Élet Leltár.

Kifelé figyelünk, kint vagyunk. A kinti világunk olyan sokszínű, hangos, és olyan sok lehetőséget kínál számunkra, hogy ezen lehetőségek megismerése, feltérképezése, a megfelelő kiválasztása, és aztán a megvalósítás, teljesen eltereli figyelmünket. Kifelé figyelünk, és közben belül magunkban egyre jobban szétesünk. Olyan sok emberrel, és helyzettel találkozunk, mindegyikben magunkat adjuk, mindegyikben ott vagyunk, odaadjuk amit csak tudunk. Részt veszünk, kapcsolódunk. Így hisszük, és mindeközben észre sem vesszük, hogy már réges-régen eltűntünk. Elvesztünk magunkban, mert elveszítettük magunkat, és ezzel együtt természetes módon elveszítettük kapcsolatainkat, kapcsolódásainkat. Hogyan is tartozhatnánk valahova, bárhova, amikor nem vagyunk meg magunkban?!

Az életnek meg van a maga ritmusa. Megmutatja mikor, merre érdemes mozdulni, mit kell tenni, merre érdemes haladni. Ahhoz, hogy ezt meglásd, befelé kell figyelni, magad felé kell fordulni. A kinti világot el kell tudni engedni, és a benti világba meg kell érkezni. Ezen az úton sokan, sokféle módon próbálnak majd elterelni. Emberek, helyzetek, üzenetek, kísértések. Ne gondold, hogy azért teszik, hogy téged akadályozzanak valamiben. Ők egyszerűen ilyenek, így működnek. Működteti őket valaki, valami, valamilyen energia. Mozgatja, rángatja, ide-oda. Észre sem veszi, hogy mi történik vele, és azt sem, hogy mit tesz veled. Életed emberei ők, azok akikkel találkoztál, kapcsolódtál valamilyen minőségben. Nem csak a családtagok, a barátok, ismerősök, kollégák is lehetnek. Sokan vannak, egyre többen. Ahogy telik az életed, egyre többen lesznek, egy idő után követhetetlenek az összefüggések, hogy mikor-kivel találkoztál, és az a találkozás milyen hatással van, volt az életedre. Mert igen, hatunk egymásra, egymás életére, és viselkedésünk, gondolkodásmódunk, érzéseink, értékrendünk, véleményünk, a másik életét határozhatja meg. 

Energiákkal kapcsolódunk, és ezek az energiák, akarjuk vagy sem, mindig ott vannak, megjelennek, és rövidebb-hosszab időre életünkre hatással lesznek. Minden ember akivel találkozunk, egy enegia csomagot ad oda, mutat meg. Ebbe a csomagba beletartozik rajta kívül, az ő teljes ismerettségi köre. Az őrá ható minden energia összessége. Ő ezzel együtt jön el a találkozóra. Évtizedek, talán születése óta cipelt energiák sokasága. Minden tettének, és elmulasztott lehetőségének következménye ott van vele. A felé áramló szeretet, és gyűlölet. A benne sokasodó kérdések, kétségek. A benne megszülető válaszok, megértések. Így futunk össze egy kávéra, így megyünk el együtt nyaralni, így leszünk barátok, társak egy életre. Mindent odaadunk egymásnak. Jót, és rosszat. 

Nem lenne ezzel baj, ha tudatosak lennénk erre, és időnként rendet tennénk magunkban, az életünkben. Először leltárt kellene készítenünk, hogy mi az amit elvesztettünk, és mi az, ami még megmaradt számunkra. Így megláthatnánk, hogy milyen sokat adtunk oda, mennyi minden veszett már el, és így megérthetnénk, hogy vannak potenciálok, minőségek, amikhez már nem férhetünk hozzá, mert valakinek odaadtuk, valakiért feláldoztuk. Ugyanígy felismerehetővé válik az is, ha kaptunk valamit. Ez a valami, nem csak pozitív minőség lehet. Kaphatunk a másikon keresztül lehúzó, negatív energiákat, átkokat, sors csapásokat. Lehet, hogy nem ő akarja odaadni pont neked, de rajta keresztül érkezik, és ő észre sem veszi esetleg. Mert nem tudja, nem érti, hogy ez így működik. Pedig így működik. Mindent odaadunk, egymásnak. Jót, és rosszat. 

Ami segíthet az a tudatosság. Felismerése annak, hogy kapcsolódásaink mögött energiák mozognak. Tudatosnak lenni önmagamra, rendben tartani magamat, tisztítani a teret magamban és körülöttem, hogy amikor kapcsolódom, a jót adjam oda. Önismereti mukával megtisztítani magamban a “rosszat”, jóvá tenni az elkövetett bűnöket, száműzni az életemből a bűnösöket. A bűnösökkel való kapcsolat, cinkossággá lesz. S ha te magad cinkosa vagy egy bűnösnek, te magad is bűnössé leszel…

Készíts Élet Leltárt, vedd sorra az embereidet, azokat akikkel így vagy úgy, de kapcsolódsz, kapcsolódtál az életedben. Vizsgáld meg a kapcsolatban megjelenő érzéseidet, a kapcsolódás mögött érezhető energiákat. A leltár végeztével, szelektálni kell. Valakit el kell engedni, olyan is lehet, hogy valakit érdemes visszaemelni. Te látod, mert benned történik, te érzed, hogy lesz jobb, teljesebb az életed. Próbálkozz, kísérletezz!

S ha magadtól nem tudnád átlátni az energiák összefüggéseit, nem értenéd, hogy mitől-mirét vagy rossz passzban napokig egy beszélgetés, találkozás után, akkor gyere, és nézd meg a Térben!

A Családállítás módszere a Morfogenetikus Teret használja, onnan kapjuk az információkat, és a segítséget ahhoz, hogy rendet teremtsünk a családi rendszerben. Ez a Tér, nem csak családi összefüggéseket mutat meg, segítségével meglátható, felismerhető, és gyógyítható időtől függetlenül, akár előző életkere vonatkozóan is az emberek teljes kapcsolatrendszere. 

A Térbe beállítható minden olyan ember, aki számodra fontos, jelentőséggel bír az életedben, és beállíthatod magadat, te is beállhatsz, hogy megtapasztald a kapcsolatokat mozgató energiákat. S ha látod, megéled, akkor megérted, és aztán változtathatsz, ha szükségesnek érzed. 

Személyes Élet-Tér-Rendezés szükséges ahhoz, hogy jól érezhesd magadat a bőrödben, hogy a helyeden lehess az életedben, és ez az Élet Leltárral kezdődik el. Tudod, hogy kell leltározni… Napokra be kell zárni, mindent megnézni, átválogatni, összeírni, az eredetihez hasonlítani, és megállapítani mi van, és mi hiányzik. Azután a készleteket feltölteni, új rendet teremteni, és ha minden készen áll, kinyitni… ha változást szeretnél az életedben, nem tudod ezt a számvetést, leltárt elkerülni.

Ha úgy érzed, hogy egyedül nem megy, segítségre van szükséged, keress minket bátran!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea és Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Hogyan lehetek jó szülő?

Családállítóként, és szülőként is keresem az új nézőpontokat, hogyan lehetne jól működni szülőként. Jól, azaz úgy, hogy a kapcsolat megmaradhasson, és minden résztvevő jól érezhesse magát benne. Tudatlanságunk okán sok hibát követünk el a gyereknevelésben, de mára már rengeteg jó könyv van ebben a témában, lehet tanulni, fejlődni, és változtatni. Legutóbb Dr Máté Gábor: Szétszórt elmék című könyve inpirált új gondolatokra, amit most szeretettel megosztok velteke annak reményében, hogy ha képesek vagyunk szülőként jól működni, akkor értelmet nyerhet elszenvedett gyermekkorunk, és ha már mi nem kaphattunk megértő szülőket, gyermekeinknek mi magunk megadhatjuk ezt a minőséget még akkor is, ha példamutatásával senki nem tanította meg nekünk. Megtanulhatjuk könyvekből, egymástól, gyakorolhatjuk, és a végén nem mást mint a gyermekünkkel való jó kapcsolatot nyerhetjük.
– A szülő gyermek kapcsolat sok kihíváson megy keresztül. Ahhoz, hogy a kapcsolatot megőrizhessük fontos tudnunk, hogy a szülőnek magára kell vállalnia a kapcsolat helyreállításáért a felelősséget, a gyermek életkorától függetlenül.
– A szülő nem várhat arra, hogy a gyermek kezdeményezze a kapcsolat helyreállítását egy összecsapás után. Lehetővé kell tenni, hogy a gyerek érezhesse, hogy a kötődési kapcsolat erősebb minden vitánál, vagy nézeteltérésnél, ami közte és a szülő között valaha is felmerülhet.
– Szülőként el kell fogadnunk azt a tényt, hogy esetenként vitára kerül sor. A gyermekekkel való kapcsolat időleges törései elkerülhetetlenek, és önmagukban nem okoznak sérülést.
A valódi sérülést az okozza, amikor a szülő a gyermekre hagyja, hogy a kapcsolatot újra felvegye. Ha kötődését a gyermek bocsánat kéréséhez köti, olyan helyzetet teremt, amiben a gyermek nem tud őszintén részt venni. Sem a bocsánatkérése, sem megbánása nem lesz őszinte. A feltételekhez kötött megbocsátással a gyermeket megszégyenítik.
Alapelv a gyermek-szülő kapcsolatban, hogy a gyermek semmilyen tette nem veszélyezteti a kapcsolatot, így neki semmit nem kell tennie azért, hogy a kapcsolat helyre álljon.
Ha a szülő elvesztette a kontaktust a gyerekkel, akkor az ő feladata, hogy helyreállítsa a köztük lévő személyközti hidat.
A híd helyreállítása azt jelenti, hogy elismerjük ami történt, és megértjük, hogyan érezheti magát a gyermekünk emiatt, és nyitott szívvel hallgatjuk meg a mondanivalóját. Amikor gyermekünk felénk megnyílik, és elmondja érzéseit-még akkor is ha a szülőmszámára nehezen elfogadható módon teszi ezt- a szülő ne kezdje a saját álláspontját magyarázni, vagy saját viselkedését igazolni. Csak hallgassa meg gyermekét együttérzéssel.
Amikor a szülők a kötődési kapcsolatnak adnak elsőbbséget, nemcsak a gyermek magabiztosságát és önelfogadását erősítik, hanem egyúttal a legfontosabb dologban mutatnak neki példát, amiben csak lehet: nem feledik a közös jövőt. A hangsúlyt a gyógyulásra helyezik, nem pedig a rövid távú – és rövid életű – célokra.
Szívből kívánom, hogy a fenti sorok a szívedig érjenek, és segítsenek abban, hogy minőségében kapcsolódhass gyermekedhez.
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Szerepüktől megfosztott anyák, és apák.

Amikor gyermeket vállalunk, ketten döntünk, és kérjük a Mindenséget, hogy adja oda, ajándékozzon meg minket. Kérünk egy nálunknál jóval hatalmasabb erőt, hogy döntsön kérésünk, és ezzel sorsunk felett, hogy felruház-e vagy sem, a szülői szereppel. Itt, ebben a pillanatban még mindkét szülő tudja, elismeri, hogy szülővé őt, csak Isten teheti.

Ahogy telnek az évek, a sok-sok problémának köszönhetően egyre messzebb kerülünk attól a szeretettől, ami egykor összekötött minket. Szeretet hiányában a birtoklás vágya jelenik meg. Birtokolni a gyerek figyelmét, elismerését, birtokolni magát a gyereket. Próbálkozunk, hogy kapcsolatunkat megjavítsuk, igyekszünk visszatérni a kezdetekhez, de aztán egy ponton kénytelenek vagyunk belátni, hogy ez már lehetetlen. Kapcsolatunkba a harag, félelem, gyűlölet ver sátorhelyet, és elüldöz onnan minden olyan érzést, ami szeretet lehetne. Játszmák kezdődnek el, végeláthatatlan játszmák sokasága, egyikből következik a másik. Elveszünk, megsemmisülünk. Harcolunk, küzdünk… majd valaki feladja a harcot, és kilép, kiszáll, kimondja, hogy: Elválunk…

A válásoknál többnyire annál marad a gyerek, aki ott, akkor az erősebb. Aki legyőzte a harcban a másikat, a gyereket, mint trófeát viheti el. Igazolva ezzel önmagát, és igazát, és megszégyenítve, megfosztva ezzel egykori szeretett társát. Ebben a helyzetben már nem Isten dönthet, felruházzuk magunkat azzal a joggal, hogy mi hozzunk döntést helyette. Milyen jogon tesszük ezt? Hogyan kerülhetünk magunk szerint olyan magasra, hogy Istenként gondoljunk önmagunkra?

A gyermeket Isten az apjára, és az anyjára bízta. Rajta kívül senkinek nincs joga ahhoz, hogy a gyerektől a szülőtársat megfossza. Ó, ha tudnánk, hogy mit teszünk ezzel, milyen lavina indul el ezzel a döntéssel?!

A szülő, aki a gyereket birtokolja, a gyerekét haragudni, neheztelni, gyűlölni “tanítja”. Megmutatja nap, mint nap, hogy a másik szülőt ő le tudta győzni, fölé tudott kerekedni, meg tudja büntetni. Mert ez a hozzáállás, amikor egyik szülő a másikat gyermekétől megfosztja nem más, mint súlyos büntetés a valós vagy vélt sérelmekért.

A gyerek áldozat ebben a játszmában mindaddig amíg gyermek, aztán többnyire felnőttként is a büntető szülő mellé áll be, illetve ott marad, vele együtt haragszik. Ez a szövetség a gyereket erősíti, pozícióját kiemeli. Azt hiszi, így a jobb neki. A másik szülővel való kapcsolattartást sokszor teljesen elutasítja, a szülőt magában és a valóságban is megtagadja. Az őt nevelő szülő megtanítja őt hibáztatni, neheztelni, haragudni. A szeretetből fogant gyermek, a saját gyűlölete rabjává válik.

Amikor felnövünk, felnőtté leszünk, képessé válunk gondolkozni, megérteni, felelősséget vállalni. Itt, ezen a ponton van lehetőségünk változtatni, és a saját negatív érzéseink csapdájából kikerülni. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a pók hálóját fel kell ismerni, és ki kell belőle lépni.

Ahhoz, hogy az ilyen “gyermek” boldogan, kiegyensúlyozottan élhessen, céljait, vágyait elérhesse, a megtagadott szülőjét fel kell magában szabadítani, helyét, és szerepét vissza kell neki adni, mert őt illeti. A Sors, Isten ruházta fel, ember ezt tőle el nem veheti.

Most hozzád szólok, aki már felnőttként éled az életedet, és belül egyre jobban szenvedsz azoktól az érzésektől, melyek szépen lassan felőrölnek. Nézd meg az életedet! Tényleg ezt akarod? Tényleg így akarsz élni? Tényleg te vagy az, aki haraggal a szívében folyton ítélkezik, a másikat megméri, számon kéri, és ha kell megbünteti? Tényleg te vagy az, akinek tetteit a bosszúállás, kihasználás, a helyzetek használása vezeti? Tényleg fájdalomban, szomorúságban, hiányban szeretnél élni?

…vagy szeretnél inkább az a TE lenni, akiben Szeretet van, aki szeretne magán, a másikon, a világon segíteni, jobbá tenni?

Ha szeretnéd ezt választani, és szeretnél valódi önmagaddá válni, nem kell mást tenni, mint a megtagadott szülőd elé odaállni, és megkérdezni: Te mit éltél meg, miért döntöttél így? Mi kellett ahhoz, mekkora fájdalom, hogy még azzal is megtedd, hogy tudhattad, elveszíthetsz, akár örökre engem?!

Hallgasd meg, fogadd be a választ, mert ezek az igazságok azok, melyek felszabadítanak, kiszabadítank téged abból a rabságból, ahol évtizedek óta töltöd a büntetésedet. Ott, akkor te gyermek voltál, aki elszenvedte a döntést, a helyzetet. De a szülőd, akire haragszol, ő is áldozattá vált, mert a másik szülőd megfosztotta, megbüntette.

A valódi tettes a mai napig büntetlen… nem, nem kell őt megbüntetned, mert nincs jogod ehhez. Bízd őt a Sorsra, Istenre, mert ő lesz az, aki számonkéri, hogy látta el a rá ruházott szerepet.

Légy mostantól az a gyermek, aki szeretetből fogant, érkezett, akinek anyja, és apja adta az életet. Lásd, érezd mindkettőt magadban, mert csak így születhet meg a te belső egységed. Fél lábbal nem lehet stabilan állni, kibillensz.

Anyád az, aki a szeretetet adja neked, apád a stabilitást, biztonságot, hitet. Nélkülözhetetlen minőségek az élethez. Ahhoz, hogy boldog felnőtt lehess, hidd el szükséged van mindkettőjükre!

Válaszd a szeretetet újra a harag, gyűlölet, féllem helyett, és engedd, hogy betöltse, átjárja az életedet! Te vagy az egyetlen aki a szerepétől megfosztott szülődet újra a szülői helyére állíthatja.

Hidd el, te vagy olyan jóságos, és van akkor szíved, hogy képes vagy elfogadni mindazt ami a múltban történt, és mindkét szülődnek megadni a lehetőséget, hogy részt vegyen az életedben. Gyökerek, és szárnyak kellenek az élethez. A szárnyak már megvannak, most a stabilitást adó gyökér is meglehet, ami bajban, bánatban, viharban megtart téged.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Amikor az apa bűnéért, a gyerek fizet meg…

Vannak apák, akik bűnt követnek el. Bűnük sokféle lehet, és nem is lényeges, hogy pontosan mit tettek. Valami olyat, amiért a sors elszámoltatja őket. Mielőtt a sors odaérhetne, találkozik az ördöggel, aki felajánlja neki, hogy együttműködésért cserébe, a sors elől elrejti. De nem elég az ördöggel egy szimpla egyességet kötni, többet akar, valamit még fel kell neki ajánlani. Felajánlás mi lehet? Bármi, ami elég értékes. Vagy talán a legértékesebb. Az apa nem mondja ki, még csak nem is gondolja, hogy a gyermekét odavetné a biztos szabadulásért cserébe, mindössze annyi történik, hogy azt mondja: Bármit odaadok azért, hogy én szabad lehessek!

Ebben a pillanatban amikor ez megtörténik, tudattalanul, de felajánlja gyermekét az ördögnek. Az apa szabadságáért cserébe, az ördög a gyermek Lelkét viszi el. A gyermek innentől kezdve két világ között reked, sem nem él, sem nem halt meg. Hogy saját fájdalmát enyhítse, megjelennek életében a függőségek. Azzal amit tesz, ahogyan megéli az életet, fel szeretné hívni magára a figyelmet. Ordítja, kiabálja cselekedeteivel, hogy ő elveszett, nincs már jelen a rendszerben. Az elveszített helyet, az alkohollal, kábítószerrel, pénzzel kapcsolatos mocskos ügylet tölti be.

Kívülről nem látunk mást, csak értékes, elveszett gyerekeket, és nem értjük, hogy amit tesznek magukkal, azt miért teszik meg. Ha megkérdezed miért teszi, lehet, hogy neki magának sincs válasza a kérdésre. Valami hajtja, mozgatja. Nem engedi, fogságban tartja.

Apák, és generációk bűneikért gyermekek fizetnek. Az életüket adják azért, hogy apjuk menekülhessen, szövetséget kötnek ők maguk is az ördöggel. Ördögi módon, ördögi létben élnek, hogy bizonyítsák hűségüket az ördögnek, és ezzel elvesztik saját valódi életüket.

Mit lehet tenni, hogy lehet segíteni?

Talán meg lehet az apát szólítani, és megkérdezni, hogy : Mit tettél, hogy a gyerekednek ilyen nagy árat kell érte fizetni? Ha bűnét elismeri, és felelősséget vállal érte, a gyerek visszatérhet a saját életébe.

Talán még jobb, ha a felnőtt gyerek kérdezi meg: Mit tettél apám, hogy én ezt érdemlem érte?!

Nem tudom, hogy van-e visszaút, hogy az ördög visszaadja-e azt, ami egyszer már az övé lett. Talán ez minden történetnél más lehet… mindenesetre érdemes megpróbálni, egyezkedni, szabadon bocsátást kérni.

Talán az egyik legfontosabb ebben a folyamatban, hogy aki segítőként benne van, az a küszöbön álljon meg, ne lépjen be az ördög birodalmába, mert aki belépett, elveszett. Állj meg a küszöbön, és várd meg, amíg megérkezik, kilép a Fényre, és ott, akkor nyújtsd ki kezedet. Még itt sincs vége, hiszen választania kell. Választani sötét, és fény között, és ha a fényt választja, soha többet nem tehet olyat, ami visszarántja az árnyék birodalmába. Nehéz döntés ez, mert az ördöggel cimborálva könnyebbnek, egyszerűbbnek tűnik az élet.

A legfontosabb, hogy megértsük, hogy akik elvesztek, akik függőségektől szenvednek, és mocskos ügyletek részesei lettek, ők elárult gyerekek voltak egyszer. Olyan gyerkekek, akik apjuk, vagy a régi családi generációk bűneiért fizetnek.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A bántalmazott gyermek…

A mindannyiunkban ott lévő gyermek emlékszik mindenre, nem számít, hogy mennyi idő telt el. Évek, évizedek, még évszázadok sem tompítják eléggé a fájdalmat, megaláztatást, cserbenhagyást, amit meg kellett élnie. Felnőttként próbáljuk megérteni, hogy miért kellett elszenvedni, aztán próbáljuk feldolgozni, meggyászolni veszteségeinket, és ezzel együtt megbocsátani annak aki tette. Felmentjük a tettest, tetteseket, mert azt bizonygatják, hogy a szeretet nevében követték el. Azt mondják, hogy jobb embert akartak faragni belőled, és belőlem. Szeretetből…veréssel, büntetéssel, kihasználással, manipulálással, akár szexuális bántalmazással… s ha felmerül a kérdés benned, hogy miért tette, és számonkéred, azt mondja nem úgy volt, vagy nem is emlékszik erre, hogy ezt tette veled.

A bántalmazó már régen elfeljetette, vagy legalábbis szeretné ha megtörténne. Te, aki elszenvedted, neked egy részed ott rekedt az időben. Annyira fájt ami ott történt, hogy majdnem belehaltál, belehalt egy részed.Minden bántalmazott gyermek emlékszik mindenre…mert azt a pillanatot, amikor majdnem belehalt a történetébe, sosem felejti el. Hangos árnyak követik, üvöltenek, félelmet gerjesztenek. Megértést, feloldozást követelnek, közelséget. Azt akarja, hogy láthasson téged, követhessen, hogy biztos lehessen benne, hogy nem árulod őt el. S te mint egy hűséges gyermek, hagyod, hogy ezt vagy bármi mást megtegyen veled. Megteheti, mert ő nagyobb, felnőtt… ezt gondoljuk, és ezzel felmentjük őket. Nem elég, hogy tönkre tette a gyermekkorodat, a felnőtt életedet is akarja. Azt akrja, hogy rá figyelj, vele törődj, rajta gondolkozz, neki segíts, őt értsd meg, és azért, hogy mindez megtörténjen bármit megtesz. Válogatott eszközei vannak. Ő a tettes, és te az áldozata vagy. Nála jobban senki nem ismer téged. Ismeri a benned lévő legmélyebb félelmet, hiszen amikor megélted, csak ő volt ott veled. Ott abban a kiszolgáltatott pillanatban megszületett benne a felismerés, hogy legyőzhet. Felismerte, hogy feláldozható vagy, és ott akkor megszületett egy új rész benned, akit úgy hívnak: az Áldozat. 

Meglehet, hogy beleszorultál az áldozati szerepbe, de ha így is van mindez azért történhet meg, mert valaki feláldozhatónak látott téged, és bántott, bántalmazott, kihasznált a szeretet nevében.

Az áldozatnak, a gyereknek nem kell a felnőttet megértenie, nem kell cselekdetét elfogadnia. A bántalmazásban megszületett titkot nem kell őriznie. Ő egy gyermeki rész benned, aki viselkedhet úgy, mint egy gyermek: ha bántják, elszaladhat, vagy segítséget kérhet, elárulhatja a titkot bármi is legyen a következménye, kikövetelheti a büntetést, az igazságszolgáltatást csak azért, hogy neki könnyebb lehessen.

Ha a bántalmazást gyermekkorodban szenvedted el, akkor a benned lévő gyermeknek nem felnőnie kell, hanem segíteni őt, hogy újra gyermek lehessen, hogy gyerekként érezhessen, létezhessen. Kézen kell fogni, és segíteni, támogatni. Veszélyes helyzetekbe nem engedni, óvni, vigyázni. Lehetőséget adni számára, hogy önfeledten szerethessen, biztosítani számára, hogy soha többé, senki ne bánthassa a szeretet nevében.

Ki az, aki megadhatja neki ezt? TE! A te felnőtt részed az, aki megóvhatja. Te vagy az, aki nemet mondhat, aki kivonódhat, aki hátat fordíthat. Bármikor, bárkinek. Nincs olyan kötelék, ami olyan erős lenne, hogy a bántalmazás pillanatában ne szakadna el… Ahol bántalmazás volt, ott többé nincs kötelező kör, összetartó erő. 

Értsd meg, nem számít, hogy mikor, és miért tette, csak az számít, hogy feláldozott téged, és azóta is ezt teszi folyamatosan veled. Vedd észre, vess véget az áldozati szerepednek, adj hangot a benned élő gyermeknek! Engedd, hogy igazságát a világba üvöltse, engedd, hogy megnevezze a tettest, tetteseket, és aztán fusson, rohanjon, messze, egyre messzeb. Olyan messzire ahol már nem érik el a hangok, és az árnyak sem kísértenek.

A bennünk élő gyermek szeretni született, segíts neki, hogy küldetését beteljesíthesse! Teremts biztonságos teret, ahol megélheti, hogy a Szeretet nevében, csak szeretni lehet. 

A benned élő gyermek most sír, zokog, és végtelenül hálás, hogy végre megláttad, és ezzel együtt megérezted a fájdalmat, amit ő cipel. Nem kér semmi mást tőled, csak annyit, hogy adj neki magadban helyet, érezz együtt vele! Legalább te…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Szavaink üzennek…

Úgy gondoltam mindig, és ma már úgy is érzem, hogy kiemelt jelentősége van a kommunikációnak, beszédnek. Az amit, és ahogy mondunk megbetegít, vagy meggyógyít minket, vagy akár sorsunkat pecsételi meg.

Generációk halnak meg, és velük együtt szavak, kifejezések, rituálék tűnnek el. Aztán eltelnek évek, évtizedek, és csak azután láthatjuk meg, hogy tulajdonképpen mit is veszítettünk el. Régebben amikor a lány férjhez ment, a fiú elkértekikérte a szülői házból, az apa hozzáadta, odaadta. A fiú elvette a lányt, a lány hozzáment a fiúhoz. Ezek a szavak azt jelentik, hogy a fiúból-férfi, a lányból-asszony lett. A szülők igenjében érik felnőtté, a gyermek. Aztán a frissen felnőttek elindulnak az életbe, életükbe. Nem egyedül, hanem szövetségest, társat keresve. Lányoknál az apa igen-je, lemondás a lányáról, a férfi javára. Átadja ezzel a kötelezettségeket, és a lehetőségeket. Fiúknál az anya kíséri a fiút, rábízza kedvesére, lemond ezzel a gondoskodásról, amivel addig fiát kényeztette. A gyerekek lemondanak a gyerekségről, vállalva kihívásokat, a felnőtt életet. Az esküvőn a jegyes pár az első sorban áll, egymás mellett. A szülők, a család, barátok mögöttük, támogatva őket. Szimbolikus felnőtté, társsá válás, ami nélkül a felnőtt élet elképzelhetetlen. Kellenek a szavak, kellenek a ceremóniák, hogy érezzük valami új kezdődik el az életünkben.

Amíg így volt, amíg ezek a szavak jelentőséggel bírtak, más volt a párkapcsolat, a szülőség, a felnőtt élet. Erő, energia volt benne, és szeretet. Felelősségvállalás egymásért, és kötelezettség érzés egymás szülei felé, hogy a családból kikért társunkat helyettük megtartjuk, szeretjük, gondoskodunk róla. A szülők kapcsolata is más volt a párral. Nem volt számonkérés, kíváncsiskodás, okoskodás. Felnőttnek látták, és kezelték őket, hagyták, hogy kipróbálják az életben erejüket, és megéljék egymás felé érzett szeretetüket. Nem a szülők akarták birtokolni ezeket a minőségeket, mert tudták, hogy számukra ennek már lejárt az ideje. Büszkék voltak felnőtt gyerekükre, annak családjára. Örültek a családba bekerült új embereknek, és főleg az unokának, amikor megszületett. Nem voltak kérdések, csak tények, melyek létéhez nem fért kétség sosem.

Aztán ahogy múlt az idő, és meghaltak a régiek, új, könnyebbnek tűnő szabályok születtek. Már nem kellett fogadalom, eskü a közös élethez, egyszerűen csak összeköltöztek a szerelmesek. A szülőknek így nem kellett elfogadni, áldást adni, odaadni, gyermekükről lemondani. Nem kellett a szülőket meggyőzni, igenjükért sokszor megküzdeni, bizonyítani. Akár az ő akaratuk ellenére is lehet párt választani. Ha a szülőknek nem tetszik a társ, megtagadják, a családba nem fogadják be. Azt gondolják, hogy ezzel a nemmel megoldják a helyzetet. Azt hiszik, hogy így velük marad a gyerekük, és nem következik be az, amitől a legjobban félnek, hogy elveszítik.

Most együtt élnek emberek, párkapcsolatban, házasság helyett. Száműzöttek szövetségesei a mai emberek. Magukat száműzték, vagy a családjuk kergette el. Bármelyik is történt, a lényeg, hogy ezért nincsenek ma jól működő felnőttek. Hiányzik a felnőtté érés, a fiúból már nem válik férfi, a lány nem érik nővé a férfi mellett, és már nem vállal szívesen gyermeket. Elvesztek, széthullottak a szerepek, és ennek megfelelően széthullanak a családok, egyre több a boldogtalan ember.

Mit tehetünk? Gondolkozzunk el, és változtassunk a hozzáállásunkon, és a kommunikációnkon. Emlékeztessük magunkat a régi időkre, az időtálló, valódi értékekre, és kérdezzük meg a körülöttünk élő, valóban felnőttként működő embereket, hogy mi hogyan teremthetjük meg ezeket. Kérjünk segítséget. Segítséget ahhoz, hogy legyen erőnk szembenézni a saját döntéseinkkel, a saját családi rendszerünkkel, a hozott mintákkal, és azzal, hogy mi magunk mit mulasztottunk el. Nem kell több, csak egyetlen felnőtt ember, aki megmutatja a helyes utat, hogy merre induljunk el. Ha helyes útra találsz, ha azon jársz, boldog, elégedett leszel.

Keress, kutass olyan szavakat, fogalmakat, amelyek ha használod őket, meggyógyítanak téged, és környezetedet. Állj be a saját helyedre, légy felnőtt végre! Felnőtt, aki stabil, magabiztos, és szeretetre dobban a szíve.

Tegyél rendet az életedben, Rendezd be te a saját személyes életteredet, mert csak te érezheted, hogy mire van szükséged ahhoz, hogy beteljesítsd a feladatot, amiért megszülettél a Földre.

Várunk szeretettel Személyes Élet-Tér Rendezésre: Váradi Andrea és Dömötör Aletta

Szerep összeomlás… Hogyan, és miért lesznek a felnőttek újra gyerekek?

Életünket ránk ruházott, és magunk által vállalt szerepeink szerint éljük. Az, hogy gyerekek vagyunk-e, vagy már felnőttek, elsősorban az idő függvénye. Eljön az ideje, amikor felnőtté lesz a gyerek. Felnőtté válik, és elindul a saját életébe. Elindul, hogy tapasztaljon, tanuljon, elbukjon, majd felálljon, ezáltal megerősödjön. Megtanul lemondani, kivárni, odaadni, felajánlani, csak úgy megtenni, csak úgy szeretni, lelkesedni, örülni, extázisba, szerelembe esni. Megtanul az Én-ből, a Mi-ben gondolkozni, érezni, élni. Ráébred, hogy egyedül nem jó lenni, párját keresi, majd fészket rak, családot alapít. Helyzetek, emberek, lehetőségek, döntések. Mindezeknek köszönhetően megtanulunk felelősséget vállalni, elköteleződni, önmagunkhoz bármi áron őszintének lenni, és amikor mindezek az érzések együttesen megszületnek bennünk, akkor érezhetjük először teljességében, hogy Szabadok lettünk. Szabaddá vált az életünk, hiszen mi magunk döntünk mindenben.

A magunkra ruházott felelősség által eldönthetjük, hogy mikor-meddig megyünk el, miben veszünk részt, és miben nem. Megtehetünk bármit, vállalva a következményeket. A felnőtt, szabad élet, az Ok-Okozat összefüggésrendszere. Mindennek amit teszünk, vagy amit elmulasztunk megtenni, következménye van, amiért nekünk kell elszámolni. A Sors minket kér számon, és ha kell figyelmeztet, büntet. Térdre kényszerítheti életünket, akár hetekre, hónapokra, évekre sarokba szorítva érezhetjük magunkat, úgy érezhetjük, hogy elvett tőlünk számunkra fontos dolgokat, és nem csak a számunkra fontos emberektől, helyzetektől fosztott meg minket, hanem elvette teremtő, helyzetmegoldó képességünket… Mit teszünk ilyenkor? Összeomlunk… Időlegesen, vagy teljesen összeomlik felnőtt szerepünk, és újra gyermekké leszünk.

Várjuk, hogy valaki észrevegye kiszolgáltatott helyzetünket, és azt mondja végre: Gyere, én segítek neked! Nem tudunk döntést hozni, nem látjuk az alagút végét, hogy merre kellene lépni. Nincsenek ötleteink. Nem tudjuk merre felé induljunk el, hogy segítséget kérjünk. Megrekedünk… és itt kezdődik el, hogy önmagunknak elkezdünk hazudni. Önmagunk elől is eltitkolt lehetőségek, kiutak tűnnek el a semmiben. Ami a kiutat jelenthetné, a kezét nyújtó másik felnőtt ember, barát, egyenrangú társ már láthatatlan. Biztonságért üvöltő belső világunkban egyetlen stabil pont marad, a szüleink. Azt gondoljuk, ők az egyetlenek akik segíthetnek. És itt, ezen a ponton visszafordulunk, és beteljesedik szerep összeomlásunk. Elveszítjük a felnőtt élet kiváltságait, és újra gyermekké válunk.

Hagyjuk, és engedjük, hogy újra ők segítsenek, de ennek ára, hogy bármit megtehetnek veled. Számon kérhet, ellenőrizhet, megmondhatja még azt is, hogy te mit akarj, és kötelezhet, hogy megtedd azt, amit elvár tőled. Megteheti, hiszen ettől a pillanattól kezdve ő vállal felelősséget érted, helyetted. Ő az, aki elköteleződik egy régi-új szerepben, hogy neked segítsen, ő az aki őszintén megélt érzéseit, gondolatait elmondja neked, ő maradt szabad ember, amíg te újra kiszolgáltatott lettél vele szemben. Ha azt gondolnánk, hogy mindez csak a gyereknek veszteség, tévedünk… a szülő is veszít, hiszen ahhoz, hogy újra el tudja látni szülői feladatait, bizonyos szerepeiről neki is le kell mondani. Időn túl visszavett szülői szerepéért cserébe odaadja felnőtt élete bizonyos elemeit, szereplőit, energiáit. Mégis megteszi, hiszen a gyereke kéri… nem tud nemet mondani, nem akarja cserben hagyni, megbántani.

Mi a jó irány, merre lehetne ellépni? Mit tehetünk, amikor úgy érezzük, hogy megrekedtünk, és képtelenek vagyunk tovább lépni?

Segítséget kell tudni kérni, egyenrangú felnőtt emberektől, barátoktól, ismerősöktől, tanácsadóktól, segítőktől, a lényeg, hogy ne jussunk el odáig, hogy a gyerek szerepébe kényszerüljünk visszalépni.

Aki baj, bánat idején egyenrangú kapcsolatokból építkezik, az hamar talpra állhat, mert a másik nem tartja meg, csak segíti. Támogat, és nem tesz meg helyetted semmit. Nem vállalja át a te felelősségedet, biztat, hogy hozd meg döntéseidet, emlékezz álmaidra, céljaidra, és valósítsd azokat meg. Felemel, és aztán elenged. Elvárja, hogy te lépj, nem lép helyetted. Mindezért cserébe nem kér számon, nem uralkodik életed felett. Meghagyja szabadságodat, és mindig arra emlékeztet, hogy képes vagy rá, meg tudod tenni, neked is szokott sikerülni…

A felnőttekből újra gyerekszerepbe süllyedt emberek nem is tudják, hogy a látszólag egyszerű, és elsősorban kényelmes döntés oltárán a mindannyiunk számára legértékesebb értékeket áldozzák fel: szabadság, felelősségvállalás, őszinteség, elköteleződés.

Ha azt mondanám neked, hogy ha visszafordulsz, és újra gyermekké válsz a biztonság reményében, hogy ezért oda kell adnod a szabadságodat, teremtő képességedet, erődet, szenvedélyedet, képességedet arra, hogy társ lehess, fel kell áldoznod érte az őszinte belső érzéseidet, gondolataidat, érzéseidet, akkor is megtennéd ezt?

… szinte hallom ahogy azt mondod: Ha muszáj, akkor egy időre… De honnan tudhatod, hogy utána újra sikerülhet? Honnan tudod, hogy ha most nem tudtad megoldani, most nem tudtál felállni, és tovább menni, akkor majd később meg tudod tenni?! Honnan tudod, hogy a szülők újra el fognak engedni az életbe, és most a segítségért cserébe esetleg nem azt kérik, hogy maradj velük “örökre”. Ezt is megtehetik. Hiszen segítettek neked. Megmentettek. Közben ők megöregedtek, esetleg meg is betegedtek. Ki más segíthetne, mint te, aki úgyis ott vagy velük, és nincs saját életed. Látod? Így veszik el az életed, így tűnsz el a semmiben…észre sem veszed, azt gondolod, te csak pihenni mentél haza, hogy aztán újra nekiindulhass… és aztán az is lehet, hogy soha többet nem indulsz útnak.

Az élet mindig tartogat számunkra meglepetéseket, de hinnünk kell, hogy mindig ad megoldásokat is, egy-egy helyzet megoldásához. Igen, a megoldáshoz, és nem a feladáshoz! Amíg meg akarod oldani, addig mindig lesznek emberek, és ötletek, hogyan mehetsz tovább, hogyan állhatsz fel.

A szerep összeomlás ott kezdődik el, amikor magadban feladod, nem akarsz tovább menni, összeroskadsz a teher súlya alatt. Szerep összeomlása igazából csak annak lehet, aki még nem nőtt fel az élethez, nem lett valódi felnőtt ember. Itt az ideje, hogy szembenézz magaddal a tükörben, és feltedd a kérdéseket…

Ott maradsz megrekedve anyu és apu gyerekeként az ő világukban, vagy elindulsz végre?

Mit nyerhetsz? Szabadságot, társakat az úton, őszinte érzéseket, gondolatokat.

Mit veszíthetsz, ha maradsz? A szabad életedet! 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Lelkünk börtönébe zárva.

Ki vagyok én, vagy ki lehetek én a történeteim nélkül?

Szoktuk mondani, hogy én én vagyok, és te te vagy. Élem a saját életemet, téged pedig szabadon engedlek, hogy te is élhesd a saját életedet.

De ez valóban csak ennyi lenne? Ez ilyen egyszerű? Akkor miért nem tudunk továbblépni? Miért akarjuk megbüntetni, miért akarunk igazságot szolgáltatni? Mit akarunk visszakapni? Miért annyira nehéz a megbékélés?

Élethelyzetek, melyeket korábban tapasztaltunk:

Hajlamosak vagyunk csakis és kizárólag a megtapasztalt élethelyzetekre támaszkodni. Egyetemes igazságnak tekinteni. A múltban megtörtént, és azután így vagy úgy alakult az életem. A történéseket összekeverjük az emberrel. A történést címkézzük, minősítjük jónak vagy épp rossznak bélyegezzük. Az embert pedig aki a történésben benne volt, vagy örökre bebörtönözzük, vagy szabadon engedjük. Bebörtönzés esetén a saját Lelkünk börtönébe zárjuk, egyre mélyebbre ássuk, még a létezését is letagadjuk. A közöttünk lévő kapcsolódást látszólag végérvényesen felszámoljuk. De ezt csak így gondoljuk, hiszen valójában a Lelkünk börtönébe zártuk.

Így legközelebb, amikor az Élet hasonló helyzet elé állít minket, mint amit a múltban megéltünk, nem adunk teret az új lehetőségnek. Egy pillanatra visszatekintünk a múltba, és a tapasztalást segítségül hívva döntünk. Nem csak a helyzet, a helyzetben megjelenő emberek felett is. Pedig nem is ugyanaz az ember áll most előttünk. Ő valaki más, de mi mégis egyből megítéljük. Összekeverjük a helyzetet az emberrel. Az élethelyzet új, és most máshogy lehetne. De nem lesz máshogy, mert mi nem változtatunk. Mi magunk, ugyanazok maradtunk. Ugyanazok, akik csak ugyanúgy tudunk reagálni. Ugyanúgy, mint 5-10-15 évvel ezelőtt.

Az új embereket az előző megtapasztaláshoz mérve, nekik már esélyt sem adva döntünk a sorsuk felett. Pedig ők csak emlékeztetnek. Nem ők követték el, talán ők meg sem tennék azt, amit az előzők megtettek veled.

Érzelmi hasonmásoknak nevezzük őket. Ők azok, akik emlékeztetnek. Hasonló helyzettel érkeztek, mint amit már egyszer meg kellett élned, mindezt azért, hogy felfigyelj rájuk, hogy meglásd őket. Hasonlóan szeretetteljes, vagy hasonlóan gúnyos. Hasonlóan jóságos, vagy hasonlóan kegyetlen. Hasonló a mozdulata, vagy a tekintete. Vagy csak az, ahogy éppen rád néz, ahogy figyel téged. Még az is lehet, hogy az illata az, ami emlékeztet.

A hasonlóság miatt a figyelmedet azonnal kivívja. Minden tudatosságot rá fordítva, már csak őt látod a világodban. Valamiért vonz, kíváncsivá tesz. Kapcsolódni akarsz, pedig lehet, hogy csak a szorongást növeli benned. Mégis megteszed, pedig tudod, hogy menekülnöd kellene. Magadban csak azt mondogatod: „Annyira hasonlít valakire!” Talán azt sem tudod, hogy kire. Keresel, kutakodsz az emlékeidben. Mindennél jobban vágysz arra, hogy felismerhesd. Aztán a felismerés pillanatában megtörik a varázslat.

Már emlékszel, mert ő a jelenlétével emlékeztet téged. A hasonlósága a Lelkedben bebörtönzött emberhez vezetett téged. Felidéződnek a régi érzések, a félelmek, a bűntudat, a szégyen. Egyszerre minden újra a felszínen lett. Pedig te kitagadtad, kirekesztetted. Gondosan bezártad és eltemetted. Mondhatjuk azt is, hogy számodra halott lett. Most pedig újra éledt. Feltámadt és eluralkodott rajtad.

Az összes dühödet, és haragodat most arra vetíted, aki az emlékezés üzenetét átadta neked. Őt látod tettesnek, ő a kialakult helyzet felelőse. Ha ő nem érkezett volna meg, akkor nem uraltak volna el a legmélyebb fájó érzések. Pedig ő csak az üzenetet hozta, hogy a Lelked börtönébe zárt fogoly energiát és teret követel tőled. Belülről emészt téged. Fáradsz, és az életkedved egyre kevesebb. Amíg őt bünteted, addig a saját életedet adod érte. Hiszen a te Lelkedben raboskodik. Amíg őt nem szabadítod fel, addig te sem válhatsz szabaddá.

Ideje döntened. Újra és újra fogadod az emlékezés erejét magukkal hordozó embereket az életedbe, és megállapítod, hogy mindig ugyanaz történik, vagy feloldozod a Lelked börtönébe zárt rabot, és a büntetését a sors erejére és nagyságára bízod.

Bárhogy dönthetsz. Dönthetsz úgy, hogy a büntetésnek még nincs vége, de tudd, hogy az idő előrehaladtával egyre több energiát követel majd tőled.

Vagy dönthetsz úgy, hogy szembe nézel vele. Kegyelmet adsz, hogy a sors ne ismételje önmagát. Ne kelljen, hogy újra meg újra szembe jöjjön veled. Ne a tetteit ismered el, ne azt, amit veled tett, „csak” a lényét, semmi egyebet. Azt, hogy neki is joga van a földi élethez. Mindezt ne ő érte tedd meg, hanem saját magadért, azért hogy te szabad lehess. Nyisd ki a Lelked börtönét, add át a sorsnak a büntetés megítélését. Nem élheted a saját szabadságodat, amíg magadban valakit büntetsz és megítélsz! A saját energiáidat magadra fordítsd, és nem a büntetésre. Engedd szabadon, hogy megszabadulhass tőle.

Mondd ki most:

Én – Én vagyok, és te – te vagy. Élem a saját életemet, téged pedig szabadon engedlek, hogy te is élhesd a saját életedet.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

A Lelkünk összeér…

Az élet úgy hozza, hogy egyszer csak szülővé válunk, vagy jobb esetben magunk választjuk. Szülővé azok lehetnek, akik gyereket vállalnak. Ideális esetben már a fogantatás előtt készülnek rá, szokványos esetben a fogantatás után esünk bele életünk új szerepébe. Az új helyzet, hogy mi is életet adhatunk egy gyereknek, és ezzel magunknak lehetőséget, hogy megéljünk egy szerepet, vegyes érzéseket indíthat el. Örömöt, hogy gondoskodhatunk, szerethetünk, odaadhatjuk mindazt amit mi nem, vagy nem jól kaptunk meg, és félelmeket, szorongást, hogy vajon mi majd jól csináljuk-e.

Próbálkozunk, ügyeskedünk, hogy a rossz dolgokat kikerüljük, attól gyerekünket megóvjuk. Magunkat figyeljük, hogy szerintünk mi jó neki… védjük, oltalmazzuk, néha büntetjük, ha éppen úgy érezzük, hogy az lesz neki jó. Mindent megadunk, amit mi hiányoltunk, és mindattól megvédjük, ami nem volt jó nekünk. Családi mintáink, és saját gyermekkori megéléseink szerint nevelünk, szeretünk, és gondoskodunk. Nem tudjuk másként, csak így tudjuk.

Odaadjuk mindazt ami telik tőlünk, és úgy adjuk oda, ahogy szerintünk jó. Hogyan is adhatnám oda másként, mint ahogy szerintem jó? Hiszen én vagyok az anyja, vagy az apja, én tudom, hogy mi a jó neki, a gyereknek. Azt hisszük, hogy azzal, hogy gyerekünk született, bölcsebbek lettünk, okosabbak, érzőbbek. Észre kell vennünk, hogy szülőnek lenni, először csak egy szerep. Kapunk hozzá forgatókönyvet, jelmezeket, helyszínt, és jó esetben még társat is, aki segíti, vagy éppen nehezíti a helyzetet. És a legfontosabb, hogy kapjuk hozzá őt, a gyereket. Egy lényt, aki hozzánk érkezett, aki minket kapott segítségül ahhoz, hogy felnőhessen, és egyszer majd boldog felnőtt lehessen. Először csak érez, és ahogy telnek az évek, ő is egyre okosabb, érzőből egyre gondolkodóbbá lesz. Ő az, aki ott volt velünk gyermeksége minden másodpercében, és tudattalanul, de emlékszik minden együtt töltött, vagy egymás nélkül töltött percre. Ő az, aki majd egyszer minősíti szülői szerepedet…

Azt gondolom, és azt tapasztaltam meg a saját utamon, hogy szülővé is csak válni lehet. Ebben a szerepben is fejlődni, változni szükséges ahhoz, hogy egyszer majd úgy érezhessük, hogy valóban jól játszottuk el. Ahhoz, hogy a fejlődés elindulhasson, gondolkodnunk kell. Magunkról, helyzetekről, gyerekünkről, kettőnkről, és többünkről, a családról, a megélt és hiányolt helyzetekről. Fel kell idéznünk helyzeteket, az abban elfoglalt helyünket, felelősségünket, érzéseinket, cselekedeteinket. Hősiességünket, vagy gyávaságunkat. Értékelnünk kell önmagunkat, a szerepet. Aki idáig sem jut el, az szinte esélytelen. Esélytelen arra, hogy egyszer azt érezhesse, hogy jó szülője tudott lenni a gyerekének.

Jó szülők nem attól vagyunk vagy leszünk, hogy adott helyzetben éppen hogyan cselekszünk…nem kell benne maradni viselhetetlen helyzetben, mert a gyerekemnek rossz lenne ha elmennék belőle…nem kell mindent megadni, amikor nincs benned semmi amit odaadhatnál éppen…nem kell elhazudni szeretetet, amikor gyűlölettől mérgezett a szíved.

Idővel, amikor a gyerekből gondolkodó ember lesz, le kell ülni, és beszélgetni kell. Elmondani, megosztani mindazt, amit te éltél meg. Elmesélni a te mesédet, a te történetedet. Megosztani vele, azzal aki végig ott volt, és látott, érzett mindent. A gyerekünk az, aki mindent érzett, minden egyes rezdülésünk ott van benne. Őrzi az igazságosan és igazságtalanul elkövetett tetteink emlékét. A gyerekünk az, aki a legtisztábban látott minket a szülői szerepünkben. Ő profitált belőle, vagy szenvedte el.

Szülőnek lenni, az egyik legérzékenyebb szerep. Talán a legsérülékenyebb. Mert senki nem tudja, hogy kell jó szülőnek lenni, mindenki csak feltételez. Ez az a terület, ahol a legkönnyebben süllyedünk el. Éppen ezért időről-időre magunkat erősítjük meg benne. Magunk által kreált önigazolással, hamis gondolatokkal, érzésekkel. Ingatag építményünket az első vélemény lerombolja. Amikor valaki gondolatban eljut oda, hogy még szülőnek sem volt jó, nem tudtam jól gondoskodni, jól szeretni, jól nevelni a saját gyerekemet, ott romba dől minden. Mert tudod vagy sem, ez az egyik legfontosabb szerep az életedben. Hiszen ez az a szerep amin keresztül be tudod bizonyítani a világnak, hogy jobb vagy mint a szüleid voltak, és ezt ösztönből bárki megcsinálja…de ez nem igaz, az a baj!

Szülővé csak válni lehet!

Aki elindul, aki akarja az utat, az egyszer megérkezhet oda, hogy azt gondolhatja…szülővé váltam.

Akarod? Elindulsz?

Ülj le, és nézz magaddal szembe! Ne kérdéseket tegyél fel, hanem válaszokat követelj! Magadtól, igen. Választ akarj arra, amit és ahogyan tettél vele, és mindarra, amikor nem voltál ott, vagy elmulasztottál valamit megtenni vele, érte. Akard őt látni, megismerni. Akarj vele kapcsolódni. Akarj vele találkozni. Akard őt szeretni. Akard, hogy a gyermeked legyen. ŐT akard az életedbe, és vele együtt azt a szerepet, amit most már tudatosan vállalsz érte. Nincs mit vesztened, hiszen már felnőtt ember lett. Megtörtént amitől a legjobban féltél, nyugodj meg, túlélte, hogy te voltál a szülője…

Nincsenek általános sémák, és válaszok arra, hogy csináld jól…de a lényeg, hogy rá figyelj!  Őt lásd, és ne magadat, meg kell értened, hogy a szerepedhez, ahhoz, hogy jól sikerüljön eljátszanod, ő a legfontosabb. Ő az, aki eldönti, hogy tetszik-e neki a színdarab.

Szülővé akkor válunk, amikor a felnőtt gyerekünk szülőként lát minket, és úgy viselkedik velünk, ahogy egy jó szülővel viselkedik egy jó gyerek.

Szülővé akkor válunk, amikor kötelezettségtől mentesen is fontos maradsz számára, érdekli a a sorsod, életed. Amikor teljes szabadságot adva neki tudod, tudhatod, hogy mindig visszatér, hogy feltöltődjön, megöleljen.

Szülővé akkor válsz, amikor magadban bejárod a szülővé válás útját, és már nem kötelezettségből vagy bűntudatból teszel bármit gyerekedért, gyerekeddel.

Szülővé akkor válunk, amikor a gyerekünk szülőként lát minket, annak lát akik vagyunk, elfogadja, megelégszik vele, és ezzel együtt azt gondolja, hogy mindannak amit ő megélt gyerekként, valamiért talán így kellett lennie…

Szülővé válhat az a gyerek, aki szülőként látja a szüleit, és megadja nekik az őket megillető helyet a Lelkében.

A legnagyobb ajándék amit egy gyerek adhat a szüleinek, ha a viselkedése szintjén is megjelenik a szülei elismerése.

A Rend szerint el kell fogadjuk a szüleinket olyannak, amilyenek és be kell fogadjuk mindazt amit, és ahogyan adtak nekünk. Hiszen ők adták a legeslegnagyobbat, az életet…

de mit ér az az élet, amiben az elismerés híján nem lehet elég Szeretet?!

Szülővé akkor válunk, amikor a gyermekünkkel közösen alkotott térben újra, és feltételek nélkül megjelenik az a szeretet, amire ő igent mondott egyszer…akkor, amikor elindult felénk, még a fogantatás előtt, amikor az Egységes térből értünk, a velünk való találkozásért kilépett.

A Lelkünk összeér, bármi is történik vele, vagy velem… ez mindentől független! 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Ki az igazi apám?-apai kérdések a családállítás tükrében.

Nagyon sokszor felvetődik, szinte minden emberben megfogalmazódik a kérdés, hogy a szülők, akik őt felnevelték, azok az igazi szülei-e. Legelőször gyermekkorban kerülünk szembe ezzel a kérdéssel, főként akkor, ha nem úgy bánnak velünk otthon amit magunk szerint mi megérdemlünk. Ez a kérdés, és főként az apai kérdés, sok-sok ember életébe visszatér. Hogy miért?

Sokszor felnőttkorban tudja meg valaki, hogy az apja aki felnevelte, nem is az apja. Elmondja az anya, vagy valaki a családban. Mert a titkot már nem bírják el. Van, hogy  különböző terápiák közben derül ki, sokszor Családállításon.

Szüleinknek is lehettek korábbi, vagy párhuzamos kapcsolatai, ami miatt az apai kérdés eleve felvetődik,  de ezekről a dolgokról a családokban nem volt divat beszélni. Nem mondták el a szülők a gyerekeiknek az ilyen történeteket, és nem is kell. Igazából pont elég akkor megtudni, és szembenézni ezzel a ténnyel, és az általa felmerülő sok-sok kérdéssel, amikor már nem lehet elkerülni. Valószínűleg nem véletlen, hogy egészen a felismerés pillanatáig nem derül ki. Talán a gyereket védi a rendszer ezzel, hogy mielőtt képtelen lenne ezt az információt a helyén kezelni, ne keljen ezzel szembenézni.

Családállítóként írom le ezzel a témával kapcsolatos gondolataimat, így az egyik legfontosabb elvet emelném ki legelsőnek:

A Gyereknek, a kicsinek nincs joga kutakodni a rendszerben! 

Ez konkrétan azt jelenti, hogy bármit is megtudunk különböző helyeken magunkról, családunkról, nincs jogunk a családunkban ezzel az információval a többieket felzaklatni, felkérdezni. Nincs jogom a szüleimet, és családom tagjait számon kérni. Nincs jogom más családokba bekopogni, és a saját igazságomat keresni. Jogom van ahhoz, hogy megértsem a sorsomat, elfogadjam mindazt amit a szüleim az adott pillanatban adni tudtak, úgy ahogyan azt adták nekem.

Ha arra voltak képesek, hogy titkokat generáltak, és ezekből a titkokból fogant az életem, akkor ezt fogadom el.

Mindenkinek van Édesapja, aki az életet adja. Ő a vér szerinti, vagy biológiai apa. Ezen kívül van egy energetikai apánk is, aki az energiát adja az élethez. A stabilitást, biztonságot, hitet. A két apa jó esetben ugyanaz az ember, de nagyon sokszor előfordul, hogy az anya egy korábbi vagy párhuzamos kapcsolatából lehívja a gyereket, és aztán egy másik kapcsolatban érkezik, fogan meg. Ebben az esetben, ha a biológiai apa az aki a gyereket felneveli, de energetikailag nem oda tartozik, megjelenhetnek a gyerek életében azok a problémák, melyek egyértelműen ezt tükrözik: munkahelyi, pénzzel kapcsolatos problémák, minden olyan probléma, ami a stabilitás, biztonság hiányából fakad. Nagyon sokszor ezek a problémák mutatnak rá, hogy az apai kérdést kell megvizsgálni.

Amikor az apai témákról beszélünk a másik fontos kérdés amit le kell szögezni, hogy a biológiai apa kilétét, nincs senkinek joga elvitatni mindaddig, amíg ezt nem lehet egyértelműen bizonyítani, és még azzal együtt sincs a felnőtt gyereknek joga a saját rendszerében, és mások rendszerében igazságot szolgáltatni. 

Családállításon mindenki találkozik azzal az ember párral, anyával, és apával aki az életet adta neki. Találkozhat az energetikai szülővel is, akik a láthatatlan világ energiáit közvetítik, és akár a Szellemi szülőkkel is, akik a Lelket a fogantatásig kísérik.

Azokban a családokban ahol bárki részéről felmerül az apai téma, hogy ki az apa, óriási feszültség uralkodik. Mindenki érzi az igazságot, még akkor is ha ezt nem tudja, vagy nem akarja kimondani. Az a férfi aki nem az igazi apja a gyerekének, az nem tudja a gyereket, gyerekként látni. Nehezen tudja a sajátnak hitt gyerekét elviselni, kötegszik, akár bántalmazza is. A gyerek, és apja között állandó feszültség uralkodik. Nem értik egymást, a másik jelenléte feszültséget, ellenállást generál, a gyerek nem akar szót fogadni, viselkedni.

Amikor felnőttként eljutunk egy olyan szintre, hogy egyáltalán elindulunk a saját életünket megvizsgálni, megérteni, akkor egy bizonyos érzelmi, és mentális érettség után lehet ezekről a dolgokról őszintén beszélni. Akkor, amikor már nem az anyját vagy az apját akarja a gyerek bármi probléma miatt megbüntetni, hanem magán szeretne változtatni, ő akar változni. Ez előtt beszélni ilyen összefüggésekről, és apa kilétét kutatni, veszélyes, és sokszor félrevezető próbálkozás, ami olyan további lelki sérüléseket okozhat, ami nem megkönnyíti, hanem megnehezíti az adott ember életét. És még itt, ezen a ponton sem mindegy, hogy mindez hol, kivel, és főként hogyan történik. Komoly szakmai tudást, sok tapasztalatot, együttérzést, szeretetet, és felvállalt további kísérését kívánja meg az adott embernek. Aki ilyen információ birtokába jut, hogy talán az apja, nem is az apja…nos, az ilyen embernek komoly további segítségre van szüksége a megértéshez, elfogadáshoz, önmaga és életútja meglátásához, és gyógyításához.

Ki az apám? 

Aki az életet adta nekem. 

Aki stabilitást, biztonságot, és hitet nyújtott az életemben. 

Az ember, aki megtanította, hogy éljem a fizikai világban az életem, megmutatta az életszerűséget, és a realitást nekem. 

Az ember, aki teret teremtett nekem a szeretet megéléséhez. 

Az ember, aki meglehet, hogy nem is volt jelen az életemben, az is lehet, hogy megtagadott engem, mint gyermeket, de egyszer, egyetlen egyszer a legeslegnagyobbat adta nekem: az ÉLETET! 

El kell jutni addig, hogy bármilyen információt is tár fel számunkra a világ szüleinkről, őseinkről, mi ezzel együtt is magunkra figyelünk, és a válaszokat magunkban keressük. Bent, és nem kint. Az igazság bennünk születik meg. A bölcsesség cseppjeinek mennyisége csökkenti a múltból fakadó fájdalmat, és szomorúságot. A tudás az ami felszabadít, és nem a másik embertől való információ, a valós vagy vélt titkok felfedése.

Amikor a tudás és tapasztalás által, elérkezünk ahhoz a ponthoz amikor a fejünk, a szívünkkel összekötődik, ott azon a ponton CSODA születik, és az addig elfogadhatatlannak gondolt, érzett valóság, egyértelműséggé, elfogadhatóvá, befogadhatóvá válik. 

Azt a kérdést kell magunknak feltenni, hogy KI VAGYOK ÉN? és aztán a következőt, hogy vajon büszke-e, büszke lenne-e rám az igazi apám? Milyen gyereke vagyok én? Milyen felnőttje lettem a világnak? Milyen apává, anyává váltam? Büszke tudok-e lenni magamra?

Az életet előre felé éljük, és visszafordulva értjük meg. Életünk, Sorsunk nem véletlen. Nem véletlenül történik semmi sem. Oka van, és feladatunk van az életben. Ha nem ezt a sorsot éltük volna meg, akkor ez a kérdés sem merülhetett volna fel, és ma nem az az ember lennél, aki ennek a sorsnak, családnak, anyádnak, és apádnak köszönhetően lettél.

Békélj meg! Nyugodj meg! Minden a legnagyobb rendben van veled. Ott vagy, azon a ponton, ahol most lenned kell.

Ha eljutottál magadban arra a pontra, amikor a megértésért, elfogadásért, a szeretet megéléséért indulsz el válaszokat keresni, várunk szeretettel Családállításon, a Térben, és ígérem, hogy ennek a kérdésnek nagyon sok nézőpontját megismerheted, és megértheted.

Tudom, hogy milyen érzés ezer kérdéssel a fejedben, bezárt szívvel keresni, kutatni, akarni válaszokat találni…én is végigjártam ezt az utat.

Várunk szeretettel programjainkon, ahol te is megbékélhetsz, nyugalomra, szeretetre lelhetsz, ahol TE-TE lehetsz.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Generációkba vésett, ősi lenyomatok…

Újra és újra felbukkanó sorsok, érzések. Vágyak, törekvések. Félelmek és reszketések. Menekülések valami elől, vagy inkább valamibe. Napok, hónapok, évek, mire megértjük mindezt. A megértés rögös útján egy-egy újabb lenyomat kap értelmet. Keresés, kutatás… menekülés a válaszokkal telített múltba. Abba a múltba, ahol egyszerre lehet jelen fiatal és öreg, élő és élettelen. Abba a múltba, amelyben mindenkit ismerhetsz. Csak mész, gyalogolsz egyre mélyebbre.

A titkok ösvényén fényt gyújtva keresed azt az igazságot, a te igazságodat, mely mindent megváltoztathat. De a titkok ösvénye telis tele van árnyakkal és veszéllyel. Hiszen a titkok teremtői így rendelkeztek. Az igazságot önmagukban eltemették, és titkaik által a hamis világukat élik. Hamis emberek, hamis világában keresed az igazi önmagad.

…de mi az igazság? Hogyan lehet bármi is igaz, egy hamis világban? Egyáltalán a világ a hamis, vagy az emberek lettek benne hamissá? Mikor kezdődött, és főleg miért történt mindez?

Generációkba vésett ősi lenyomatok, melyeket megörököltünk, ha akaratuk, ha nem. Apáról fiára, és anyáról lányára. A hamisságokban az egyedüli igazságok, hogy a sors ismétli önmagát. Hiába próbálták magukban megtagadni, a családokból kitagadni, a vérükből kimosni, a bőrükről levakarni. A lenyomat, az lenyomat. Ha egyszer megjelent, akkor helyet és teret követelt, és így a generáció része lett.

Így most itt van akár a te életedben… és a többiek tőled várják a megoldást. Időszerű lenne a változás.

Változás… szembeszállni a múlttal!

Változás… a régit lecserélni valami újra!

Változás… magadra hívni őseid haragját!

A változás kockázatos, és veszélyes! Lehet, hogy az is elég, ha csak úgy teszel. Valakivel elhiteted, hogy a változás jó és szükséges. Valakinek meg azt mondod, hogy soha se tennéd meg, hogy a hagyományt elengeded. A generációba vésett ősi lenyomat nálad biztonságban lehet. Ugyanúgy haragszol, és ugyanarra, ahogy ő tette. Ugyanazt szereted, és ugyanúgy szereted. Ugyanazt és ugyanúgy tagadod meg, ahogy előtted mindenki megtette.

Kitagadott, eltagadott, elhazudott emberek, helyzetek, események. A sors újra, és újra küldi a jeleket. A jelek fényével próbálja felolvasztani a pillanatba fagyott emlékeket. Sorosodban tükröződhet mindez. Újra éled pont azt, de talán egy kicsit másképp, mint ahogy azt az őseidnek kellett. Nem azért, mert a sors ezt várja, hogy te is szenvedj! Hanem azért, hogy akit kitagadtak, vagy amit megtagadtak, azt Te elismerd. Azért, hogy újra helye lehessen, hogy ne a ti energiáitokból kelljen töltődnie, hanem a ti igen-etek által ő visszavegye a terheket. Szégyenek ezek, melyeket a hazugságok befedtek. De attól, hogy a hazugság befedte, még ott van és teret követel. Minél jobban megtagadják, annál többen élik újra a sorsát.

A változás veszélyes, de ugyanakkor elkerülhetetlen. Itt most te tehetsz azért, hogy a sors fellélegezhessen, hogy a szorításából kikerülhess. Tedd meg magadért, hogy a szenvedésnek vége lehessen! A változás szükséges!

Én a legkisebb, szólítom és kérem az ősöket, hogy segítsenek. Segítsetek nekem, hogy a változás elkezdődhessen, és ezáltal az életem könnyebb lehessen.Kérlek benneteket, hogy vállaljatok felelősséget. A titkokért, amiket ti teremtettetek meg. Adjatok helyet azoknak, akik ide, ehhez a családhoz tartoznak. Oldozzátok fel azokat, akik vétkeztek, hogy szégyenük véget érhessen, a jelenlegi nemzedék önmagához méltón, tisztán élhessen.

Legyetek velem, legyetek bennem, legyetek jelen. Erősítsétek és bátorítsátok életem. Adjatok hitet a változásban, és szeressetek akkor is, ha vétkezem. Örökségül én ezt kérem, és cserébe visszaadom mindazt, amit eddig kaptam tőletek.

Köszönöm nektek az életemet, hogy élhetek, és köszönöm, hogy most segítetek nekem. Én most a változást választom, és azt kérem tőletek, hogy adjátok áldásotokat erre, mondjatok rá igent, mert ez az egyetlen esélye, hogy megszűnjenek a régi mintázatok, és helyette valami új szülessen meg.

Tisztelettel és hálával meghajlok előttetek, elfogadva sorsotokat tovább lépek. Elindulok a saját új életembe, mostantól a múltba vissza nem tekintek, szívemben őrzöm emléketeket.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta és Váradi Andrea

Egyedül maradt gyerekek.

Szükségünk van arra, hogy megértsünk dolgokat, hogy egy-egy történetben felismerjük saját sorsunkat, önmagunkat. Így születhet meg bennünk a felismerés, belátás, elfogadás, és ezután léphetünk tovább.

Nagyon sokszor felmerül a kérdés, hogy van-e szabad akarat, vagy erősebb a Sorsszerűség, az elrendeltetettség? Ezt a kérdést mindenkinek saját magának kell megválaszolni…mert sok mindentől függ, hogy te hogy tudsz adott helyzetben dönteni, ki tudsz-e bizonyos helyzeteket kerülni, vagy életedet az örökölt minták vezetik. Mert a Sors nem más, mint ránk hagyott, örökölt családi minták, és energiák. Valamikor, valaki tett valamit, vagy éppen elmulasztotta megtenni, és az energia az utódok életében megpróbál kiegyenlítődni. Az energia, az energia, és mint ilyen kiegyenlítődésre törekszik. Nem nézi, hogy ki az, akinek éppen ad valamit, vagy ki az akitől elveszi, csak az egyensúly lehetősége vezérli.

Az sem számít, hogy felnőtt, vagy gyerek életében történik. Így lehet az, hogy már egy gyerek életében is megjelenik a Sors, és elvesz valakit, valamit.

Képzelj el egy tizenéves kislányt, aki az édesapját egyik pillanatról másikra egy balesetben örökre elveszíti… fél árván marad, élete itt, ezen a ponton megtörik. Nem érti, nem értheti… Mindössze elszenvedi. Életét a fájdalom, és a hiány vezérli, energiái nagy részét a gyász elviszi. Talán egész életében ez a veszteség az egyedüli, ami igazán fontos marad neki, mert nem érti, hogy miért vele, miért pont ő, miért neki… tengődik, sodródik, és közben növekszik. Felnőtté válik, és családot alapít. Két lánya születik. Telnek-múlnak az évek, és ő a családba, a saját családjába a fájdalom, és hiány érzése miatt soha meg nem érkezik. Talán mindig keres, vár valakit, valamit… talán a válaszokat keresi. A lényeg, hogy nem érkezik meg, így bár ő nem halt meg, mint az ő édesapja, de gyermekei számára elérhetetlen marad, így ők ugyanazt a hiányt élik meg, amitől neki kellett volna őket megkímélni. Bár ott volt, elhagyta gyermekeit, mert nem tud kötődni, jelen lenni.

Én voltam, én vagyok az, aki gyerekként ezt éli. A hiányt, a fájdalmat, a veszteséget, a gyászt, a reménytelenséget, hogy ő , az én anyukám nem tud kapcsolódni, nem tud szeretni. Nem tud, nem mer, mert ott akkor, olyan nagyon rossz volt neki. Akit talán a legjobban szeretett, azt a Sors elvette tőle, és ő ezt a mai napig nem érti…  nem érti, hogy miért vele, miért pont ő, miért neki kellett mindezt elszenvedni. S mert nem érti, ott maradt abban a pillanatban, amikor a veszteségét éppen elszenvedi. Élete történik, de ő nem éli. Megrekedt, ott maradt abban a már régen elmúlt pillanatban, a fájdalomban, veszteségben, gyászban. 

Megértettem azóta… döntésem következményeként átmenetileg nem élhettem együtt a gyerekeimmel. Nem voltunk együtt fizikai szinten, nem éltünk egy helyen, de bennem mindvégig ott voltak, élő kapcsolódást éreztem, és egyetlen pillanatra sem adtam fel a reményt, hogy megváltozik a helyzet, és újra együtt leszünk. Ma már tudom, hogy ez a remény vitt tovább, ez adott erőt az akkor elviselhetetlennek tűnő fájdalomhoz, veszteséghez, a túléléshez.

Vannak dolgok, amiket nem tudunk elkerülni, amit meg kell élni, tapasztalni. Talán nem véletlen. Talán így fejlődünk benne. Talán így hagyunk egyre tisztább, és könnyebb mintát a családi rendszerben, hogy az utódainknak egyre könnyebb legyen.

A halál az élet része mint tudjuk, mégsem kell mindenkinek gyerekként ezzel szembesülni. Azt gondoljuk, hogy a legnagyobb veszteség valakit a halála miatt örökre elveszíteni. Mekkora fájdalom ehhez képest az, amikor valaki ott van, él, és mégis elérhetetlenné, megközelíthetetlenné válik? A halál tiszta ügy… fogja, és elviszi, így mindenki tudja, hogy onnantól az adott embert el nem érheti. De amikor ott van, amikor látod, érintheted… és mégsem kötődik?! A halál nem a legrosszabb ami velünk történik! A legrosszabb egyedül maradni. A halála után is lehet valakihez kötődni, és az életben is lehet kötődések nélkül élni. Nem a halál, vagy a Sors a tettes! 

Életünket valami, valami nagyobb mint mi, vezeti. S mert nagyobb, tudja, hogy nekünk merre felé kell tartani. Az adott ember felelőssége, hogy a helyzetét hogyan kezeli, hogy Sorsát elfogadja, vagy ellenáll neki. Ez a döntés, választás, az egész életedet, és kapcsolódásaidat megpecsételi.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Minden gyerek családról álmodik.

A mai világban, amikor alig van olyan gyerek, aki családban nőhetne fel, nagyon nehéz gyereknek lenni, annak maradni. Az elvált szülők gyermekei sérülnek, elveszítik a családban helyüket, akaratlanul felnőtté lesznek. Olyan helyzetbe kerülnek, ahol meg kell védeni az egyik szülőjét a másikkal szemben, esetleg segítenie kell, támaszt kell nyújtani valamelyik szülőjének. Hatalmas, nehéz teher ez a gyereknek….

A gyerek, amikor érkezik, az anyára, és az apára együtt mond igent. Családba indul el, és ehhez képest sokszor már csak egyvalaki várja, a másik már ott sincs ott.

A szülők felelőssége az, hogy ha köztük véget ér a kapcsolat, annak milyen hatása lesz a gyerekre. A szülők válását a gyerek nem tudja érzelmi traumák nélkül megúszni, mert ő, a gyerek, mindig családról álmodik. Arról álmodik, hogy a probléma megoldódik, a szeretet a mindennapokba visszakúszik. A gyerekek számára nem opció a válás, szakítás, egymás elhagyása, a kapcsolat megszakadása.

A válás után is szükségük van mindkét szülőre, ők ugyanúgy szeretik egyiket, mint a másikat. Nagyon sokszor elfajulnak a felnőttek dolgai… haragszanak, megtagadnak, elhidegülnek, és elhidegítik a gyereket. Tudattalanul elvárják a gyerektől, hogy ő is haragudjon, ő se találkozzon, ne szeressen, ne kötődjön a másik szülőhöz. Általában az a szülő kívánja ezt meg, akinél ott maradt a gyerek. Óriási károkat okoznak ezzel!

Ilyen esetben a gyerek önmagában megtagadja az egyik szülőjét, hogy a másiknak megfeleljen. Megtagadja anyját, vagy apját, egységét, otthonát. Megtagadja azt ahova, amibe érkezett, a szeretetet. Hiszen jó esetben minden gyerek szeretet kapcsolatba indul el. Az a gyerek, aki megtagadja otthonát, vagy valamelyik szülőjét, gyökértelenné válik. Gyökerek nélkül nem lehet kivirágozni, nem lehet erős fává válni. Gyökerek nélkül elkezdünk sorvadni… nem működik a világunk, életünk.

A gyerek- felnőtt életében, a párkapcsolatában, felnőtt kapcsolataiban, munkahelyén mindez visszatükröződik. Mindez azért is történik, hogy ő is meglássa, megértse, hogy boldog élete csak akkor lehet, ha gyökereit elismeri, felismeri. Helyet kell adnia a megtagadott szülőnek, el kell ismerni, hogy ő mint gyerek nem ítélkezhet, nem törhet pálcát felette. Amikor ez az elismerés, elfogadás megtörténik, élete megváltozik, jó irányba indul el. Sorozatos kudarcok helyett, sikereket érhet el, boldog, elégedett, egész ember lehet, aki anyjából és apjából lett, és mégis kicsivel több lehet. Ez a kicsivel több segít a megértésben minket, abban, hogy megérthetjük szüleinket. A megértésnek nem a gyermekkorban van ideje, meg kell érnie rá a gyereknek.

Amíg a gyerek felnőtté válik, a szülőknek kell segíteni. A szülőknek kell úgy hozzáállni, hogy a gyerek a legkevésbé sérüljön benne. A válás után is megmaradhat egymás tisztelete, elismerése, támogatása annak, hogy a gyerek kacsolatot tarthasson az őt nem napi szinten nevelő szülővel.

A válás nem egyenértékű azzal, hogy valamelyik szülő lemond a gyerekről! A válás azt jelenti, hogy valakitől elveszik a gyereket. Az ő gyerekét, aki hozzá éppen úgy tartozik, mint a másik szülőjéhez, aki jogot formál arra, hogy a gyereket onnantól kezdve ő nevelje. A válás mindenki vesztesége, az egész rendszer sérül benne. Így meggyógyulni is csak együtt lehet, ha összafogunk, és együtt emlékezünk a kezdetekre, arra az időre, amikor még minden jó volt… az álomra, a közös tervekre, arra az ideára, amire a gyermekünk született.

Itt az ideje, hogy a felnőttek felelősséget vállaljanak végre, és tetteikkel, illetve mindazzal amit nem tettek meg, szembenézzenek!

Bármi is történt, képesnek kell maradnunk a gyermekeink lelki egészsége érdekében és védelmében normális kapcsolatot tartani, kommunikálni, sőt ha kell, együttműködni.

Fel kell nőni ahhoz, hogy azt az ideát, amiből a család létrejött, meg tudjuk őrizni, azért képesek legyünk lemondani, elengedni, megérteni, elfogadni. 

Szülőnek lenni…

Úgy kezdődik, hogy vágyunk.
Vágyunk arra, hogy kettőnkből legyen valami más, valami több.
Legyen valami, valaki, aki őrzi, megőrzi az érzéseket, az emlékeket, kettőnket, összetartozásunkat őrzi meg.
Szeretetünket, szerelmünket bezárjuk a lényébe, minden egyes sejtébe.
Vágyunk, kérünk, akarunk….
Egy gyermeket kettőnkből lett EGY.

Kérjük Istent, a Mindenséget, hogy ajándékozzon meg minket.
Adjon nekünk lehetőséget, hogy szeretetünket, gondoskodásunkat MI ketten EGYÜTT, oda adhassuk, egy parányi embernek.

Vágyunk, akarjuk, tervezzük, megálmodjuk.
Hívjuk és kérjük gyermekünket, hogy szülessen meg, hogy érkezzen meg.
Várjuk és készülünk az érkezésére, pontosan olyan gondossággal és aprólékossággal, ahogy fontos Vendég érkezésére szokás készülni.

Annyira várjuk, annyira vágyjuk, hogy végül megkapjuk, megérkezik.
Ő az aki minket választott, nálunk akar élni, tapasztalni, tanulni, szeretni.
Csodáljuk apró pici testét, imádjuk apró lábát, kezét, bőrének finom illatát, tekintetének kristály tisztaságát.

Napról napra változik.
Kinyílik számára a Világ, és mi segítünk ezt neki meglátni.
Tanítgatjuk, nevelgetjük, szeretjük és óvjuk. Követjük lépéseit.

Majd egyszer csak valami történik, és minden megváltozik…   a két felnőtt egyre jobban távolodik, majd útjuk elválik…

… ott marad a gyermek, aki őrzi az érzéseket, emlékeket, kettőnket őrzi meg. Örökre!

Emlékezz! Emlékezz arra, hogy ő kettőtökhöz indult el, arra mondott igent. A feladatunk megmaradni neki, segíteni, támogatni, szeretni!

A szülők feladata egymás elismerése, tisztelete, egymást segíteni abban, hogy a gyerek a legtöbbet kaphassa tőlünk.

Valamikor igent mondtunk… egymásra is… ez egy szövetség, egy ígéret. Vannak olyan ígéretek amiket fel lehet oldani, de amikor egy Lélek sorsa múlik azon, hogy mi kitartunk-e ígéretünk mellett, a Sors nem oldoz fel minket….

Szülővé válni lehet… de szülőnek lenni, sosem múlik el, nincs vége!

Minden gyerek családról álmodik, mert számukra a család az Egységet tükrözi… a helyet, ahol mindenki a helyén van, ahol ő lehet a kicsit, akinek nincs más dolga, mint fejlődni, érni, befogadni, majd útnak indulni, és tovább adni. 

Generációk sorsa és élete azon múlik, hogy szülőként hogyan tudunk működni. Generációk lenyomata mindaz, ami miatt most a családok eljutottak erre a pontra… itt az ideje ezen változtatni, megérteni, és végre másként csinálni.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Gyökértelenül a párkapcsolatban…

Párkapcsolat… Te és ő, a párod. Ketten lesztek egyek, illetve ketten együtt lesztek egy pár. Ez egy új minőség és ahhoz, hogy ez az új minőség kialakulhasson, önmagán mindenkinek egy kicsit túl kell látnia, lépnie. Meg kell látnia a másikat, meg kell osztani vele mindent. Nem csak a fizikai világban, ott belül is, benned. A saját teredet, jó esetben Lelkedet. Mert csak így, a megosztáson keresztül lehettek egyek, így alakulhat ki a ti közös teretek.

Párkapcsolat… Te és Ő.  De ki vagy te, és ki az az ő???

Hol tartasz? Ki vagy? Kivel, mivel azonosítod magadat? Mivel azonosíthatja magát az a fiatal, aki jelenleg azon a tudatossági szinten tart, hogy szerepeket lát, szerepekben él? Szerepeivel. Tudja, hogy ő egy felnőtt lett és ez egy szerep. Van munkája, ott is szerepet vállalt, a te társad, az is egy szerepe. De a sok szerepe között hol van ő, és mi a főszerepe?

A szerepek és a család fogalma egy tudatossági szinthez tartozik. Aki szerepekben gondolkozik, aki szerepekben él, annak kötelező a családot is látni! Kötelező a családban elfoglalt helyet is látni, a gyerekséget és a szülők felnőttségét. Látni, tudni, és elismerni kell ahhoz a szülőket, hogy megkaphassuk felnőtt szerepeinket az életünkben.Elismerni nem azt jelenti, hogy egyet értek a viselkedésével, azzal amit és ahogyan tett vagy éppen nem tett meg. Elismerni azt jelenti, hogy elfogadom tőle az életet, az életemet. Elfogadni tőle az életet azt jelenti, hogy elismerem őt az életem teremtőjének, szülőmnek és megadom neki azt a helyet, ami őt megilleti az életemben. 

Gyökerek és szárnyak… mindkettőt megkaptuk. És tovább adtuk…

… valami mégis elcsúszott.

A mai fiatal generáció, a mostani huszonévesek azok, akiknél már egyértelműen látszik, hogy valaki, valamit elrontott…

Talán mi, a szülők… a liberális, mindent megengedő nevelésünkkel, sőt inkább a teljes szabadságra neveléssel. Mert mi megmutattuk! Megmutattuk, hogy kell szabad gyerekeket nevelni, segítettünk, hogy nekik már ne kelljen semmiért sem megküzdeni, harcolni. Mindent készen adtunk. Azt gondoltuk, hogy jót teszünk. Tévedtünk. Pontosan úgy, ahogy a szüleink is tévedtek amikor azt gondolták, hogy azzal segítenek nekünk, ha ők “jók” maradnak és nem harcolnak meg a saját szabadságukért.

Azzal, hogy ők nem harcoltak meg, nekünk kellett velük harcolni… azzal, hogy mi mindent készen odaadtunk és semmiért sem kell a fiataloknak megdolgozni, nem kell senkit és semmit tisztelni, minden alapból jár nekik, azzal, hogy ezt tettük, gyermekeinket elveszítettük. Az történt, hogy ők észrevették, hogy a családban sem kell semmit tenniük, senkit elismerniük, ott is minden jár nekik. S ha a szülő bármit nem ad meg, akkor elmegy és ott hagy. Hátat fordít és az is lehet, hogy sosem néz vissza. Mert ő ezt s megteheti! És igen, ezt te és én engedted meg neki!

A gyermekeink szárnyakat kaptak tőlünk, nekik a gyökerekért lehetne harcolni. Érte és nem ellene… most ellene harcolnak. Ellened és ellenem. Megtagadják, megkérdőjelezik a gyökereiket és ezzel a legrosszabbat teszik maguknak, amit csak tehetnek: Gyökértelenné váltak teljesen, szenvednek attól, hogy nem találják magukat,  helyüket. Bárhova mehetnek, bármit megtehetnek, mégis boldogtalanul bolyonganak világszerte. Túlléptek a családon, kiléptek a világba… sokan eltűntek…

Nézd meg a párkapcsolataikat… hogy tud  kapcsolódni a gyökértelen ember? Hogy ismerhetné el a társát, amikor megtagadja anyját, apját és ezzel együtt önmagát? Hogy szerethetné a társát, amikor mindenki mást utál? Hogy lehetne férfi vagy női szerepben, amikor a gyermeki szerepét sosem fogadta még el? Hogyan élhetne boldog életet, ha szüleitől saját életét még nem fogadta el, nem mondott rá igent?

Látod, amit én látok? Fiatalok, akik boldogtalanok. Együtt is azok. Már nem arról szólnak a kapcsolataik, hogy együtt valami szebbért, jobbért… összefogtak, szövetséget kötöttek a szülőkkel folytatott harcért. Valami ellen, és nem valamiért. Mi lesz, mi lett a vége? Rövid kapcsolatok, hosszú szenvedés. Majd újabb kapcsolatba menekülés. Keresik a megfelelő társat, de már nem ahhoz, hogy együtt családot alapítsanak, hanem ahhoz, hogy együtt harcoljanak.

Széthullott családok, széthullott életek. Egyre több, egyre hamarabb. Már nem kellenek évtizedek a váláshoz. Ma már gyorsan megy. Nincs tisztelve és becsülve a kapcsolat, a társ, a másik ember. Mert harc van, dühöngés, és gyűlölet… oda bent, a szívekben és a Lelkekben. A fiaink és lányaink szívében és Lelkében. Milyen lesz így az unokáink sorsa, családja? Hol lesz az életében az anyja és az apja? Mit tanítanak majd ezek a fiatalok a gyermekeiknek, hogy kit és miért tiszteljenek?! Hiszen a tiszteletet már ezek a fiatalok sem ismerik, hírből sem.

Gyökértelenül csak így lehet… harccal, gyűlölettel, fájdalommal. Élettelenül bolyongva, mindig keresve… először azt hiszik, hogy valakit… társat, aztán ráébrednek egyszer, hogy valamit: a gyökereket, ahova leszállhatnak megpihenni végre, hogy aztán majd tényleg repülhessenek.

A párkapcsolat szólhatna arról is, hogy segítik, támogatják egymást abban, hogy a helyüket, a gyökereiket megtalálják. Az igazi, valódi társ engem lát… nem a szerepeimet. Látja és érzi a belsőmet, a Lelkemet. Látja, tudja érzi a fájdalmat, a harcot, a gyűlöletet. Érzi, hogy nem vagyok rendben. Odaáll, és segít nekem. Támogat, hogy érzéseimmel nézzek szembe, hogy megtalálhassam a helyemet. 

S ha egyszer oda jutok, hogy ő is meglátja, hogy magamban megtagadtam a szüleimet, ezzel önmagamat, és a gyerekségemet, akkor megfogja a kezemet és hazakísér engem. Haza, a szüleimhez. Azért, hogy magamra találhassak végre. Azért, hogy a bennem dúló harcnak vége legyen. Azért, hogy Én, én lehessek, azért, hogy kettőnk kapcsolatába megérkezhessek, hogy valódi társa lehessek. 

Azok, akik ma még gyökértelenül bolyongtok a világunkban és szenvedtek, gyertek és engedjétek meg, hogy megfogjuk a kezeteket és hazavezessünk benneteket, hogy életetekben Rend lehessen végre.

Nem kell mást tenni, mint  elmondani:

” Kedves Anya és Apa!

Bár felnőttem, most itt vagyok, visszatértem. Visszatértem, hogy megértselek benneteket, a gyermekkoromat, mindazt amit megéltem. Úgy érzem, meg kellett értenem ahhoz, hogy tovább lépjek, és felnőtt életet kezdjek végre.

Itt térdelek a helyemen, és így már látom az összefüggéseket, látlak benneteket. Látom, hogy ti vagytok a nagyok és én kicsi vagyok hozzátok képest. Elfogadom ezt, és elfogadlak benneteket szüleimnek. Elfogadom azt, amit és ahogy adtatok nekem, és magammal viszem ezeket az életembe. Kicsiként csak annyit kérek, hogy vegyétek vissza tőlem a terheket és a régi családi mintákat, hogy én szabadon élhessek.

Köszönöm nektek az életemet, hogy élhetek. Anyámnak köszönöm a szeretet energiáját, apámnak a biztonságot, stabilitást, hitet, itt és most befogadom ezeket a minőségeket, hogy teljes lehessek az életemben.

Felállok és elindulok, elindulok, hogy a saját életemet élhessem. Kérlek benneteket, hogy mondjatok most áldást az életemre.

Az értékeket, amiket kaptam tőletek magammal viszem és tovább adom az embereknek, gyermekeimnek, így viszem tovább az emléketeket. “

Amikor eljutsz odáig, hogy a köszönet mondást személyesen is el tudod mondani a szüleidnek, akkor érkeztél meg. Akkor vagy a helyeden, akkor töltheted be jól a szerepeidet, és lehetsz igazán boldog az életedben.

Amíg ez nem megy, addig gyere és gyakorolj kérlek! Keress magadban megértéseket és válaszokat, indulj el, hogy egyszer majd megérkezhess! Ha magadért nem tennéd meg, akkor tedd meg a társadért, a leendő gyermekeidért, mert nélküled ők szenvednek.

A társad téged akar, nem a harcaidat, a haragodat és a gyűlöletedet!

Gyere elő önmagad rejtekéből és viselkedj úgy, mint a felnőttek! Probléma van az életedben… nem találod a helyedet, nem működik a kapcsolatod… keress megoldásokat, oldd meg!

Állj oda a tükör elé, és nézz mélyen a saját szemedbe… csak egyetlen kérdést tegyél fel  magadnak: Ki vagyok én, és kinek köszönhetem az életemet?

Gyökerek és szárnyak… ha mindkettő meg van, repülhetsz, és amikor elfáradsz, visszatérhetsz!

Soha ne felejtsd el… HAZAVÁRNAK TÉGED! Otthonról kell elindulni ahhoz, hogy önmagad lehess, hogy igazán boldog lehess, hogy működjön az életed.

Ha szeretnél dolgozni magadon, várunk szeretettelCsaládállításokon!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Gyökértelenül a párkapcsolatban…

Családi sors minták…

Lehet azt gondolni, hogy szabadok vagyunk, hogy azt tehetjük amit csak akarunk, de ezt gondolni azt jelenti, hogy még nem látod az igazságot… az igazságot és a nagyságot, hogy mindent a Sors irányít.

A Sors az ami tudja, hogy mikor-minek van vagy nincs ideje éppen. Tudja, hogy mikor-minek kell kiegyenlítődnie, hogy mikor szenvedtél már éppen eleget. Nem mi vetünk véget a szenvedésnek, mi csak kiadjuk kezünkből az irányítást, odaadjuk magunkat, rábízzuk magunkat a sorsunkra. Ez az odaadás, odabízás tart sokáig. Szorítjuk, tartjuk, nem eresztjük. Nem akarjuk megérteni és elfogadni, hogy vannak dolgok amiken mi nem tudunk változtatni. Erőlködünk. Körbe-körbe járunk…

Sors és Sors-minta. Talán ismerősek a fogalmak. Generációk óta meghatározott sors mintákat élünk. Ha tudatosan figyeled az életedet, a családi sors mintákat, akkor te is láthatod, hogy és mi történik a családodban, a világban.

Én 1972-ben születtem. A szüleim és hasonló korúak azon dolgoztak, hogy a nagyszüleink elengedjék őket, hogy szabadon élhessenek, tudjanak repülni. Több, kevesebb eredménnyel… Az én generációm hátat fordított a jólneveltségnek és tetszett vagy sem a szülőknek, elmentünk otthonról időben, 17-18 évesen. Önálló életet éltünk, sokszor messzire költöztünk. Mi is a szabadságunkért harcoltunk, szárnyalni akartunk. Megvalósítottuk. Ellenálltunk annak, hogy mi is szabályok szerint éljük az életünket, liberálisan neveltük fel gyermekeinket, akik ma már fiatal felnőttek. S bár elmentünk, ellenálltunk, és változtattunk, mindig visszatértünk a szüleinkhez. Visszatértünk, mert tudattalanul tudjuk, érezzük, hogy tőlük kaptuk a gyökereinket, az erőt és energiát az élethez.

Gyökerek és szárnyak… e két dolog kell a teljes élethez! A szabadsághoz, ahhoz, hogy valóban szabad lehess!

Az én generációm az, aki nagyon sokat dolgozott már azon, hogy rendbe rázzuk a családi történeteket. Nézzünk körbe, hogy az elmúlt 15 évben hány féle módszer eresztett gyökeret és virágzott ki, ami a családokról szól, a rendről, a sorsunkról, önmagunk megismeréséről.

Gyökerek és szárnyak… mindkettőt megkaptuk. És tovább adtuk…

… valami mégis elcsúszott.

A mai fiatal generáció, a mostani huszonévesek azok, akiknél már egyértelműen látszik, hogy valaki, valamit elrontott…

Talán mi, a szülők… a liberális, mindent megengedő nevelésünkkel, sőt inkább a teljes szabadságra neveléssel. Mert mi megmutattuk! Megmutattuk, hogy kell szabad gyerekeket nevelni, segítettünk, hogy nekik már ne kelljen semmiért sem megküzdeni, harcolni. Mindent készen adtunk. Azt gondoltuk, hogy jót teszünk. Tévedtünk. Pontosan úgy, ahogy a szüleink is tévedtek amikor azt gondolták, hogy azzal segítenek nekünk, ha ők “jók” maradnak és nem harcolnak meg a saját szabadságukért.

Azzal, hogy ők nem harcoltak meg, nekünk kellett velük harcolni… azzal, hogy mi mindent készen odaadtunk és semmiért sem kell a fiataloknak megdolgozni, nem kell senkit és semmit tisztelni, minden alapból jár nekik, azzal, hogy ezt tettük, gyermekeinket elveszítettük. Az történt, hogy ők észrevették, hogy a családban sem kell semmit tenniük, senkit elismerniük, ott is minden jár nekik. S ha a szülő bármit nem ad meg, akkor elmegy és ott hagy. Hátat fordít és az is lehet, hogy sosem néz vissza. Mert ő ezt s megteheti! És igen, ezt te és én engedted meg neki!

A mi gyerekeink ha nem tetszik valami, megtagadnak akárkit. Ők így harcolnak, nem magukért, ellenünk. Mi még magunkért harcoltunk, a szárnyakért, a szabadságért. A mai fiatalok a szabadsággal nem tudnak és nem is akarnak mit kezdeni. Ők ezt alapból megkapták, így nem kell érte harcolni.

A nagyszüleink és szüleink gyökereket kaptak a családtól és maguknak kellett a szárnyakért megküzdeni.

A gyermekeink szárnyakat kaptak tőlünk, nekik a gyökerekért lehetne harcolni. Érte és nem ellene… most ellene harcolnak. Ellened és ellenem. Megtagadják, megkérdőjelezik a gyökereiket és ezzel a legrosszabbat teszik maguknak, amit csak tehetnek: Gyökértelenné válnak teljesen, szenvednek attól, hogy nem találják magukat,  helyüket. Bárhova mehetnek, bármit megtehetnek, mégis boldogtalanul bolyonganak világszerte. Túlléptek a családon, kiléptek a világba… sokan eltűntek… évek óta nem látogatják szüleiket.

Ha elolvastad soraimat, láthatod, hogy mindez nem véletlen! Ennek valamiért így kellett történnie!

Most, hogy már tisztán látjuk, hogy mi-miért történt, most változtathatunk ezen. Most tehetünk rendet, előbb nem lehetett.

Mostantól állhatunk mi másként a gyermekeinkhez. Ahhoz, hogy ezt megtedd, nem kell feltétlenül találkoznod vele. Elég, ha magadban változtatsz meg mindent. A viszonyulásodat hozzá, a gyermekedhez. Itt az ideje, hogy leparancsoljuk a székről őket, hogy elfoglalhassák a családban a saját helyüket.

Ha szeretnéd a változást a családban, akkor ajánlom az alábbi oldást szeretettel:

” Drága Gyermekem! Tőlem kaptad az életet, így én vagyok a nagy és te kicsi vagy hozzám képest. Mostantól elfoglalom a családban a helyemet és kérlek, hogy te is tedd ezt, mert így lesz mindenkinek könnyebb! Ismerj el engem  szülődnek, add vissza azokat a terheket, melyek nem hozzád tartoznak és mostantól légy szabad ember!”

Bármilyen hihetetlen, a gyereknek ettől jobb, könnyebb lesz. Mert így van Rend. Ha megtartja a rendet, a rend megtartja őt az életben.

A mi feladatunk most az, hogy a magunk dolgát rendezzük, a gyerekeink majd rendezik a sajátjukat. Mi adjunk gyökereket, hogy ők repülhessenek… Mi van, ha nem fogadják el? Majd megtudják… A Sorsuk figyeli őket, a sors tesz rendet.

A következő generáció, az unokáink már tiszta lappal indulhatnának azzal a tudással, ami a birtokunkban van… ehhez képest vajon mi lesz az ő sorsuk és ki dönti el?!

Én vagy a gyerekem?! A családi sors minta? De azt, a családi sors mintát ki írja?

TE és ÉN, MINDANNYIAN!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

2 felnőtt fiú anyja és Családállító 10 év tapasztalattal.

Családi sors minták…

Sorsunk útjai

Vannak szabadon választott és kötelező körök az életünkben. A kötelezőt mindenkinek meg kell tenni, nem lehet előle kitérni, elbújni. A sors figyeli és felügyeli. Tudja, látja, hogy hol van még megoldandó feladat és oda az embert visszatereli, ha szökni akar, el nem engedi. Nincs az az új ötlet, ami innen kiszabadíthatja, kisegítheti… ez a kör kötelező, mindenkinek meg kell tenni!

Amikor felnőtt lesz a gyermek, elmegy, leválik. Életét éli, és sorsát beteljesíti. Jól van ez így!

Sorsa figyeli, ahogy addig anyja és apja figyelte apró lépéseit. Ha kell felsegíti és tovább vezeti. Az első lépések egyike, hogy a felnőtt gyermeknek vissza kell nézni és el kell ismernie, el kell fogadnia és tisztelnie kell életet adó szüleit. Mert életét a gyermek nekik köszönheti. Nélkülük ő nem létezne, nem lenne senki…. Bármilyen volt a gyermeki sors, az élet, a szülők bármit is tettek, nekik köszönhető meg az élet. Csak nekik. Nincs más, aki őket helyettesítheti. Nem számít, hogy hányan vannak azok, akiknek hálás vagy, akiket tisztelsz és szeretsz, amíg a szüleidet nem ismerted el…

A sors óriási, és azt aki saját sorsát elkerüli, bünteti… először csak nem ad meg dolgokat, nem engedi, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy te akarod… később amid van, amid lesz, elveszi. Azt amit a legjobban féltesz, ami a legdrágább számodra. Azért van ez így, hogy minél előbb felismerd mit kell tenni. Figyeld meg az életedet és lásd, hogy ahol dolgunk van még, oda visszakerülünk, újra ott leszünk. Ott, azzal, azokkal az emberekkel, akikkel dolgunk van még. Amikor a dolognak vége, amikor megtettük amit kellett, a sors szabadon enged. Már nem kell visszamenj, már nem kell találkozzatok.

Amikor egy felnőtt gyermek a szülői háznál a sors által kijelölt feladatait elvégezte, akkor a sors szabadon engedi… már nem követeli ki, hogy visszatérjen, engedi, hogy álmait, vágyait megvalósítsa, támogatja, segíti. Amikor ez megtörténik, amikor a kötelező körök véget érnek, akkor, de csakis akkor történik valami…

A felnőtt gyermek először érezheti, hogy jó ott lenni, jó oda tartozni… Először érzi, hogy életéért a szülőknek hálát kell mondani.

Már nem azért mert követelik, mert így kell tenni, mert ezt szokták csinálni… hanem mert érzi!

Érzi a szívében az életet, érzi a boldogságot, a saját boldogságát és ezért végtelenül hálás… hálás, hogy megélheti, hogy érezheti.

Hálás a szüleinek, akiknek életét köszönheti.

A valódi, érett személyiség megszületése, és az igazi felnőtt életünk itt kezdődik! 

Az idáig tartó utunk csak csetlés, botlás, szánalmas próbálkozás. De még így sincs mitől félni, hiszen utunkat és életünket a Sors kíséri. Ő soha nem hibázik. Tudja a dolgát és teszi. Felügyeli életedet és kiköveteli a kötelező köröket.

Hol vagy most? Hányadszor? Milyen érzésekkel? Még mindig neheztelsz, haragszol?

Hát, akkor sajnos még mindig a kötelező köreidet futod…

Pedig már lehetne minden könnyebb és jobb, szabadon választott… szabadságod ára, a kötelező teljesítése! 

Csak egyszer, egyetlen egyszer légy valóban felnőtt ember… köszönd meg az életedet őszintén, szeretettel! 

Adj hálát azért, hogy itt lehetsz, hogy jöhettél! 

Vár rád az életed, ne halogasd! Minél előbb megteszed, annál előbb lehetsz szabad! A szabadságod kulcsa a gyermekkorod küszöbén vár. Lépj vissza érte és mehetsz tovább!

Sok szerencsét, kitartást!

Sorsod óriás és TE ehhez képest parányi vagy Pajtás!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Testvérek *A szövetségesek erre az életre

 
Egy adott családi rendszert szemlélve a testvérek egymás közötti viszonyát az érkezési sor határozza meg. Az idősebbnek többet lehet, mert előbb érkezett. Ezt a jogot biztosítani kell ahhoz, hogy rend legyen! A kisebb gyerekek általában nem fogadják el azt, hogy nem ők születtek elsőnek és sokszor élethosszig tartó harcot vívnak elsőnek született testvérükkel és természetesen önmagukkal is. Érzi, tudja, hogy neki nem jár annyi, mert utóbb érkezett. És ez így is van! A szülőnek az a feladata, hogy megtartsa a rendet, azaz az első szülött helyét megerősítse, és a kicsinek megtanítsa, hogy mi a jó abban, hogy ő utóbb született.
 
A kisebb gyereknek joga van a nagyobbtól segítséget kérni és a nagyobbnak kötelessége őt segíteni. Ez egy nagyon jó lehetőség a kicsiknek, de miután a szülők sem ismerik a rendet és rend által adott, garantált lehetőségeket, így kevesen tudják megtanítani a gyerekeiknek, hogy éljenek jogaikkal úgy, hogy az mindenkinek a legjobb legyen. A nagyobbnak is vannak jogai és a kicsiknek is. A nagyobbnak több a kötelessége is. Pl: ha van egy óvódás és egy iskolás testvérpár, akkor a kicsi még vígan játszhat, amikor a nagynak már tanulnia kell.
 
A szülőknek észre kellene venniük a testvérek közötti feszületségeket melyek abból adódnak, hogy a helyért harcolnak egymással, és rendet kell tenni! A szülők felelőssége az, ha testvérek között rossz viszony van. Még a felnőtt korú gyerekek esetében is a szülők felelőssége az, hogy a testvérek rendezzék a viszonyukat.
 
A testvérek szövetségesnek érkeznek, a testvérünket kapjuk, mint szövetségest az élethez. Nagy ajándék, ha valakinek testvére születik, mert innentől kezdve soha többet nem lesz egyedül az életben. Ennél nagyobb ajándék már csak az, ha valakinek iker testvére születik. Az ikrek még erőteljesebben kötődnek, mint a testvérek, s bár itt az idő különbség a születésnél csal percekben mérhető, mégis éppen olyan fontos, mintha évek lennének.
 
Amikor a testvérek között feszültség keletkezik, az azért van, mert nincs rend, a szülők nincsenek helyükön a rendszerben. Ott, ahol mindkét szülő a felnőtt helyén áll és felelősséget vállal, a gyerekek jól vannak, nem harcolnak. A testvérek harca tulajdonképpen a szülők egymással meg nem vívott háborúja! A gyerekek mutatják meg a felnőttek igaz egymáshoz viszonyulását. Amint a felnőttek között rend lesz, a testvérviszály megszűnik, értelmetlenné válik. Így tehát egyértelműen kijelenthető a szülők felelőssége.
 
Bármilyen hihetetlen, a szülőknek jó az amikor a testvérek harcolnak vagy egyáltalán nem kapcsolódnak. Minél messzebb kerül a testvérpár egymástól, a szülők egyre erősebbek lesznek az éppen szemben álló gyermekkel szemben. A testvérharc erősíti a szülőket, így nem kell felelősséget vállalniuk és a helyükre állniuk. Egy gyerek hiába kiabál, hiába követeli, hogy a szülők álljanak a helyükre, vállaljanak felelősséget és vegyék vissza a terheket, süket fülekre talál… nincs ehhez szövetségese. Hova lett? A szülők elüldözték mellőle… Nem álltak ki érte, mellette amikor szükséges lett volna, hagyták, hogy a szövetséges elmenjen, odébb álljon. Ez mindkét gyereknek nagyon rossz, ebben a háborúban nincs nyertes, sőt csak vesztesek vannak. Mindenki vesztes, generációk szenvednek. Az egyik gyerek a másikkal szemben megtagadott lesz, hiszen nincs elismerve helye és jelentősége. Ennek lenyomata majd a későbbi generációkban jelenik meg, amikor az utódok közül valaki hasonló sorsot él meg, mint a kitagadott gyermek. Ilyenkor az utód ezt vállalja, hogy az őse helyére kerülhessen, hogy rend legyen végre. A rendszer így tesz magától rendet.
 
Ha belegondolunk abba, hogy a testvérek szövetsége milyen erőteljes velünk, szülőkkel szemben, akkor tényleg az a jó nekünk, amikor csak egy gyerek áll velünk szemben… de ha több gyermeket is vállaltunk, akkor tudattalanul igent mondtunk erre a szövetségre, vállaltuk, hogy segítjük, megőrizzük, megőriztetjük, mert a világon sok-sok mindennél értékesebb. Amikor több gyerek áll velünk szemben, elgyengülünk és megköveteli tőlünk, hogy nagyok legyünk. Az ő erőteljes szövetségük mellett csak erős felnőttnek van helye. Kényszeríti a felnőttet, hogy jól működjön végre. Felelősséget vállaljon, nagy legyen. Annak, aki sosem volt még nagy a rendszerben, bizony nagyon-nagy kihívás ez. Sokkal könnyebb hagyni a testvérek közötti feszültséget elfajulni, támogatni egymás megítélését és fenntartani azt az állapotot, hogy mindig csak egy gyerek álljon a szülővel szemben. Igen, így a szülő erős maradhat, de kinek a kárára teszi mindezt? A testvérekére.
 
Mellesleg az aki több gyermeket vállal, igent mond arra, hogy megőrzi a szövetséget. Aki ezt az ígéretet megszegi, annak fizetnie kell érte. Lelkével, boldogtalanságával fizet meg, nem lehet nyugalma egész életében. Hiába nem érti, hiába nem tudja, hogy miért boldogtalan, tudatlansága nem menti fel… a megtagadott testvér fájdalmát cipeli mindkét szülő egész életében. A fájdalmat, amit az egyedül maradtak éreznek, azok, akik bár együtt indultak és szövetséget kötöttek erre az életre, mégis elvesztek egymásnak… elvesztek, mert a felnőttek hagyták és végignézték ezt. Mert senki nem csinált semmit…Hagyta, hogy megtörténjen.
 
Láttad már egy gyermek valódi fájdalmát a szemében? Ha igen, akkor tudod milyen az a fájdalom, ami a legeslegmélyebb és semmi nem szüntetheti meg. Ilyen a szövetséges nélkül maradt testvér fájdalma, és ennél még mélyebb, hiszen saját szülei, saját családja árulta el. Bolyong az életben, szövetségest keres, hogy sebét és fájdalmát gyógyítsa, csillapítsa végre. Az ilyen emberek egyenrangú társkapcsolatokat keresnek és élnek, örülnek, hogy abban megélhetik azt, amit elvettek tőlük, elveszítettek.
 
A szülő bármikor rendet tehet! Nem számít hány évesek a gyerekek. Ki kell állni a megtagadott testvérért, helyet kell neki adni, el kell ismerni, és a testvérnek el kell mondani, hogy megérkezett, újra itt van az, aki életét segítheti, könnyebbé teheti, a SZÖVETSÉGES!
 
Lehet, hogy mi emberek azt gondoljuk, hogy mindent mi irányítunk, de ez nem így van! Generációkra visszamenőleg minden látszik a térben és az is egyértelmű, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de egyszer rend lesz. A kérdés csak az, hogy ennek árát kinek kell megfizetnie?!
 
Itt az ideje, hogy a családokban a nagyok a helyükre álljanak végre és rendet tegyenek! Szólítom a szülőket, hogy emlékezzetek arra az ígéretre amit akkor tettetek, amikor úgy döntöttetek, hogy testvére lesz első szülőtt gyermeketeknek. Emlékezzetek, és hozzátok helyre a szövetséget! Adjátok vissza egymásnak a testvéreket! Erre mondtatok akkor igent, a szövetségre, a testvérre.
 
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea