáj…de fájdalom nélkül nincs élet. Mindenkinek más a fájdalom küszöbe. Vannak, akik már gyermekkorukban elérik azt a szintet, aminél többet nem bírnak el. Ők ott, akkor kilépnek az érzések világából, a fájdalmatlannak tűnő kábulat világába, az elmébe. Előbb vagy utóbb, mindannyian ellátogatunk ide, van aki itt ragad, van aki hamar tovább lép, és vannak, akik csak erőt gyűjteni, megpihenni jönnek.

A valóság helyett, az illúzió világa ez, ahol bármikor, bármi megtörténhet, és te magad döntöd el, hogy kinek, minek adsz helyet, és hogyan magyarázod meg, színezed ki a valóságot, hogy elviselhetőbb legyen. Átmenetileg jobbnak tűnik, de egy idő után szürke lesz, élettelen. Érzések, valódiság nélkül értelmetlenné, fakóvá, egyhangúvá lesz minden történet. Nincsenek nagy kilengések, nincs nagyon jó, vagy nagyon rossz, olyan mintha kímélő üzemmódon élnéd az életed. Az elme kábulatban tart, a múlt emlékeivel, és a jövő várakozásaival együtt, a minimumon élheted az életed. Pihenhetsz. Legalábbis azt gondolod, azt hiszed. Amíg egyszer csak el nem éred magadban azt a szintet, ahol már semminek, semmi értelme. Már nem tudnak a korábbi álmok lázba hozni, nem akarsz sem régivel, sem új emberrel, helyzettel találkozni. Életedet az elmédben éled, szüntelenül zakatoló gondolataid először legjobb barátaid lesznek, amikor a rossz érzésekből, a fájdalomból kimenekítenek. Kiutat adnak a legnehezebb pillanatban, hogy ne halj bele a fájdalomba, a szeretetlenségbe. Megmagyarázod magadnak, hogyan történhet ilyen.

Aztán ugyanezek a gondolatok fogságba ejtenek, nem engednek, és valahogy elérik, hogy a korábbi helyzetet szemlélve önmagadat tartsd felelősnek, magadat hibáztasd, és nem engednek addig el, amíg az örület határáig el nem kísérnek. Jó esetben időközben ráeszmélsz, hogy magaddal csinálod mindezt, és megkeresed a kiutat, segítséget kérsz, hogy visszatérhess. Vissza a saját valódi életedbe, az érzéseidhez, a tűzhöz, a szenvedélyhez.

Az úton ami visszafelé vezet, szembe kell nézni félelmeiddel, szenvedésed mélységével. Fájni fog, mert fájnia kell a változáshoz. Tűz kell, hogy lángoljon, égjen a fátyol amit elméd teremtett, hogy az illúzióval a valóságtól megkíméljen téged. Tűz kell, ami tisztán lángol, ami elégeti a múlt poros emlékeit, és a jövő hamis elvárásait. Tűz kell, amiből valami új születik.

Amikor elég volt a sötétségből, gyújts világosságot! Magadban, belül keresd meg fényedet, tápláld tüzedet, éld az életed. Legyél valóságos, engedd, hogy fájjon, és tudd, hogy legyen az jó vagy akár rossz érzés, minden elmúlik egyszer! Soha, semmi nem marad ugyanolyan, ez az egyik legvalódibb igazság, kapaszkodj bele! 

A felébredés pillanatai életünk legnehezebb és ugyanakkor legszebb pillanatai, amikor a legmélyebb fájdalomból, a legnagyobb igazságok és megértések születhetnek meg. Engedd, hogy megtörténjen, és ha a parázs lángra kap, őrizd és tápláld tüzedet, mert a tűz maga az élet…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A felébredés pillanatai…

Az igen, ami a kiúthoz vezet…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő

Amikor azt érzem, hogy felszabadultságra van, lenne szükségem, olyankor kicsi a tér, amiben mozoghatok, létezhetek. Kicsi, egyre szűkebb. Mert valaki összetolja, szűkíti a teremet. Az elvárásaival, kimondott vagy ki nem mondott igényeivel. Nem hallom, hogy mit akar tőlem, mert nem mondja ki, de érzem. Minden sejtemben érzem, hogy tőlem akarja, el akarja venni, ha kell, ki fog fosztani, mert neki kell. Kell az enyém, az én terem. Egy kép jelenik meg bennem, ahol egy szobában, azon belül is egy sarokban kucorgok éppen, és a falak hogyan, hogysem, mozogni kezdenek, és egymás felé közelednek, tehát a tér egyre csökken. Tudom, hogy valaki mozgatja a falakat. A kezében van az a műszer, ami tágítja vagy szűkíti a határokat. Hangtalanul kérdez, és amikor a válaszom az elvárt igen helyett nem, akkor megmozdulnak a falak, és egyre szűkebb lesz a tér, amiben éppen vagyok, élek.

Tudom, hogy mit akar, hogy mit vár el, és minél erősebb az elvárása, annál erősebb bennem a nem. Nem tehetem meg újra, nem adhatom oda, mert ha megtenném, valami visszavonhatatlan történne. Nem tudom, hogy vele, vagy velem, de ezzel a nemmel állíthatom meg, hogy megtörténjen. Ez a nem, tulajdonképpen bennem egy hatalmas igen. Igen arra, hogy tudom mi a dolgom, tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy most másként történhessen. Mert ez már egy másik élet! És újra itt vagyunk mindketten. Ő és én, áldozat és tettes, kiegyenlítődések, tartozások, követelések. Elkövetelt lehetőségek, megtagadott pillanatok, emberek, mind itt vannak, szinte újra élünk mindent. Talán egyetlen dolog változott, csupán egy pont a rajzon, és az a megváltozott pont, én magam vagyok. Megértettem, hogy most máshogy kell történnie! Nem lehet, hogy ugyanaz legyen a vége…nem lehet, hogy újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, hogy csak pörög-forog, mint egy körhinta, és sohasem áll meg. Elszédültünk, nem bírjuk már, elfáradtunk benne. Játszmák sokasága az élet, de így igaz, valódi érzések és megélések nélkül egyáltalán mi az értelme?!

Hol vannak az elveszett, feladott, meglopott álmok, a boldogságról alkotott, és megtapasztalt képek? Eltűntek, és a szivárvány színű pillanatokból, szürke hétköznapok lettek. De nem erre mondtam igent! Miért engedtem, hogy megtörténjen? Hogy engedhettem, hogy elvegyék, hogy megfosszanak attól, ami a számomra a legértékesebb? Hol van a hitem, a reményem a meggyőződésem a szeretet erejében? Útközben elvesztettem…Nem voltam résen. Sok-sok rossz dolog történt a szeretet nevében, és én mindig elhittem. Elhittem a hazug szavakat, a hamis ígéretet. És azzal, hogy ezt tettem, eladtam a boldogságot, és helyébe a szomorúság lépett. A fent helyett, idelent az egyre szűkülő térben rettegek, és várom, hogy az a valaki aki ott van a falakon túl, hogy dönt felettem… vártam, hagytam, engedtem. Eddig, és most vége!

Most is a szobában ülök, és falak vannak körülöttem. De már nem mozognak, és te bármit is akarsz tőlem, többé nem érhetsz el. Egy világ választ el tőled. Az én világom, a tiédtől, nem mérföldekre, hanem fényévekre van. Már emlékszem…tisztán emlékszem. Eltévedtem, bolyongtam, beilleszkedni akartam, elvesztem. Beszorultam, de most kiszabadultam. Kiszabadított egy igen. Igen magamra, a változásra, az új lehetőségekre, és a lehetőségek által egyre táguló térre. Igen a szabadságra, a boldogságra, az életre. És ahogy kimondom ezt a sok igent, megváltozik bennem minden. Eltűnnek az évtizedek alatt megkövesedett nemek, a félelmek, a kétségek, a hiány érzése.

Odafent amikor elindultam igent mondtam az életre úgy, hogy nem tudtam mi az. Igent mondtam a szülőkre, a családra. A kihívásokra, a lehetőségekre, a számomra akkor még teljesen ismeretlen világra. Ott, ahonnan jöttem boldogság, szabadság, nyitott, és szabad tér van. Emlékszem. És emlékszem a vállalásra, hogy azt mondtam: Igen! Itt, és most megerősítem az Igenemet, és ezzel átlépek a saját belső világomba, oda ahol árnyék helyett fény van, kihívás helyett lehetőség van, játszma helyett szeretet van.

És az igen mellé hangosan kimondom, kiáltom, üvöltöm a nemet mindarra, ami nem ez! Én nem az vagyok, akit meggyőzhetsz, vagy kényszeríthetsz arra, hogy igent mondjak a te világodra, és a világodban maradásra. Bezárhatsz, megfélemlíthetsz, de egyszer eljön a pillanat, amikor felállok, és a falakon áttörve a szemedbe mondom: NEM!

A szabadság mindenkinek mást jelent…nekem csupán igeneket, és nemeket a megfelelő időben, és helyen. Felszabadulni pedig nem más, mint megszólalni, a hangomat vállalni, és dönteni igen vagy nem mellett.

Tedd meg, mondd ki, ha kell kiabáld, üvöltsd…hogy meghallja végre!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Lélek vagyok, Fényemmel világítok…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő

Tudatosság az, amikor tudatában vagy, azaz tudod, mi történik veled éppen. Aki tudatos, az autonom személy. Mit jelent autonom személynek lenni? Autonom az, aki képes önmagát irányítani, képes felelősséget vállalni sorsáért, érzelmeiért, viselkedéséért, gondolataiért, tetteiért. Az ilyen ember meg tud szabadulni az adott helyzethez nem tartozó, és azzal össze nem egyeztethető érzéseitől, vélekedésektől és hiedelmektől. Független emberként lát, hall, szagol, tapint, ízlel, vizsgál és értékel. Nem befolyásolják a régi beidegződések, képes ezeken felül emelkedni, képes a világot a saját tapasztalatain, érzékelésén keresztül vizsgálni, szemlélni. Úgy lát, ahogy éppen lát, és nem aszerint lát, ahogy megtanították őt látni.

A tudatos ember tisztában van az élet nagyságával és értékeivel. Csodálja a természetet és az élőlényeket. Tudatosság az is, hogy megtapasztaljuk az Univerzumnak a számunkra már megtapasztalható és elérhető részét és tudjuk, hogy a Mindenségnek vannak még felfedezésre váró titkai. A tudatos ember képes meglátni az élet apró titkait, csodáit, képes ezeken elidőzni.

A tudatos ember odafigyel önmagára, teste jelzéseire: tudatában van, hogy mikor feszült vagy éppen laza, mikor nyitott a világ felé és mikor zárkózott. Ismeri érzései és képzelete belső világát, nem fél tőle és nem érez szégyent emiatt.

A tudatos ember odafigyel másokra, meghallgatja őket, megértő visszajelzésekkel támogatja a másikat. Energiáit nem arra használja, hogy kérdéseket tegyen fel, ellentmondjon, hanem megpróbál valódi kapcsolatot kialakítani a másikkal, figyel rá, részt vesz a beszélgetésben és keresi azt az új nézőpontot, amit odaadhat a másiknak, hogy azáltal ő is rálásson valamire, saját igazsága helyességére vagy éppen helytelenségére.

A tudatos ember teljes lényével a jelen pillanatban van. A teste és az értelme összhangban reagál a pillanatra, nem jellemző rá, hogy miközben csinál valamit, gondolatai elkalandoznának. Aki igazán tudatos, az tisztában van vele, hogy hol van, mit csinál, és hogyan érez mindezzel kapcsolatosan. Tudatosnak lenni azt jelenti, hogy tudatában vagyok önmagam nagyságának, tudom, hogy Szellemi létező vagyok, aki emberi testben tapasztal éppen. Ha ezzel azonosulok, akkor tudom, hogy nem csak a testem vagyok, nem csak az érzéseim vagyok, nem csak a gondolataim vagyok…ennél jóval több és kerek egész vagyok!

Lélek vagyok, Fényemmel világítok, gondolataimmal megértek és tovább gondolok, érzéseimmel támogatok, és fizikai testemmel szolgálok. S mindezt úgy teszem, hogy önmagammal egységben vagyok, elégedett vagyok és boldog.

A tudatos ember valódi kincs a világunkban. Ők azok, akik ismerik a titkokat, látják, a láthatatlan, megértik az érthetetlent, felismerik a felismerhetetlent. Tudnak és befogadnak mindent. Ők azok, akik képesek továbblépni, elengedni, újra kezdeni, másokat szolgálni, segíteni, bátorítani, erőt adni.

Tudatosnak lenni azt jelenti, hogy jelen vagyok az adott pillanatban, nyitott szívvel, készen arra, hogy aminek meg kell történnie, az megtörténjen.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Tartsd meg, hogy meg tudja tenni…

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő

Szükségünk van egymásra. A másikra. Egy emberre, akiben meg tudsz bízni, akiben tudsz hinni, hogy érted meg tudja, és meg is akarja tenni. Ő az, aki meg tud tartani, biztonságot tud adni, amíg te a háttérbe szeretnél vonulni. Mert ahhoz, hogy “fel tudjuk adni”, és aztán el tudjuk engedni, ahhoz átmenetileg hátra kell lépni. Ki kell lépni a mindennapi rutinból, a kötelezettségekből, passzívvá válni, mert csak így lehet változni. Amíg pörög a mókuskerék nap, mint nap, addig nem történhet semmi. A feladatok, kötelezettségek elvégzése közben nem lehet elengedni senkit, és semmit.

Kell egy hely, egy menedék, ahova vissza lehet vonulni, meg lehet húzódni, mert ilyenkor egy kicsit el kell bújni. Nem kell látni senkinek, hogy mennyire szenvedsz, amikor mindez megtörténik. A legfájdalmasabb belső érzéseink egyike, amikor fel kell adni, és el kell engedni. Intenzív szenvedés, belső kín kíséri. Fájdalom, az egó haláltusája, miközben a Lélekkel való kapcsolat születik, vagy újjászületik. Ezt az utat csak egyedül lehet bejárni, és mégis kell a másik, aki jelenlétével, és az átvállalt feladatok elvégzésével támogat, segít. Hasonló ez ahhoz, amikor valaki beteggé válik, és a gyógyuláshoz ágynyugalmat rendelnek el neki. Csak az tud ilyenkor lefeküdni, aki mellett ott áll valaki, segíti. Ebből adódik, hogy csak akkor tudunk gyógyulni, ha segítségünkre van valaki.Nem bárki, hanem Ő kell. Ő, aki ismer téged, tudja, hogy éppen mi történik veled, benned, és nem kérdez, hanem megoldásokat keres. Nem csupán megnyugtat, hogy jól van ez így, hanem bátorít, hogy most meg tudod tenni. Erőt ad, biztonságban tart, teret ad. Teret a gyógyuláshoz, a változáshoz, a születéshez, és a halálhoz. Mert amikor feladjuk, akkor egy kicsit meg kell halni, és a következő pillanatban újjá kell születni. Életünk legeslegnagyobb küzdelmei, és fájdalmai között születnek meg a valódi szeretet könnyei. Mert ilyenkor pillanatokra a külvilág megszűnik, és nem marad más csupán a hirtelen betörő emlékek, és érzések, hogy milyen is az, amikor szeret a szív.A fájdalom, és szenvedés könnyei eloszlatják a kételyeket, kérdéseket, és hirtelen válaszok születnek, melyek mind egy irányba vezetnek…a születés utáni első lélegzethez, az élethez. Élet, ami teljes lehet, amiben te magad is újra részt vehetsz érzésekkel, megélésekkel. Az életed, ami valahol, valamikor elveszett, amiből mintha valahogyan kiestél volna, és azóta csak keresed, hogy lehetne újra a tied, hogy léphetnél újra bele.Becsüld meg azokat a helyeket, tereket, ahol megtartanak téged, hogy te gyógyulhass, pihenhess, változhass. És még jobban becsüld meg azokat az embereket, akik abban támogatnak, segítenek, hogy te, újra Önmagad lehess. Lehet, hogy nem ismered fel, lehet, hogy nem veszed észre amikor történik benned, de amikor megtörtént, fel fogod ismerni, mert más lesz minden. Megváltozol, és megváltozik benned minden érzés, történet.

S ha veled már megtörtént, akkor nem kell mást tenni, mint arra törekedni, hogy Menedéket tudj te is másoknak adni, és segítségükre lenni, hogy képesek legyenek elengedni azt, amivel együtt nem lehet újjászületni, Lélekből élni.

Tartsd meg, hogy ő is meg tudja tenni… vállald helyette a feladatokat, kötelezettségeket, és tedd mindezt úgy, hogy észrevegye mi történik, és ő el tudjon magába vonulni, gyógyulni.

Ha így tudunk egymásnak segíteni, akkor bárki, és bármi meg tud változni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

https://talentumok.com/gondolataink-2019/tartsd-meg-hogy-meg-tudja-tenni/

Lélek vagy logika? Az önmegismerés és gyógyulás valódi útja.

On Szerző: infovaradiandiitt: Lélekébresztő, Programok

MI a Lélekkel való munkáról beszélünk. Ha a Lélekről beszélek, egy kép jelenik meg előttem: a perifériáról kiindulva több pontból, csillag alakban közelítek a középpont, a mag felé. Minél inkább megközelítem ezt a középpontot, mert elérni sosem fogom, annál inkább rákényszerülök, hogy szimbólumokban gondolkozzak, fogalmazzak. A Lélek középpontjáról nem lehet egyszerűen beszélni: ott csak LÉTEZNI lehet, és aki beszél róla, aki nevén nevezi, az nem ismeri!

A Lélek nem írható le és közelíthető meg mindennapos szokványos szavainkkal, mondatainkkal, betűkkel és számokkal. Kifejezhető színekkel, formákkal, hangokkal, szimbólumokkal, és miközben látjuk, halljuk ezeket, valami bennünk mélyen rezonálni kezd. Na, valahol itt kezdődik a Lélek nyelve. A mély érzések színtere. A fel nem fogható, a meg nem fogható, a klasszikus értelemben ki nem fejezhető. Ez a LÉLEK. Valami más, valami új, olyan ami nem ismert. Olyan, ami nincs, mégis van. Olyan, mintha nem lenne, mégis meghatároz mindent! Mindent, egész életünket, létezésünket.
Gondolkodásunkat és viselkedésünket. Mindent áthat, mindenhol ott van. Mégis sokak számára teljesen ismeretlen. Egy különleges energia, amely körbe ölel mindent. Ott van minden létezőben és amikor találkozunk, felismerjük egymásban. Ez az, amiben egyformák vagyunk: mindenkiben ott van.
Van-e a Léleknek logikája? Logikus-e a Lélek? Aligha! Mi is a Lélek? Mi a logika?
A logika mindig az okot keresi. A logika azt kérdezi: mi következik miből? Milyen A esemény az oka, B állapot kialakulásának? És ha A esemény az oka B állapot kialakulásának, akkor B állapot bekövetkezésekor automatikusan következtethetek A ok jelenlétére? A logika szerint ezt kauzalitásnak, ok-okozati összefüggésnek nevezzük. A az oka B-nek. Ha A adott, B is bekövetkezik.
És mindeközben még ott van az idő is. Mert mindez idő nélkül elképzelhetetlen. Még akkor is, ha csak a pillanat tört részéről van szó. A logikának szüksége van az időre, mégpedig egy határozott időrendre, folytatólagosságra. Mi már hozzászoktunk, hogy az időt egy lineáris idővonalon követjük, múlt-jelen-jövő. Tudjuk, hogy 10 évvel ezelőtt fiatalok voltunk, és ez a múlt. De honnan tudjuk, hogy milyen volt a múlt? Még soha, senki nem volt a múltban! A mostban vagyunk.
Mindig csak egy pontban vagyunk, az abszolút jelenben.
Ha kimondod a szót, hogy: most, mire kimondod, már eltűnik. A múltban. De mi a múlt? Az a hely, ahol összegyűlik az emberiség mostja. Minden élő és minden halott.
Az okokra irányuló kérdéseinket, melyek egyre mélyebbre vezetnek a múltban, a végtelenségig fokozhatjuk, de lássuk be, ettől nem jutunk előbbre, csak egyre jobban vissza az időben. Rá kell ébrednünk, hogy tulajdonképpen nem is a válaszok a lényegesek, hiszen minden válasz azonnal felvet egy újabb kérdést, hanem maga kérdés feltevés.
Abban a pillanatban amikor felteszed a megfelelő kérdést, feloszlik a köd, egyértelművé válik a helyzet, és nem a válasz jelenik meg, hanem a kérdést tűnik el!
A jó kérdés azonnal gyógyulást hoz, begyógyítja a sebet. Ez az igazi terápia. Amíg sok dolog bánt, tovább kell kérdezned: Önmagadtól! Egészen addig, amíg meg nem találod a jó kérdést, azt a kérdést, ami meggyógyít téged.
Magamat kell meggyógyítanom, magamnak kell rájönnöm és magamnak kell feltennem a megfelelő kérdést, amire válaszul azt kapom, hogy eltűnik a kérdés.
Egy biztos: véletlenül semmi nem történik az életben!
Első lépés a gyógyulás útján: dobd félre a logikát! A Léleknek nincs logikája. Nem ismeri az okokat. Minden, amivel szembesülsz, amivel a Lélek találkozik, törvényszerűen jön szembe veled. Mert a Léleknek pontosan erre van szüksége. Minden, amivel a Lélek találkozik, hozzá tartozik a Lélekkel való munkához. Ez a Lélek törvénye.
Mindenki részekre van hasadva. Ez a hasadtság okozza szenvedésünket. Minél nagyobb a szakadás íve, annál nagyobb a szenvedés bennünk. A szétszakadtság nem a szenvedés oka, hanem a szenvedés a szétszakítottság megnyilvánulási formája. A szenvedés a Lélek kiáltása: “Halló! Rossz úton haladsz! Ezen az úton nem jutsz haza! Megígérted, hogy hazaviszel bennünket! Fordulj meg!” Ez az az üzenet, amit szinte sosem hallunk meg. Nem figyelünk oda magunkra, belső hangunkra. Ordít, kiabál egy darabig, aztán abba hagyja. Elhalkul a hangja, elveszti tudatát és belezuhan a testiségbe, tüneteket hoz létre. Intenzív testi szenvedés kezdődik el.
Ha ilyenkor szerencséd van, akkor olyan segítőt találsz, aki azt mondja: Fordulj meg! Én nem tudlak meggyógyítani, csak magadat gyógyíthatod meg! Semmi és senki nem segíthet, amíg nem vagy képes arra, hogy megfordulj!
Amint ez a megfordulás megtörténik, akkor segíthet bármi más: orvos, tabletta, operáció. Megfordulás nélkül senki és semmi nem segíthet!
A megfordulás az Önismeret, ami tulajdonképpen megtérés, visszatérés önmagunkba.Kintről-befelé irányba. Alászállás, felfedező út abba a világba, ami valódi, valóban létezik. Utazás saját meghasonlottságod szakadékaiba, mélységeibe, széthasadtságába. Ez fájdalommal jár. Az utazás célja az, hogy a szakadék egyik oldaláról, eljuss a másikra. Végighaladsz a szakadékon, és a másik oldalon megtalálod lényednek azt a részét, ami hiányzik belőled, és amelynek elvesztése, betegséged oka lehet.
 
A poklon át vezető út, a gyógyulás útja! Miközben lefelé megyünk, felfelé haladunk! Csak a halál után következhet be újjászületés!
A Lélekkel való munka, a legkeményebb munka! A Léleknek van saját vezetője, saját segítője, egy belső gyógyítója. De először is meg kell bízni a feladattal. Ez az út, ami ezzel a megbízással elkezdődik, az önismeret útja.
Ezen az úton többször kell visszafelé menni, és az árnyékok birodalmába is be kell lépni. Ez a visszafelé vezető út nem az idő keretein belül húzódik. Nem szükséges végignéznünk gyermekkorunk valamennyi szakaszát, a megszületésünket és korábbi inkarnációkat. Ennek az útnak célja a látószögünk, nézőpontunk megváltoztatása.
Nem keresünk okokat, nem az a cél, hogy akaratlagosan megváltozzunk, és nem is az időbeli visszavezetés. Az a lényeg, hogy megváltozzon látószögünk, a kérdésfeltevésünk és a szemléletmódunk, alapvető értékrendünk.
Amikor egy pillanatra magunk mögé nézünk, azt azért tesszük, hogy megláthassuk ki van mögöttünk… ki van az árnyékban? Énünk melyik része? Meg kell lássuk, hogy árnyék részeinket nem tudtuk elhagyni az időben, itt vannak velünk.
Fordulj meg! Fordulj meg és nézd meg ki van mögötted!
Amíg másokkal vagyunk elfoglalva, addig esélyünk sincs arra, hogy megtaláljuk válaszainkat. Meg kell állni, meg kell fordulni és önmagunknak a következő kérdéseket feltenni:
-Miért az én életemben történik és miért éppen most?
-Mit akar mondani nekem?
-Mit jelent számomra ez a kihívás?
-Milyen tudattalan folyamatok indultak el bennem?
-Hogyan tudok bánni ezzel?
-Mit kell felismerjek?
Ha feltettük ezeket a kérdéseket, akkor a végén egyetlen kérdésre egyszerűsödik minden: “Mi hiányzik belőlem?”
A válasz, ami szintén belőled származik: “Lényed másik oldalának egy darabja!” Hiányzik a kapcsolat ezzel az oldallal, a Lélekkel.
A tudatos önismereti utazás tehát nem más, mint odafigyelés arra, ami belső világunkban rejtőzik.
Odafigyelést igényel. Odafigyelés, amikor külső és belső eseményekre összpontosítunk. Ez egy olyan feladat, ami azt jelenti, hogy feladok valamit, egy gondolkodásmódot, egy szemléletmódot, egy véleményt, az önmagamról alkotott képemet…stb. Ezt csak tudatosan lehet elvégezni!
Tanulj meg látni és tanulj meg kérdezni!
Nem várhatod el senkitől és semmitől, hogy továbbléptessen téged. Nem tükröződhetsz vissza mindenben, amivel szembe találkozol. Nem mutathatja meg más, hogy ki vagy te! Amint az utadon jársz, észre fogod venni, hogy mindig a megfelelő pillanatban jutsz hozzá mindenhez.
Teljesen mindegy, hogy mit tanulsz, kihez jársz, vagy mit olvasol éppen, amíg felteszed magadnak a kérdéseket! Csak azt ne felejtsd el, hogy hatalmas erők működnek benned, amelyeknek az a szándéka, hogy megakadályozzák, hogy tudatosan járd az önismeret útját. Felágaskodnak benned és azt mondják: “Micsoda hülyeség, micsoda ostobaság!” Amikor ez elkezdődik benned, légy résen és figyelj! Ne azt keresd ami ellened irányul, ne arra keress válaszokat, hanem tudd, hogy minden érted történik, és arra keresd a választ, hogy az adott helyzet hogyan, miképpen szolgál téged?!
Ha valóban járod az önismereti utat előfordulhat, hogy a körülöttünk élők nem tesznek majd különbséget köztünk és az őrültek között. Az önismereti út sokszor a megzavarodottság, az őrület határáig vezet minket. De mi az őrület? Itt azt jelenti, hogy minél jobban megtanulunk tisztán látni, annál inkább el fogunk térni a normáktól. Ez lesz az, ami a többiek szemében őrültségnek tűnhet.
Akárhogyan is, mégis erre van az előre. Emlékezzünk egy régi mondásra: “Az ember fél azoktól a dolgoktól, amelyek nem árthatnak neki, és olyan dolgokra vágyik, amelyek nem segíthetnek neki.”
Az önismereti út azt jelenti, hogy olyan dolgokba merülünk bele, melyektől félünk. Ezért nem tesszük meg egyedül.
Azért, hogy bele merj vágni, és végig tudd csinálni, itt vagyunk veled, vezetünk, kísérünk, tegyük meg együtt!
Várunk szeretettel:
– Családállításon, Személyes Élet-Tér-Rendezésen: https://talentumok.com/csaladallitas-szemelyes-elet-ter-rendezes/
– Önismereti és meditációs táborainkban: https://talentumok.com/meditacios-taborok-elvonulasok/
– Önismereti csoportjainkban: https://talentumok.com/hetvegi-csoportok/

Váradi Andrea és Dömötör Aletta

Családállító, Életgyógyász, Lélekgyógyász.

Elérhetőségünk: infotalentumok@gmail.com, Andi: 06-20-410-05-07, Aletta: 06-70-524-18-60

Az energetikai év legkülönlegesebb napja.

On Szerző: infovaradiandiitt: Aktuális energiák

Minden évben Július 25. Időn Kívüli Nap. Így hívják a Maja naptár rendszerben. Különleges, egyedülálló energiája van ennek a napnak. Ez a nap túlmutat az Időn, és Teret ad. Teret biztosít a Tudatosságnak.

Amikor a végéhez közeledünk egy évnek, mindenki tudja, hogy a tudatos lezárásnak, elengedésnek van ideje. És ahhoz képest, hogy évek óta egyre többen tudják, és teszik meg tudatosan ezeket a lépéseket, valami mégsem stimmel. Egyre többen fogalmazzák meg, hogy valami, valaki nem hogy csak nem engedi el, hanem fogságban tartja. Bezárva érzik magukat az emberek. Helyzetekbe, történetekbe. Bent rekedtek, miközben az életük zajlik idekint. Az energia áramlása nem áll meg, az idő halad előre. Pillanatról-pillanatra egyre több, és ugyanakkor egyre kevesebb is leszel. Valamiből több lesz, és valamiből kevesebb. Látod-e azt, hogy alakul benned ez a mérleg? Amiből több lesz, az benned van, vagy kint építed, szerzed meg? S amit elveszítesz, annak hiánya benned, vagy körülötted jelenik meg?

Ez az év, amit most zárunk le, egy kiemelten nehéz év volt mindannyiunknak. Ezért fontos, hogy méltóképpen köszönjünk el tőle. Búcsúzni kell az elengedéshez, a továbblépéshez, de ahhoz, hogy elbúcsúzzunk, először számvetés kell. Szembe kell nézni veszteségeinkkel, és teremtéseinkkel, hogy megláthassuk, milyen minőségben zárjuk az évet. Veszteségeink számottevőek, és ennek belátása feltétlenül szükséges, mert a nem helyén kezelt veszteség rengeteg energiát emészt fel. Legtöbben a stabilitás témakörében voltunk ebben az évben megmérve. Ide tartozik a családban az apa helye, és minősége (jelenlétének kérdése, betegsége, halála), munkahelyi, vállalkozásokkal kapcsolatos kérdések, pénzügyek. Olyan helyzeteket élhettünk meg, ahol a fő kérdés mindig az maradt, hogyan tovább, a maradék erőmmel, hogyan teremtsek? Ebből adódóan előtérbe kerültek a nehéz időkben a Hitrendszeri kérdések, hogy mi az, amibe bele tudunk kapaszkodni a nehéz időkben?! Voltak pillanatok, amikor úgy érezhettük, vége mindennek… és azt gondolhatjuk, hogy ennek most vége lesz, hiszen vége van az évnek, és egy új energia kör kezdődik el.

Mi úgy gondoljuk, és főként azt érezzük, hogy nem vége lesz, hanem folytatódik minden amit már elkezdtünk, egy teljesen új minőségben. Az eddigi teremtéseink, jók és rosszak, itt lesznek velünk továbbra is, és ezekkel együtt más fajta kérdések, kihívások merülnek majd fel.

Talán a legfontosabb üzenete ennek a rendkívüli napnak, hogy nézz szembe tudatosan mindazzal, amit elértél, megteremtettél magadnak. És nem csupán a fizikai szintre gondolok, hanem kapcsolatokra, érzésekre, gondolatokra, hitrendszerre, tudatosságra. Adj hálát a Mindenségnek, Istennek, hogy itt lehetsz, tapasztalhatsz, élhetsz. Lásd meg, hogy milyen különleges, és egyben nagyszerű lehetőség ez.

Szánj magadra ma időt, vonulj el belső csendedbe. Készíts leltárt életedről, hogy láthasd mi az amid van, mit teremtettél már meg, mi az, amin már túl vagy, sőt talán már el is feljtetted. Sokan csak addig örülnek, amíg megszerzik mindazt, amit elterveznek. Amikor megvan, elengedik, elillan, már nem számít, jöhet a következő, a másik. A megszerzés öröme, a kisgyermek öröme… de ahhoz, hogy a megszerzett dolog megmaradjon, időtállóvá váljon, megtartó erő kell. Megtartani nehéz, sok munka van vele. Kitartást, önuralmat, lemondást követel. A megtartáshoz kevesebb a külső energia, a saját energiáinkat követeli el. De ha mindig mindent csak megszerzünk, halmozunk, és aztán nem törődünk vele, egy idő után mi lesz a sok “gondozatlan” teremtésünkkel?!

Nem elég teremteni, meg kell tartani… 

A MEGTARTÓ, FENNTARTÓ ERŐ A SZERETET.

Annyit teremts, amit utána képes vagy megtartani szereteteddel! Amit nem tudsz szeretni, az hiába való elenyészik. Nélküled, a hiányodtól halottá válik. Amikor körülötted lévő teremtéseid elpusztulnak, lehúznak téged is az árnyékok világába, és lassan te magad is eltűnsz, nem tudsz létezni.
Szeretet nélkül nem lehet élni. Ami nincs szeretve az haldoklik, elmúlik, eltűnik.
Vizsgáld meg teremtéseidet, és kezdj el igazán, szívből szeretni! A mai napot használd arra, hogy közelebb kerülhess a Szeretet minőségéhez. S ha úgy érzed sikerült, oszd meg! Tegyél valami jót valakinek, add tovább mindazt a jót, amit a többiek adtak, adnak neked! Gondoskodj, törődj a többiekkel, mindazzal amit megteremtettél magadnak. Töltsd meg szeretettel teremtéseidet!
Hidd el, az Isteni gondviselés megtart téged, hogy újjászülethess a Szeretetben, a Szív szeretetében! 
Összességében minden nap ugyanazt az üzenetet hordozza: Te csak tedd a jót, és Szeress! S ha ezt teszed, rendben lesz az életed! 
Végtelen szeretettel kísérünk benneteket az úton: Váradi Andrea és Dömötör Aletta