Ilyennek látlak…

Egy kifosztott, kirabolt valakinek látlak. Akinek elvették mindenét, időnként még a reményét is. Elfogytál és arcodon a keserűség nyomait hagyták.

Olyannak látlak, aki újra és újra képes és tud bizalmat szavazni. Csalódik, bánkódik, önmagát millió egy darabra szedi, és újra próbálja, újra bízik. Nem hiszem, hogy a csalódások építenének, de mégis olyan, mintha megerősítenének. Talán a remény teszi ezt veled.

Vannak, akik századszor gyalogolnak végig sáros lábbal a Lelkeden, és te újra és újra ugyanolyan szeretettel fogadod őket, mintha még soha nem ártottak volna neked. Tudod, hogy haragudnod kellene, de valamiért mindig idő előtt bocsátasz meg. Talán olyan nagy a harag a családodban, hogy te már teheted meg, hogy a sértettséget évekig dédelgesd.

Látom azt, hogy mi az, ami felbosszant téged, és azt is látom, hogy csak nagyon ritkán adsz hangot ennek. Eltitkolod, magadba rejted. Talán azért, mert ha ott akkor kimondanád magadból, akkor az a rettenetes erő mindent és mindenkit elsöpörne. Lehet, hogy félsz a saját erődet megmutatni és felvállalni, és az is lehet, hogy te magad is félsz tőle. Mert belül mélyen tudod, hogy bármit képes vagy megváltoztatni, és megállítani, és azt is tudod, hogy ez bizony áldozatokat szedne. A te erőd sem különb mások erejétől. A te erőddel is pusztítani lehet. A különbség csupán annyi, hogy te nem teszed meg. Megtehetnéd, rendelkezésedre áll, de mégsem teszed. Így ezt az erőt magad ellen használod, és az elfojtásba, az önkontrollba fordítod. Így aztán magaddal kell újra és újra békét kötnöd.

Háború dúl benned, a Lelkedben. Generációk megvívott, és meg nem vívott csatái rabolják az energiáid, az életed. Fárasztó nappalok után, fárasztó éjszakák következnek. Belső erőd fogytán.

A gonoszok provokálnak, hogy váljál te is gonosszá. Válj olyanná, amilyenné ők váltak. Reagálj úgy, ahogy ők reagálnak. Áldozz be te is másokat. Mutatják a világnak, hogy milyen egyszerű az ő életük. Nincs lelkiismeretük, nem fáj nekik a Lelkük. Provokálnak, és mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák nincs már értéke a fénynek, és a szeretetnek. Úgy érzed Lelked egy újabb darabját szakítják ki éppen. Kifosztanak, és kirabolnak téged, és te elvonulva fájdalmas könnyeket ejtesz.

Önmagadat újra és újra megerősíted, ha egyetlenként maradsz is, te őrzöd a hited. Hited a fény mellett, hited a szeretet mellett. Keserves úton gyalogolsz kifosztva, egyetlen szikrával a szívedben. Egyetlen szikrával, mely ha kap egy kis levegőt, tűzbe boríthat mindent, de ha egy erősebb szél éri, elalszik örökre.

Óvd hát a szikrát, és finomam tápláld a levegővel. Légy türelmes, és őrizd a menedékedet. A külső erőknek ne adj most teret. A döntés a te kezedben. Újra éleszted a tüzet, vagy hagyod, hogy örökre kialudjon a fényed?

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Változz, változtass!

A szülői alkalmatlanság szüli meg a gyermeki képtelenséget. Amikor hiányzik az apából sugárzó erő, a megoldás képessége, a gyerek bátortalan, visszahúzódó lesz. Úgy érezheti, nincs benne elég erő, bátorság az élethez, a különböző helyzetekben megjelenő kérdések elbizonytalanítják, legszívesebben elmenekülne. Viselkedése először tétova, óvatos, idővel irányító, uralkodó lesz. Soha senki nem tudhatja meg, hogy eluralta a képtelenség érzése, s hogy apját magában a helyére tegye, és ezzel megvédje, kompenzálnia kell. A mélységes üresség és csend, ami gyökere viselkedésének, harsánnyá, hangossá, szinte elviselhetetlenné lesz. Elveszíti kapcsolatát önmaga valóságával, és aztán fokozatosan egész környezetével.

Ha hiányzik az anyából a gondoskodó, odaadó, szeretet, a gyerek durvává válhat, gyűlölködővé lesz. Úgy érezheti, hogy a belső világában megjelenő démonok, a saját démonjai legyőzik. Félelmei, melyek a szeretet hiányában születnek, egyre több teret, és időt követelnek. Elveszik önmaga belső útvesztőjében, remetévé lesz. Belső magányosságának mértéke dühében, kritikáiban, a megkülönböztetés mértékében mutatkozik meg.

A gyermeki képtelenségből, felnőtt Én-kép zavarok lesznek. Azt hisszük, hogy vagyunk valamilyenek, és úgy viselkedünk, mintha valóban azok lennénk. Idővel őszinteségre, ön megismerésre, felismerésre vágyunk, keresünk, kutatunk, és ennek köszönhetően találunk. Megtalálhatjuk azt, akik valóban mi vagyunk, és már nincs is más dolgunk, mint kikerülni a saját útvesztőinkből, szerepeinkből, kötelékeinkből. Ki kell tudni mondani, ki kell lépni, meg kell szüntetni mindazt, aminek köszönhetően elsorvadtunk, képtelenné váltunk. Szembe kell szállnunk önmagunkkal, a magunkban őrzött emlékekkel ahhoz, hogy szabaddá váljunk.

A szabadságunkért megtett lépések közben ismerhetjük fel azokat a belső minőségeket, melyeket már régen elveszetettünk, vagy sosem ismertünk. Ráébredhetünk arra, hogy milyenek is lehettünk volna ha…képtelenségek helyett, képességeket kapunk.

Ahhoz, hogy felnőtt életünkre alkalmassá váljunk, ki kell törnünk a sémákból, megfelelési kényszerekből, és belül szabaddá kell válnunk. Erő, hit, bizalom, szeretet kell az élethez, mert ettől érezhetjük magunkat képesnek…

Arra bíztatlak, hogy a benned lévő képtelenség érzéssel együtt tegyél lépéseket, hogy képessé válhass, szárnyalhass, repülhess! Dönts, válassz, lépj, tapasztalj! Törd össze a sémákat, elvárásokat, ha kell a saját bűntudatodat, de arra vigyázz, hogy miközben ezt teszed ne törd össze magad!

Változz, változtass! Egészen addig, amíg a tükörbe nézve fel nem ismered Önmagad, azt aki te valójában vagy!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Változz, változtass!

Hazaküldöm neked…

Van bennem egy rész, aki nem hozzám tartozik, mégis itt van velem. Valamiért megjelent. Teret, időt, foglalkozást követel. Törődni kell vele. Olyan, mint egy kisgyerek. Félénk, óvatos, bizalmatlan mindenkivel, szüksége van valakire, aki védelmezi, vezeti az életben. Kerestem magamban hetek óta, hogy kerülhetett ide…hozzám tartozik? A múltból lépett elő, valami, valaki visszatükrözi a régi érzéseket? Ki ő, és mit tanít nekem? Honnan, és hogyan került ide?

Az egész, részek összessége, és az életünk nem más, mint történeteink szövedéke, sőt életek történeteinek szövedéke. Vannak csomók amiket ki lehet bogozni, vannak történetek melyeket meg lehet érteni, vannak helyzetek amiket meg lehet bocsátani, és vannak azok a helyzetek, emberek, akiket sosem tudsz tetten érni. Ezek okozzák a feszültséget, a megoldatlanságot, az energiája az ilyen pillanatoknak, akár életeken keresztül követ minket. Aztán egyszer csak utolér, elkap, elterel, beszippant, és benned megváltozik minden. Mert egy rész, valakinek a része megtalált téged, és akar valamit tőled. Talán megértést, gondoskodást, védelmet, szeretetet. Nem tudod, és talán sosem tudhatod meg. Kérdezheted, szólíthatod, de az is lehet, hogy semmit sem mond neked. Talán nem is azért van itt, hogy kapcsolódj vele. Egyszerűen csak ott van, mert téged talált meg. Minél jobban foglalkoztat, hogy ki ő, honnan jött, és mit akar tőled, annál biztosabb, hogy elbújik előled.

Ismerős az érzés, amikor még magadat sem érted? Nem érted, az érzéseket, gondolatokat, aktuális viselkedésed? Volt már olyan, amikor úgy érezted, hogy a kapcsolatot önmagaddal elvesztetted?

Életünkben megjelenő emberek, és helyzetek bennünk és bennük is új aspektusokat, én részeket hívnak életre. Ezek a részek olyanok, mint az újszülöttek, nem tudják hova tartoznak, hova születtek. Hozzád, hozzám csapódnak, gondoskodásra, törődésre vágynak, valakire aki erősebb, és felneveli őket. De annyira ismeretlen még számukra az élet, annyira félnek, hogy bizalom híján óriássá lesznek, és velük együtt a belőlük projektált félelmek, is óriássá lesznek. Bizonytalanná, sejtelmessé teszik az életedet. Éled az életed, és egy pontig észre sem veszed, hogy azzal, hogy befogadtad, az erődet, életenergiádat ajánlottad fel neki, az ismeretlennek. Az ismeretlen helyről, ismeretlen embertől származó résznek.

Vannak bennünk részek, akik bár nem hozzánk tartoznak, mégis itt van vannak velünk, és figyelmet, energiát, teret követelnek. Lehetnénk nevelői ezeknek a részeknek, törődhetnénk velük mint a saját részekkel, de nem lehet. Választani kell. Dönteni kell. Ő vagy TE? Az ismeretlentől vagy akár ismerőstől származó részt, részeket választod, vagy magadat? Múltbeli, akár előző életekből származó történetek megértése, azokban önmagad felismerése, vagy a jelened, a pillanat? Elidőzhetsz, ott maradhatsz, vagy megérkezhetsz. Amit eddig nem sikerült megértened, azt szerinted ezután megérted? Akit eddig nem tudtál elengedni, azt majd most elengeded?

Talán nem is értjük, vagyis nem jól értelmezzük ezeket a fogalmakat, és ezért ragadunk le egy-egy helyzetben. Az elménk az, aki megértést követel. És azzal, hogy ezt teszi, megengedi akár idegen részeknek is, hogy belépjenek a terünkbe, énünkbe, és ezzel életünkbe.

A szív terében nincs szükségünk megértésre, csak megélésre. Szükségtelenné válik az elengedés kérdése is, hiszen a szeretet terében együtt vagyunk békességben, jóságban, szeretetben. Nincs veled, ahogy nincs nélküled sem. Együtt van, és végtelen. Végtelen tér, és szeretet.

Hazaküldöm neked a részt, a részeket, melyeket elhagytál, elfelejtettél útközben. Kerestelek, szólítottalak, de nem találtalak meg. Itt, és most felhagyok a kereséssel, és rábízom a részt a Sorsra, a Mindenségre, hogy jutassa el hozzád, adja vissza neked. Hiszem, hogy megtörténik, és így te is újra egész lehetsz. Mert az egész az pontosan annyi, amennyi a te egészedhez kell, nem több, és nem kevesebb.

Hazaküldöm neked a részt, mert ő tied…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A viszonzatlanság fájdalma…

Megmagyarázhatatlan érzés ez. A szív és a torok között érezni a hiányt. Olyan, mintha bárki átnyúlhatna a mellkasodon. Hiányzik egy darab, hiányzik egy rész. Megsemmisítő, megfoghatatlan. Fáj a hiány. A szeretet nevében történik az árulás.

Talán úgy kezdődik, hogy az anya valamiért nem tud kötődni a gyermekéhez. A gyerek mindent elkövet, hogy anyja észrevegye. Bármit megtenne az odatartozásért cserébe. Mégis hiábavaló minden. Az anya a szívében nem érzékeli a gyermeket. Pedig vágyott egy gyermekre. Még az is lehet, hogy álmában megszólított egy Lelket, hogy érkezzen meg a Földre. Aztán született egy gyermek. De ez nem az a gyermek. Tekintetében vágyát nem ismerte fel. Nem az a Lélek öltött testet, akit ő hívott, akit álmában megszólított. Valamilyen kozmikus vihar áldozatai lettek mindketten. Az anya gondoskodik, feladatát ellátja. Hűvös, távolságtartó. A gyermek kötődik, mert ez a kötődés tartja életben. Kötődése viszonzatlan. Megtanulja, és hozzászokik ahhoz, hogy nem szerethető. Felismeri, hogy bármit tehet, soha nem lesz az a gyermek, ki anyja szívét felmelegíthetné. Vágyott a család egy gyermekre, de nem őrá.

Az anyai viszonzatlanság fájdalma pokollá teszi az életét. Bénító és megsemmisítő érzés. Rossz ember ő, vagy csak rossz helyre született? Talán őt valaki más álmodta meg. A kozmikus viharnak talán több áldozata is lett. Talán van valahol egy anyai szív, aki őt keresi a végtelenben.

A viszonzatlanság fájdalma az egyik legnagyobb fájdalom. Ismétlődik, és újra és újra megtörténik. Az Élet úgy rendezi, hogy ne tudj róla megfeledkezni. A szeretet egy borzasztóan sérülékeny elem. A viszonzatlan szeretet megállítja az időt, és csapdába ejt.Évek telnek el és a hiány fájdalma nem gyógyul meg. Ha a színeket figyelem, akkor ez egy igazi korall téma. Túlérzékennyé tesz. Hiányzik az Egy. Az az Egy, akinek az első pillanattól kezdve szeretnie kellene. Hiányzik az anya, aki a Te Lelkedet a Földre szólította le.

… mert tudod, ezen a Földön mindenkinek jár a szeretet. Ezen a Földön, mindenkinek jár az anyai szeretet. Az nem lehet, hogy egy gyermeknek viszonzatlanságot kell megélnie.

Menj tovább, és keress a szíveddel. Hidd el, nem a szereteteddel van a gond, csupán a Sors megtréfált téged. Van egy szív, mely a te szíveddel egy ritmusban ver, összhangban van veled. Ha itt vagy a Földön, akkor tudhatod, hogy valaki téged hívott, rólad álmodott.Így tudhatod, hogy az itt léted nem hiábavaló.

Viszonzatlan kötődés, viszonzatlan szeretet… engedd, hogy a Lelked üzenete felül írjon benned mindent, és láss más szemmel!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Lélekvisszahívás…

Sokan mondják, nem számít más, csak az érzés, a tapasztalás. Hogy nincs külön élet, és halál, az életünk szüntelen utazás, átalakulás. Időtlenségre vágyva, a személyiség vágyait hátrahagyva, magunkat különböző helyzetekben felismerve, kipróbálva. Tudatosan, megértve a válaszokat, elfogadva helyzeteket, elengedve mindazt ami már nem számít, nem szükséges a továbblépéshez. Alázattal, kegyelemmel, megbocsátással, elfogadásban élve az életet. Szenvedéllyel, alkotással töltve napokat, órákat, perceket. A szívedben szeretet, amit szívesen odaadsz bárkinek. Segítesz, támogatsz, ha szükséges. Létezel. Ilyen az élet, amikor velünk van a Lélek.

…és mégis amikor megjelenik az életünkben a legeslegnagyobb a halál, minden megváltozik, és a sok pozitív érzés, gondolat, megélés tovaszáll. Nem marad más, mint rettegés, félelem, kérdések, kérések, könyörgések. Hogy ne velünk, vagy a szeretteinkkel történjen meg. Háttérbe húzódva magunkon belül számoljuk a perceket, órákat, napokat, heteket, és abban bízunk, hogy már elég idő telt el ahhoz, hogy velünk ne történjen meg. Beszorulva az időbe, saját félelmeinkben elmerülve, elménk sorozat gyártásra kapcsolva gyártja a legfélelmetesebb képeket. Ha van egyetlen pillanat mindeközben amikor te-te lehetsz, nem is érted, hogyan történhet ez meg veled…Nem érted, hogyan hullik benned darabokra minden, hogy veszíthetted el mindazt, amit már felépítettél egyszer.Csak egy érzés jelenik meg…hogy újra itt van a közelben, itt ólálkodik körülöted. Az érzést felismered, emlékeztet. Helyzetekre amikor megélted, és benned mélyen olyan kapuk nyílnak meg, amiről eddig azt sem tudtad, hogy léteznek. Eltűnik az idő, a tér kinyílik, dimenziók csúsznak össze. Semmi nem olyan amilyennek lennie kellene, minden ismeretlen. Ebben az ismeretlenben bolyongsz magadra hagyva, félelmeid útvesztőiben. Újra, és újra felmerülő kérdések: Miért velem történik? Hol vagyok? Mi ez? Mit akar mondani ez a helyzet? Kérdésre, kérdések, közel az őrület…nem érted, nem áll össze, egyre kisebbre kucorodva keresed a kiutat. Az életben felmerülő helyzetek félelmet keltenek benned, kibillentenek. Keresed a válaszokat. A sajátjaidat. Azt, amit neked üzen a helyzet, a félelmek, rettegések. De nem érted, nem áll össze, nem tudod mit jelent. Mindent megteszel amire képesnek érzed magad, meghallgatod jószándékú segítőidet, de benned nem változik semmi sem. Szorít, kényszerít a félelem. Kétségbeesel…mit akar a félelem, mire kényszerít engem? Mit tegyek? Mit üzen?Időtlenség van, dimenziók léteznek egymás mellett, egymással szoros összefüggésben. Tér van, ahol valóban nem számít más, csak az érzetek, érzések, és az, hogy mit tapasztalunk meg. Emlékszel? Nem is olyan régen te mondtad ezt. Ebben hittél, eszerint élted az életed. Hova lett? Ki, mi vitte el? Idézd fel az elmúlt éveket, keress tudatosan, szenvedéllyel, szívedből, érzéssel. Keresd meg azt a pontot, ahol megváltozott benned minden…ott, ott lesz a megoldás, mert ott lesz a Lélek. A Lélek, aki tapasztalni született, ott abban a pillanatban ott maradt, megélte a pillanatot, és mire vége lett, te már nem voltál ott, mert a félelmeid tovább léptettek. Megváltozott az életed, mert elveszítetted, vagy rabságba ejtették Lelkedet. Ismerd fel, emlékezz! A pillanatot kell megtalálnod magadban , és hazahívni elveszett Lelkedet.

Lélekvisszahívás kell ahhoz, hogy te újra te lehess. Hunyd le a szemdet, és mond ki: Én itt vagyok, túléltem… Itt vagyok az életben, és arra kérem a Lelkemet, hogy térjen vissza hozzám, tartson velem. Alázattal meghajlok a Lelkem előtt, és kérem lásson meg engem, ismerjen fel. Helyet, teret adok neki az életemben. A félelmekről lemondva, a szeretetet választva visszatérek az életbe, az életembe. Vége van! Valami véget ért, és én túlélő vagyok, túléltem. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, lehet, hogy tettessé lettem, hogy visszatérhessek, de itt vagyok, túléltem.

…s mert túléltem, és itt vagyok az életben, szükségem van a Lélekre, hogy átvezessen az életemen.

Lélekvisszahívás szükséges most ahhoz, hogy Te, újra az a te lehess, aki önfeledten szeret, félelmek, szorongások helyett, és szenvedéllyel, alkotással éli az életet. A Lélekvisszahívása az egyetlen ami segíthet…tedd meg, kérd, ha kell könyörögj, ajánlj fel mindent, bármit, hogy megtörténjen. Aztán csak várj csendesen, türelmesen, és készülj a pillanatra amikor újra megérezheted. Magadban, belsődben, életedben.

Ünnepeld az életet, álmodj reményt, szeress!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Ha apád lánya tudnál lenni…

Ez az írás, egyéni konzultáció után született, de bármelyikünk története lehetne…

Nagyon sokáig, egészen az elmúlt napokig anyám lányaként tekintettem magamra, és ezt abból a felismerésből tudom, amikor betört a tudatomba, hogy én apám lánya vagyok…ha mostantól az vagyok, akkor ki voltam eddig?! Nem lehettem ezek szerint más, mint anyám lánya. Anyám lányaként sokat kellett félni, szorongani, megalkudni, kompromisszumokat kötni, a kapcsolódásokért megalázkodni, mások érdekeit a sajátom elé tenni. Másokat kellett fontosnak látni, másokért tenni, magamról lemondani. Nem panaszkodni, csak tűrni, bírni, menni, tenni, bizonyítani.

Nem azért kellett így viselkedni, mert ő is ezt teszi, és ezt mutatta meg, hanem azért, mert ezek az elvei, és ezt tanította nekünk. Azt hisszük, hogy amikor a másik szerint élünk, az ő elveit tartjuk szem előtt, neki akarunk megfelelni, akkor jót teszünk. Tévedünk. Ezek az elvek nincsenek benne, csak a fejében léteznek, de még sosem tudott megfelelni ezeknek. Talán ebből adódik a félelme, rettegése, hogy egyszer majd valaki lebuktatja, észreveszi ezt.

Gyerekként gyengének láttam, képtelennek, és felajánlottam neki a saját erőmet, segítségemet. Áldozatot vállaltam, és mutattam be érte időről-időre, bizonyítva ezzel saját hűségemet felé, és bízva az elismerésében. Az idő eltelt, az elismerés sosem érkezett meg. Sőt, vannak pillanatok amikor azt érzem, hogy bármit elvenne tőlem, még az életemet is féltenem kell tőle. Az a részem, aki hűséget fogadott neki egyre nagyobb és erősebb lett, sarokba állított engem, és egyre többet követelt. A rész bennem talán nem is hozzám tartozik, hanem az ő része, én csak befogadtam, hogy megvédjem. Cserébe a sok segítségért mindentől meg akar fosztani, mindent el akar venni. Még szerencse, hogy ő is tud félni…mert így tudtam felismerni. Félelme, rettegése olyan erősen jelent meg, és a helyek, ahol megjelenik annyira természet ellenes, hogy ezen bukott meg. Tudom, hogy ezekben a szituációkban én magam nem félnék, nem rettegnék, így azt gondolom, hogy ezek az érzések nem a sajátjaim, nem az enyémek.

Sokat, sokféle módon próbálkoztam az elmúlt években, hogy kötődésünket feloldjam, megszüntessem. Kértem, könyörögtem, elmagyaráztam, hogy miért rossz, ami történik, nekem. Elfogytak a kapaszkodók, a kimondott feloldások mellett sem változott a lényeg. Újra, és újra megjelenő félelmek, szorongások, melyek hosszabb vagy rövidebb időre hatalmukba kerítenek. Elfogytak az ötletek…talán feladtam, hogy megoldjam, és sokszor magamra, mint az ő áldozatára gondoltam…

Aztán egyszer csak a legnagyobb félelmek, és szorongások megszülték a csendet bennem. A csendet, amikor már nincs mit elmondani, egyetlen lehetőségünk önmagunkkal újra kapcsolódni. Felkutatni, megtalálni magamat a mélyben, azt a valakit, akit már nagyon régen elvesztettem. Még az is lehet, hogy nem én hagytam el, hanem elvette tőlem. Elvette, ellopta tőlem mindazt, ami neki kellett belőlem.

Apám lányát, azt a részemet, akit apám lányaként azonosított bennem, száműzte. Apám lánya bátor, szenvedélyes, erős, semmitől nem riad meg. Megoldásokat keres, segítséget nyújt, ha kell. De apám lánya az is, aki ellene megy annak, ami nem tetszik, amivel nem ért egyet. Ha kell harcol, de soha senkit nem foszt meg. Apám lánya élni, tapasztalni születetett, élvezi az életet. A jó dolgokat szívesen tapasztalja meg. Olyan, mint egy szabadságharcos, de sosem másokért harcol, önmagáért teszi meg. Nem látványosan teszi, nem tömegekkel megy, nem áll ellent látványosan, de sosem kerül ketrecbe. A büntetést nem tűri, és ő sem büntet. Egyenrangúnak született. A szív ereje vezeti, a szeretet. A szeretet, ami a mindennapi apró dolgokban mutatkozik meg. Abban ahogyan teszi, teszem. Szívesen, szeretettel. Mert megtehetem. Könnyedséggel, mert a szívesen, könnyed. Feladás nélkül, kompromisszumok nélkül, önálló döntésből. Képes hibázni, elesni, újra felállni, tovább lépni. Mert nincs mitől félni. Nincs kitől félni. Mert lehet hibázni, bocsánatot kérni, megbocsátani. Lehet rossz döntéseket hozni, bűnhődni, és büntetni. Feloldozva lenni, feloldozni. Elköteleződni, felszabadulni, felszabadítani.

Apám lányaként a világban szabadon lehet létezni, szabadon lehet választani, szeretni. Apám lányaként önmagamként lehet élni, mert apám nem akar tőlem semmit. Nem kell neki az enyém, mert van neki…Nem adja az övét, mert megtanította, hogy lehet nekem is…megmutatta, hogy lehet ebben a világban félelmek, szorongások nélkül, szabadon teremteni, és a megteremtett életet élvezni. Megtanított hűségesnek lenni. Nem egy emberhez, egy eszméhez. A szeretethez. Megmutatja, hogy a szeretetért mindent fel lehet adni, meg lehet érte hajolni, de van egy pont, ahol ki kell egyenesedni, és tovább kell lépni, ott azon a ponton magadat kell tudni választani…

…mert a szeretetet csak szabadon lehet élvezni.

A mai naptól kezdve apám lányaként tekintek magamra, és szabad döntésemből, elhatározásomból választom az ő elveit, tanításait. Anyám eszméit szabadon engedem, ahogy őt magát is. Feloldozom magamat a fogadalomból, ígéretből, és tovább lépek. Apám lánya lettem, és bár sokáig ettől féltem a legjobban, hogy hozzá tartozzak, most nagyon örülök, hogy megtehetem, mert apám lányának lenni belül jó érzés, felszabadít.

Ha te is apád lánya tudnál lenni, megismerhetnéd a szeretet egy másik formáját, megtapasztalhatnád milyen szabadon szeretni. Szabadságot csak apánk tud adni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Szeretet morzsák…

Nem vártam mást tőletek, csak gondoskodást, szeretetet. Olyan nagy kérés ez tőlem? Nem értem, nem értettem… mert hogyan is érthetné meg a gyerek, hogy a felnőtt miért, mitől képtelen…képtelen szeretni, törődni, megvédeni. Gyeremekként nem értjük, csupán elszenvedjük. Próbálunk jobban viselkedni, megfelelni, kedvében járni. Próbálkozunk, tiltakozunk, harcolunk…hátha meglátja, hogy itt vagyok én, a gyereke, aki hozzá jöttem, őt választottam, őt akartam szülőmnek. Választásommal elfogadva a családban meglévő titkokat, hazugságokat, hibákat, és hibáztatásokat. Igent mondunk, itt vagyunk. Próbálkozunk. Próbáljuk szeretet híján élni az életünket…

…ha azt kérdezed tőlem, aki így nőtt fel, hogy miért lettem erős, kemény, akkor azt mondom neked, próbáld ki, hogy milyenné tesz szeretet híján felnőni. Megkapsz mindent ami ahhoz kell, hogy életben maradj, felnőhess, de a melegséget, közelséget, a valódi törődést és szeretetet csak hírből, elmondásból ismered. Legyél gyengéd, kedves, engedd, hogy valaki megtartson téged…ismerős kérések?! De hogyan lehetnél ilyen, amikor azt sem érted, hogy ezek a szavak mit is jelentenek. Játszmák között nőttél fel, ahol az egyik, legyőzi a másikat, ahol a végén mindig csak egy marad. Egy, aki a legerősebb, vagy a leggonoszabb.

Kiváltság vagy büntetés ilyen rendszerben mély érzésű, szeretetteljes emberré válni? Ki az, akinek oda lehet adni, meg lehet mutatni? Ki az, aki megérti, érzi, megbecsüli?

…újra, és újra visszanézek, kapaszkodókat keresek magamhoz, az életemhez. Felidézek helyzeteket, és látom, ahogy odaadod, odaadtad, de ott akkor még nem ismertem fel. Odaadtad ahogy csináltad azt, ami fontos volt neked, ahogy bántál azzal, akit szeretett a szíved… megláttam, felismerem. Látlak téged a helyzetekben, és látlak a mindennapokban, most is megteszed. Nem látványosan, nem mutatod meg, mintha titkolnád, titkoltad volna, hogy te is képes vagy rá, neked is megy. Mintha szeretted volna megőrizni magadnak, vagy talán annak az egyetlen embernek, akit igazán szeretett a szíved, Lelked. Látom, hogy mi történt veled, és megértelek, együttérzek. Tudod én vagyok az egyetlen, aki a fájdalmadban osztozni tud veled, hiszen én vagyok az, aki teljességében ismeri a történetet. A történetet, amiben talán semmi más nem volt, csak tiszta szeretet, szerelem. Talán ebből a szerelemből születtem, talán ti voltatok azok, akik meghívtatok az életbe. Hozzátok jöttem. Azért a szeretetért, amit akkor éltetek meg. Beteljesülés helyett megmaradt a lemondás, hiány, fájdalom bennetek, és mi a gyerekek, szeretet helyett, ezt kaptuk meg tőletek.

Vannak pillanatok, amikor megláthatjuk az igazságot, megláthatjuk a valódi érzéseket, az arcokat a maszkok mögött, a fájdalom mögött a szeretetet, amit valamiért, valakiért ti akkor elengedtetek.

Szeretet morzsákat kaptam tőled, tőletek, és ebben a pillanatban ezek a morzsák, és felismerések jelentik számomra a legeslegtöbbet.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Különös kapcsolat…

Egyedülálló, különleges kapcsolatban vagyunk a Sorssal, az élettel. Már fogantatásunk előtt kapcsolódunk, egy bizonyos helyre, helyzetre, sorsra, életre mondunk igent. Szerződünk. Ott, akkor látatlanul mondunk igent. Annyira szeretnénk élni, tapasztalni, hogy bármit bevállalunk. Nem nézzük meg, nem módosítjuk, nem olvassuk el az apró betűt. Ott, akkor még annyira izgatottak vagyunk, hogy semmi más nem számít, csak hogy jöhessünk.

Szerződésünk alapja előző életeink tapasztalásai, kiegyenlítetlen mérlegei. Ott, akkor még nem sejtjük, hogy tulajdonképpen kiegyenlíteni, rendet tenni jövünk. Életünk eseményei, történetei szigorúan tartják a szerződésbe foglalt kereteket, nem enegdnek abból ki minket. Ami belefér azt megtehetjük, szerződésünknek megfelelően teremthetünk, és veszteségeket szenvedünk. Később, amikor tudatunkra ébredünk sok mindent megértünk, megértjük, hogy miért is születtünk. Megértéseink színezik megéléseinket, gyorsítják, és ezáltal sokszor nehezítik megéléseinket. Olyan, mintha mielőbb szeretnénk letudni a szerződésbe foglalt, vállalt kötelezettséget. Sokszor eltévedünk, utunkról letérünk, de az élet újra, és újra a megfelelő helyre terel vissza, és vállalásainkat újra hangossa felolvassa. Az igazán nehéz pillanatokban alkudozni kezdünk, kibúvót keresünk. Azt mondod, nem is tudtad, hogy ezt vállaltad, és hiszed, hogy lehet könnyíteni rajta. Sokszor, nagyon sokszor eljutunk arra a pontra, ahol bármit odaadnánk azért, hogy a szerződésünket a Sors végre összetépje, és valami újat vállalhassunk, olyat, amit már tudatosan vállalunk, ahol ügyelünk minden bekezdésre, apró betűs részre. Bármit megtennénk azért, hogy mást élhessünk, mást tapasztalhassunk meg, mert azzal ami van, nem bírunk el. Végül jönnek a felajánlások, ígéretek, feláldozzuk mindazt, ami számunkra sokszor a legkedvesebb. Lemondásra, beletörődésre kényszerítjük magunkat, amikor megérezzük, hogy a Sors hatalmasságával nem bírunk el. Térdre borulunk, könyörgünk, hogy segítsen, könnyítsen, vagy csak eresszen el végre…hogy azt aki a legkedvesebb, azt ami a legfontosabb már ne vegye el…

Gondoltad volna, hogy ezzel tulajdonképpen felajánlod magadat, hogy a másik helyett, majd te teszed meg?! Majd te elszenveded, vagy felajánlasz valakit, akit erősnek látsz, hogy majd ő megteszi helyettetek. Felajánlást teszel a Sorsnak, könyörögsz, hogy bármit, csak ezt ne…de a bármi, az bármi, tudtad ezt?! Lehet, hogy jobban jártál volna, ha nem állsz bele a másik ember életébe, és hagyod, hogy ő elszenvedje mindazt, aminek meg kell történnie. Hiszen az ő élete, az ő vállalása, az ő szerződése. Talán ő tudja, vagy lehet, hogy nem, de akkor is ő vállalta egykor, hogy ezzel a feladattal érkezik, ő igent mondott erre. Igent a veszteségekre, betegségekre, nehézségekre. Senki nem másíthatja meg ezt az igent, még ő maga sem. Mert a Sors nem ereszt addig, amíg a feladat el nincs végezve. Először szépen kér, majd követel, aztán végső esetben megfoszt, elvesz. Nem számít más csak az, hogy előbb vagy utóbb, egyensúly legyen.

Sokáig azt hisszük, hogy az a legrosszabb, legfájdalmasabb, ha velünk történik valami rossz, mi szenvedünk el veszteséget. Aztán előbb-utóbb ráébredünk, hogy sokszor jobban a fáj látni, és részt venni, mint elszenvedni. Sajnáljuk a másikat, meg akarnánk menteni. De nem lehet… mindössze annyit tehetsz, hogy ott maradsz vele, együttérzésel, szeretettel részt veszel az életében, a szerződésében még akkor is, ha te nem is szerepelsz benne…

Az élet, életünk különös kapcsolatok szövedéke. Kapcsolataink és a Karma kegyetlennek tűnő törvénye megtanítja nekünk, hogy milyen is a valódi szeretet. Szeretetből ott maradni, vele lenni, az utolsó percig, amíg csak lehet…

…és még az is lehet, hogy ez az ő életének az igazi értelme, ezért született, hogy ebben az életében megtapasztalhassa ezt a szeretetet veled, tőled. Különös kapcsolat a tiétek, és ha nem lenne Sors, Karma, szerződés amit mindannyian aláírtunk egyszer, akkor talán sosem találkozhattatok volna, és a pillanat ami így van, az nem lehetne. Éld meg a pillanatot, a különös kapcsolódás jelentőségét, élj, és szeress, amíg itt vagy, amíg itt van, amíg lehet!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com 

Együttérzés helyett…

Egész életemben az érzések, és az együttérzés minősége határozta meg az életemet. Érzések, melyek legtöbbször fájdalmat keltettek, hiszen a megélt történetek színezték a pillanatokat szürkére, majd feketére. Ezzel együtt is természetes volt érezni, akár fájni, szenvedni. Mert ez a természetesség tette lehetővé, hogy néha, pillanatokra sikerüljön nagyon jól lenni, felhőtlenül örülni, tiszta szívből szeretni. Az újabb kudarcokat, csak ebből a pozitív minőségből kiindulva lehetett elviselni. Sokszor felmerült a kérdés bennem, hogy vajon egy ember az életében mennyit szenvedést bír ki? Mi az, amit túl lehet még élni, és mi az, amibe már bele lehet halni. Talán nem véletlen a kérdés feltevése…talán sokszor a peremen táncoltam én is. Minden csalódás és fájdalom ellenére újra felálltam, újra bíztam, és bizalmat szavaztam.

Egészen addig volt ez így, amíg meg nem jelent az életemben az a valaki, aki úgy éreztem konkrétan azért érkezik, hogy elvegyen tőlem valamit. Valamit, vagy valakit. Valakit, vagy valamit, amit számomra fontosnak hisz. Hazugságokra épített világunkban nem egyszerű szerepet vállalni, sőt vannak pillanatok, amikor már lehetetlennek tűnik.  A lehetetlen pillanat, amikor megérkezik Ő, aki elvesz, elvisz valamit. Próbáltam elfogadni, megérteni, de amikor azt érzed, hogy el akar pusztítani, akkor hogyan tudsz bármire igent mondani?! Ő és te, a ti kettőtök szövetsége. Együtt veszélyesek vagytok, életveszélyesek. Önmagatokra, és minden hozzátok kapcsolódó emberre. Ti vagytok a két megbízott, a két rettegett… küldetésetek a pusztítás, fájdalom okozás, megsemmisítés lehet, mert ezek szerint az elvek szerint éltek.

Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy el tudom fogadni, és igent tudok rá, rátok mondani. Hogy mondhatnék igent egy olyan erőre, ami eltipor, tönkretesz mindent?!

Próbáltam, próbálok kivonódni, háttérben maradni, de nem segít. Ha belelépek felszippant, megsemmisít. Próbáltam a ti szabályaitokhoz igazodni, nem segít. Nem tudok, nem vagyok képes egy bizonyos ponton tovább lépni, mert úgy érzem akkor ott elveszek, eltűnök Már nem tudom mit tegyek, és mit ne tegyek. Eltévedtem a saját gondolataim útvesztőiben, és az érzéseimet elrejtettem egy olyan biztonságos helyre, ahol ti biztosan nem találhatjátok meg.

Képes voltam rá, hogy téged mindennek ellenére, azzal együtt amilyen vagy, szeresselek. A rosszságod, gonoszságod ellenére is. Egészen addig a pontig, amíg meg nem jelent Ő. A kettőtök együttes rosszsága, szövetségetek a gonoszra, a pusztításra, elfogadhatatlan. Nem akarok, és nem is tudok semmiben részt venni, ami velejétől romlott, gonosz. Talán most először tudlak igazán rossznak látni, annak tükrében, amit Ő mutat nekem. A korábban kiszínezett, viselhetővé tett minőség szertefoszlott. Látom a gonoszság pusztító erejét, és félelmetes. Látni, tudni, hogy bármikor-bárkit tönkre tehettek. Érzések nélkül kifosztani másokat, elvenni, megsemmisíteni. Parancs szavaknak hangzanak, de emberek vagyunk, és még ha ez is a parancs, ellene lehet szegülni. De ki teszi? Csak az, akinek vannak érzései, aki a másikat is látja. Mindaddig amíg csak az önös érdekek vannak, akár a másik élete árán is, addig nincs miről beszélni. Tudom, hogy tudjátok, hogy látlak, látunk benneteket, és ez a bennetek élő gonoszt egyre jobban dühíti. Érzem ahogy készültök, bosszút forraltok, átkokat szórtok. Bénítjátok a másikat, hogy mindeközben ti szabadon garázdálkodhassatok. Szövetségeseket toboroztok.

Nem akartam harcolni. Talán feladtam, és kiszálltam, hogy ne kelljen küzdeni. Volt idő, amikor bármit odaadtam volna azért, hogy meg tudjalak ettől az erőtől szabadítani. De tudom, te választasz. És te, ezt választod. Megérezted az ízét a gonosznak, és őt választottad. Látom, érzem, tudom, hogy elvesztettelek. Be kell látnom, veszteséget szenvedtem. Megint, még egyszer. De nem is elvesztettem, hanem kifosztottak, elvették tőlem. Elvették, két kezemből, és szívemből kitépték mindazt, aki és ami fontos volt nekem. Elvitték, hogy használják, felhasználják vagy éppen ellenem fordítsák. Ők ketten együtt szövetségesek, erősek. Ellenem folyik a harc érzem. S ha ez így van nincs itt helyem. Talán amikor ide léptem, eltévedtem. Tévedéseim okán egyre több erőt vesztettem, mert mindent amit tévedésből teremtettem, elviszi az erőmet, hiszen nélkülem nem lenne, így én táplálom, látom el erővel.

Most van bennem elég elszántság, hogy kimondjam, bármi is lesz, részemről Vége, és hangosan kimondom: NEM! Nem értek egyet, nem adok áldást, mert nem tehetem meg! Nem mondhatok igent a gonoszra, mert a Fény felé mutat az én igenem!

Visszafordulok a saját irányomba, a saját utamra, megerősítem a hitemet, és ígértemet a Fénynek, s ha kell megharcolok bárkivel, hogy magamat védjem. Szólítom  Lelkemet, erőmet, érzéseimet, hogy térjenek vissza hozzám, legyenek velem, bennem. Felállok, és nem csak a talpamra, hanem magasabbra, hogy mindent tisztán láthassak. Látni akarom újra a tisztát, jóságosat, szépet, igazat, mindazt amiben hittem, mielőtt kimondtam volna rád, rátok az igent. Az elveszett NEM, előkerült végre.

Feloldozom magamat az önként vállalt szerepekből, és szövetségből, kilépek. Feloldom a fogadalmakat, ígéreteket melyek összeköthetnek minket, és szabadon engedlek benneteket. Mostantól hagyom, engedem, hogy elkövessétek azt, amivel megbíztak benneteket, amire szövetkeztetek.

Ettől a pillanattól kezdve Én-én vagyok, és ti-ti lehettek. Visszakövetelem mindazt az erőt és energiát, amit tőlem vittetek el, és felkérem a Sorsot, hogy mostantól viselje gondotokat helyettem. Részemről itt, és most vége van…a ti világotokból kilépek, és az enyémbe belépek. Két külön világban létezünk, és ez egy így van jól, így kell lennie.

Együttérzés helyett szabadságot adok nektek, hogy az együttérzésem, az érzéseim megmaradhassanak azoknak, akik jóságosak, jó  emberek.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Engedd meg, hogy gyógyulhasson az életed.

Mindaddig, amíg a módszereket, és a segítőket önigazolásra használod, nem változhat semmi az életedben. Legalábbis könnyebb nem lehet… elindulhat változás, de ennek a változásnak, nem fogsz örülni még te magad sem. Az önigazolás, egyfajta önámítás.Saját magunkat akarjuk elkábítani, hogy az igazság ne fájjon. Kitalálunk történeteket, összefüggéseket, komplex rendszereket hozunk létre az elménkben, és ezeket visszük el a terápiás beszélgetésre. Erről beszélünk, és megerősítést várunk arra, hogy jól gondoljuk, jól látjuk. Elmondjuk azt a történetet, ami a fejünkben létezik, de a valósághoz amit megéltünk, nem fér senki. Még te magad sem… Kirekesztetted, kizártad magadat belőle, és helyette létrehoztál egy másik történetet.

Széthullott életed, sikeretelenséged folyamatosan üzeni, hogy valami nincs rendben, segítségre van szükséged. Te is tudod, belátod, és keresed azokat az embereket, módszereket, melyekről első hallásra úgy gondolod, hogy segíthet. Elmész, kipróbálod. Kéred a barátnődet, párodat, hogy kísérjen el, legyen tanúja az eseménynek…te megpróbáltad. Próbálod, de nem megy… nem tudod megengedni magadnak, hogy valódi segítséget kérj végre. Mert ahhoz, hogy ez megtörténhessen, önmagaddal szükséges szembenézned, és mindazt amit felépítettél, neked magadnak kell téglánként lebontani.

Ahhoz, hogy gyógyulhass, gyógyulhasson az életed, őszintének kell lenni. Először magadhoz, és meg kell látnod azt a rengeteg hamisságot, amit te magad építettél fel. Bizalmat kell szavazni egy másik, számodra idegen embernek, a segítőnek, mert e nélkül a bizalom nélkül, a terápiás beszélgetés helyett, csak sivár fecsegés lehet. A fecsegésben megint csak elveszel, és egy lépéssel távolabb kerülsz attól, amit szeretnél. Hiába szeretnéd biztosra tudni, hogy az adott módszer vagy segítő tud segíteni, amíg bele nem vonódsz nem tudhatod meg, hogy számodra ez a megfelelő módszer, segítő, vagy pillanat-e.

Mit jelenthet a megfelelő pillanat?

Akkor történik, amikor nyitott vagy rá, és annyit kapsz ott, abban a helyzetben, amennyit be tudsz fogadni, elbírsz. Amikor és ami így történik, az a megfelelő pillanatban történik. Ha nem így történik, akkor nem történik semmi…mert nem a megfelelő pillanatban történik.

Mindaddig amíg te magad nem tudsz nyitott lenni a válaszokra, amíg nem tudod elmondani a saját igazságod helyett, hogy mennyire fáj a sok veszteség amit elszenvedtél miközben az igazságodat kerested, addig nem történhet nagy áttörés, hidd el. Amíg az igazságodat keresed, addig erősíteni szeretnéd a személyiségedet, és ehhez keresel partnereket, csak te tanácsadónak, terapeutának nevezed őket. Amikor az igazság helyett a kapcsolódási lehetőségeket keresed, amikor arról beszélsz, hogy a benned lévő fájdalommal, félelemmel együtt is szeretni szeretnél, ebben segítsenek…akkor tettél egy lépést magadért, talán először az életedben. 

A gyógyulás, a terápia valójában nem más, mint önismeret. Önmagunk feltárása a legnagyobb mélységben, megismerése mindannak ami van, és felfedezése a hiányzó részeknek. Ahhoz, hogy a gyógyulás megtörténhessen, kell melléd időlegesen egy másik ember, aki vezet, átvezet a saját nehézségeiden. Kellenek módszerek, szimbólumok, mert ezek finoman segítenek, utat mutatnak, lehetőségeket. A számodra megfelelő embert kell kiválasztanod, és megfelelő az lehet, akiben meg tudsz bízni, akire rá mered bízni magadat.

Mindenkinek meg van a maga embere, és a módszert nem neked kell megválasztanod, azt ő választja ki neked. 

Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor nyitottá válik, és ott, abban a pillanatban megjelenik az embered. A “mester”, aki segíthet, és segítségével meggyógyíthatod az életedet.

Minden ami ez előtt történik, tapasztalás csupán… edzés, hogy amikor az igazi kihívás megjelenik az életünkben, végig tudjuk csinálni, ne adjuk fel… Így semmi sincs hiába, semmi nem véletlen. Emberek jönnek, mennek az életünkben, és mindig mi dönthetjük el, hogy ki lesz az, aki segíthet.

Az életednek gyógyításra van szüksége, mert szenvedsz tőle, benne… engedd meg, hogy gyógyulhasson, keresd az igazság helyett, a szeretetet, mert ez az egyetlen út, ami működik, működhet. Ismerd meg a Szeretet egyenes útját, mert a Szeretet az egyetlen ami meggyógyíthat téged, és az életed. 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Engedd meg, hogy gyógyulhasson az életed.

A mantrák üzenete…

Rezeg. Rezeg a Tér, rezegnek a hangok. Együtt rezeg. Együtt rezeg a fájdalom, a kilátástalanság, a félelem és ugyanabban a pillanatban együtt rezeg mélyen a szeretet. A megváltást hozó szeretet. A fakó, halvány, rég elfeledett szeretet. A szilánkokra tört szeretet. A porba hullott szeretet. Együtt gyógyulnak a szívek. A rezgés emlékeztet. Haza vezet. Haza, abba a térbe, ahol létszükséglet a szeretet. Pont úgy, min az étel. Nélküle csak meghalni vagyunk képesek.

Együtt rezgünk a mélyére, de míg merülünk, az elemek megtréfálnak minket. Mert amíg az egyik pillanatban még merülést érzel, a következő pillanatban a magasságok üdvözölnek téged. Mélység, ugyanakkor a legnemesebb magasság… Ez egy belső utazás! Az ego mélységében a Lélek fényt talál. A Lélek haza talál. Otthonra talál benned. Testedről egy pillanatra megfeledkezel. Hangodat befelé vezeted. Önmagad szívét szólítod meg… árad, tölt, feltölt, kitölt. Zengeted és ő zenget téged. Egy új világ kapujában lépkedsz. Mélyeket sóhajtozol, majd sóhajaid lélegzetté érnek. Felnőnek a Mantra rezgéséhez.

Összefonódnak a lélegzetek. A hangok vezetik a Teret. Vezetnek engem, vezetnek téged. A múlt most feloldozást nyerhet. A jövő a térben foglal most helyet. Minden rendben. Te rendben, én rendben. A szeretet helyet talált benned, bennem. Rezegtetem, rezegteted. Éled, él benned. A szeretet él, legyőzhetetlen. A szeretetet testeddel védted, hogy ne sérülhessen. Hátadon nyílvesszők éktelenkednek. Felállsz, kiegyenesedsz. Kabátodat leveszed. A nyílveszők a földre esnek. Szívedet visszateszed tátongó mellkasodba, és a fájdalmadat a nyílvesszők mellé teszed. Két karod a mellkasodra fonod, és a múltat meggyógyítod. Aztán a gyászt is meggyógyítod. A Tér zeng, rezeg. Érted jött, hogy magával vigyen. Kezed még mindig a szíveden, tested a térrel alkot Egységet. A fájdalom elereszt, és te megérkezel.

Megérkezel magadhoz. Megérkezel a saját világodba. A csendedbe, a saját teredbe. A szeretet megkérdőjelezhetetlen. A szeretet törhetetlen. A szeretet védelmező. Most már látod, hogy nem neked kell megvédened, hanem ő véd meg téged. A szeretet nem fáj, te fájsz, amikor nem érzed a szívedben. A szeretet nem fél. A szeretet egész, benne nincs kétség. A szeretet állapot. Alapállapot. Nélküle az idő leblokkol. Nélküle leblokkolsz, megállsz, lefagysz, megdermedsz. Most dönthettél! Vele, vagy nélküle?

Döntöttél! Szeretet! Egy elem, mely megváltoztat mindent. Együtt rezeg velem, veled. Együtt rezeg a Mindenséggel, és ettől a pillanattól kezdve te magad is együtt rezegsz a Teremtővel. Mert mindig minden szeretetből indul, és ha ez így van, akkor nem is lehet másképp vége.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com 

Mindent egy lapra…

Hajtott a vágy, egy ismeretlen világ felé. Egy olyan világ felé, amiben a hétköznapi dolgok háttérbe szorulnak, és valami sokkal mélyebb, sokkal különlegesebb érzések uralkodnak. Szükségem volt egy „nem”-re és egy „igen”-re, hogy az új világba beléphessek. Meg kellett tanulnom nemet mondani az addigi életemre. Nemet mondani az addigi értékrendemre, a múlt mintáira, és szokásaira. Egy kicsit nemet mondani önmagamra, hogy egy pillanatra meg tudjon állni a folyamatosan forgó világ körülöttem. Ezek a „nem”-ek súlyos sebeket ejtettek. Ostorként csattantak a Lelkeken.

Aztán a „nem”-ek okozta fájdalommal együtt meg kellett tanulni újra igent mondani. Igent az ismeretlenre. Igent a közelgő félelmekre, a szorongásokon csak időnként átszűrődő reményre. Igent mondani a változásra, az elengedésre. Igent mondani egy új értékrendre, egy olyan életre, melynek alapja, a lemondások gyötrelme. Tudván, hogy a világi lemondásért, a Lelkemet kaphatom cserébe.

Persze mondhatnánk azt, hogy mindenkinek van Lelke, és mindenkinek kapcsolata is van vele. Valahogy ez mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnhet. Amikor megszakad a szív, akkor azt mondjuk: „Fáj a Lelkem miattad, érted!” Vajon olyankor tényleg ott van a Lélek, vagy csak a hiány mardosó érzése szakítja szét a mellkasba zárt szívet?

Honnan lehet felismerni, hogy valakinek kapcsolata van a saját Lelkével? Miből lehet látni azt, hogy a Lélek a szemekben megbújva időnként felragyog? Mi az, amit a Lélek valójában hordoz? Ha csupa jót és szépet hordozna, akkor a tapasztalat ösvényét talán még nem régóta járja. Ha szomorúságot, és csalódottságot mutatna, akkor a múltban, akár valamelyik életben félig beleragadva várná, hogy a tanulás, felismerés útján szabaddá tedd, és magaddal hozd a pillanatba, a jelenlegi életedbe. Amikor áldozatként kell élned, akkor épp a tettes karmádat kell jóvá tenned. A Lelked figyelmeztet, és a jó útra terel. Jó út pedig az, ahol a kiegyenlítődés megtörténhet.

Amikor mindent egy lapra teszel fel, akkor vállalod, hogy a Lelked vezessen, és a Lelked bizony a karmád gyógyításán dolgozik éppen. Azért, hogy a szomorúságot derűre gyógyítsa benned. Azért, hogy az áldozati szerep mögé tudj tekinteni, meglásd az összefüggéseket és jóvá tegyél mindent és bármit, amit valaha, valaki elkövetett, hiszen nem tudhatod, hogy az előző életedben ki voltál, és mit követtél el.

Amikor valakinek kapcsolata van a saját Lelkével, talán ezek a megértések csillognak a szemében. Elfogadja a sorsát, megbékél vele. Mindezt azért, mert a Lelke volt az a lap, amire feltett mindent.

Akinek kapcsolata van a Lelkével, ő vajon hogy szeret? Jól szeretni, a jó emberek tudnak. Azok, akiknek jóság van a szívükben. A bosszúvágyat és kegyetlenséget meggyógyították a szívükben, vérükben, Lelkükben. Kegyelmet adtak mindenkinek, aki valaha bántotta őket. Jól szeretni, tiszta szívvel lehet. Tiszta, mert a harag nem bújhat meg benne.

Hajtott a vágy egy új világ felé. Most már tudom, hogy mit követelt tőlem. Tudom, hogy mi az én leckém erre az életre, hogy mit kell megtanulnom, hogy kit kell elengednem. Miért, és kiért kell felelősséget vállalni, és kit kell szabaddá tenni. Nem egyszerű út ez. Mondhatnám azt is, hogy nehezebb, mint amit valaha el tudtam volna képzelni. Jó emberré válni, a Lélek tisztaságáért mindent megtenni, a mélyre lemerülni, majd újjászületni, nem egyszerű. Fájdalmas, sírós, szenvedős, de a következő pillanatban mégis magasztos, és életerővel feltöltő…- és hogy megérte –e?

Ha vissza mehetnék az időben, és újra lehetőségem lenne a döntésre, akkor újra feltennék egy lapra mindent. Ez a lap a Lélek lapja nekem. Mert a Lélek az egyetlen, aki meg tudja mutatni a hazavezető utat nekem. Haza, a Lélek birodalmába, az Egységbe.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com 

A bohóc, akit a tükörben látok…

Napok teltek el, vagy talán hosszú hónapok is úgy, hogy nem néztem tudatosan a tükörbe. Elvégeztem a szokványos tevékenységet, de nem tekintettem a tükörbe. Nem tehettem, mert ha megtettem volna, minden alkalommal összetört volna bennem minden. Meglátni a fájdalmat, a szomorúságot, amit a saját szememben látok, borzasztó. Kiborító. Pont elég az érzésekkel megbirkózni, azokat a helyükre parancsolni. Érzések a mélyben, Lelkem legmélyében. Legalábbis sokáig azt hittem, hogy az érzések az ember legmélyebb rétegeiből törnek fel.

A szem, a szemem a fényem, a Lelkem fénye, annak üzenete. Fájdalmas, nehéz, nem akarom látni, nem értem miért kellene… elrejtem. Magam elől rejtem el, mert más elől nem tehetem, hiszen a legelső amit meglátnak az nem más, mint az arcom, tekintetem. Ők látják, láthatják azt, ami számomra viselhetetlen. Nekik nem fáj, nem más mint egy tekintet. Ezerszám látnak ilyet, vagy még ilyenebbet.

Tükör, tükröződés, üzenet. Jelek, amit a Mindenség üzen. Üzenne, ha olvasnám, akarnám a jeleket. Ha a tükörbe nem nézek bele, elveszik az üzenet amit nekem szántak, nem olvasom el. Túl sok a fájdalom már ahhoz, hogy látni akarjam azt, amit anélkül is tudok. De közben azt is tudom, hogy a tükör lehetne az, ami segít nekem. Mutat valamit, ami abban a pillanatban valóságos. Lehet, hogy fájdalmat, bánatot, de ott, akkor az a valóságos. Az igazságot mutatja meg, azt ami van. Ami ott és akkor jelen van, bennem van. Azt aki, ami én vagyok.

Az egész élet színház, és benne mindannyian szereplők vagyunk, játszunk. Mutatunk valamit, hogy ilyenek, meg olyanok vagyunk, és a sok szerep között elvész a valódi arcunk. Álarcokat hordunk, önmagunkból valótlanságot árulunk. Hazudunk…és tudjuk, és mégis újra meg újra megtesszük. Az élet színpadán sokszor összeroskadunk. Majd felállunk, és amikor véget ért a darab meghajolunk, majd az öltözőbe sétálunk, hogy levessük gúnyánkat, és a sajátunkba belebújjunk. Sajátunkba vagy abba, amit egy másik szerep eljátszásához hordunk? Sajátom? Életem? Szerepek? Főszerep? Nem igazán értem, elvesztem. Elvesztem a szerepekben, a rám aggatott gúnyákban. Mégis megyek, újra színpadra állok, eljátszom. Leszek bárki, akire szükség van. Meg tudom csinálni, megtanultam. Megtanulom a szerepet, hibátlanul felmondom, súgóra nincs szükségem. A darabhoz illő ruha sem probléma, elviselem. Ez a legkevesebb, hogy a ruhától esetleg röhejes leszek. Amíg hibátlanul fújom a szöveget, semmi baj nem érhet.

Aztán a színházból egyszer csak cirkusz lett, és én észre sem vettem. Itt is játszom természetesen, itt a bohóc lehetek…nem, nem a porond mester, aki vezeti a programot, nem az artista, aki mutatványával az életét kockáztatja, és még csak nem is az állatidomár, aki megszelidít fenevadakat. Csupán egy bohóc. A bohóc, aki mindig vidám, jófej, szeretni való. A bohóc, aki megnevettet, és segít elviselni a legnehezebb helyzetet. Ő az, aki mindig egyedül marad a végén, és amikor senki nem látja, sír, zokog a sötétben. Elsírja a sminket, így kénytelen belenézni a tükörbe, hogy arcáról a keserűség könnyeit letörölje. A tükör, ami ezidáig elkerülhető volt, már elkerülhetetlen. Nézem, hosszasan nézem. Látom, amit addig nem láttam meg…bármilyen szerepet veszek fel, ahhoz hozzávaló smink, és ruha kell a fellépéshez, mert az aki én vagyok, amiben jól érzem magam, kevés a szerephez. Újra bemegyek az öltözőbe, kitartóan sminkelek, majd bő ruhába bújok, és nagy orrú cipőt veszek. Krumpli orr és trombita…tökéletes! Elkészültem, és annyira tökéletes, hogy senki nem ismer fel.

Amikor elkészülök, mindig belenézek a tükörbe, és a bohóc, akit ott látok, én vagyok. Felismerem a bohócot. A fájdalmát, a szomorúságát látom a szemében. Tapsot hallok, majd hangos hangot: Jöjjön a bohóc! – nem akarom, elég volt, nem megyek! Lerántom fejemről a kalapot, és elhajítom az öltöző végébe. Hatalmas cipőmet lábamról leveszem, és minden  erőmet összeszedve belehajítom a tükörbe. Pontosan a közepébe. Millió darabra törik össze. Na, ebbe már senkinek nem kell belenéznie, vége!

Cirkusz, boldognak tűnő emberek. Nevetnek. Tapsolnak, ujjonganak. Kérés, és hívás nélkül kilépek a porondra. Az emberek lefagynak. Nem tapsolnak, nem nevetnek, nem ujjonganak. Nem engem vártak. Körülnézek, és talán életemben először mutatvány nélkül hajolok meg, és csak annyit mondok:

A bohócot, akit a tükörben láttam, az öltözőben hagytam örökre!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Meddig tart még?

Nem látom már, hogy pontosan hol, és mikor kezdődött el… mert életünk amit most élünk sok-sok élet szövedéke. Nem látszik, hogy honnan indult el, és mi az, amiért újra összerendelt bennünket az élet. Mégis tudjuk, érezzük mindannyian, hogy találkozásunk itt, és most, nem véletelen. Találkozásaink, együttléteink időszerűek, talán valamit most tehetnénk mindannyian jóvá, helyre. Itt vagyunk, és együtt vagyunk itt újra, egy kicsi, szoros helyre bezárva, amit úgy hívunk Család. Család… vérség, minták, ígéretek, szövetségek együttes jelenléte. Egy hely, ahol bármikor, bármi megtörténhet, még a legszörnyűbb rémtettek is, mert a benne élők elrejtenek mindent. Szövetségük kifelé érinthetetlen, míg bent a rendszerben egyenként, vagy együttes erővel pusztítanak el mindent, ami értékes.

Családok… fájdalmak, véget nem érő bántások, megaláztatás, lejáratás, számonkérés, csak pár olyan szó, és fogalom, ami mindennapos megélés a családokban. Ugyanakkor védelem, elfojtás, elfogadás, tagadás, ha megjelenik valaki más… A legnagyobb fájdalmak, és legszörnyűbb tettek bölcsője a család amiben felnőttünk, és ami még most is csak követel. Kiköveteli a figyelmedet, odafordulásodat, azt hogy te magad is részt vegyél a játékban. S ha nem teszed, életedet követeli el. A családtagok ellened fordulnak, ellenségeddé lesznek, és addig űznek, hajtanak, míg el nem fáradsz teljesen, és ki nem mondod: Feladom! Nem bírom! -de ilyenkor is magad ellen teszed. Nem magadért, hanem értük. Visszavonod kijelentéseidet, megtagadod saját érzéseidet, és úgy teszel, mintha meg sem történt volna az, ami miatt menekülsz egész életedben. Magaddal hiteted el, hogy te teszed rosszul, neked kell változnod, megértened, elfogadnod, elengedned. Magadat győzöd meg, és ezzel győzöd le. Elérték amit szerettek volna, a saját magad ellenségévé lettél, és ezzel egy részed az ő szövetségesük lett. Mindezt talán azért teszed, mert azt hiszed, hogy ezzel magadat véded velük szemben, de tévedsz… Azzal, hogy ezt teszed, nem leszel számukra fontosabb, kedvesebb. Látszólagos nyugalmat, csupán időt nyerhetsz, amíg felkészülhetsz az újabb hajszára, ahol meg te vagy az, akit éppen üldöznek.

Nem tudom meddig tart még, de most már viselhetetlen. Elviselhetetlen látni a szenvedő, önmagukat teljesen feláldozó, mégis elutasított, kitaszított, kirekesztett embereket, akiket családjuk dobott utcára, mint egy kóbor állatot, vagy rongyot, amire nincs szüksége senkinek.

Az ünnepek, ünnepnapok lehetőséget adnak a próbálkozásra. Annak, akiben van szeretetet. És az üldözött újra elindul, hogy a benne lévő szeretettel, jósággal, és elfogadással újra megpróbálja, hogy az övéi hátha most befogadják végre. Miért tesszük ezt? Tudattalan, kollektív energia minták mozgatják az életünket. A megtanított viselkedés felülír mindent. Azt mondják, te vagy az okosabb, benned van elég szeretet ahhoz, hogy elviseld a másikat, aki olyan, amilyen. Azt mondják, ő is szenvedett, őt is bántották, azért ilyen. Azt mondják, ő így tud szeretni, fogadd el. Azt mondják, ő a családtagod, bármilyen is, el kell fogadnod. Talán akik ezeket a mondatokat mondják, sosem élték meg azt a fájdalmat, megaláztatást, amit sokaknak a saját családjukban kell megélnie.

Nem tudom meddig tarthat még, hogy a Szeretet nevében követik el a legnagyobb bűnöket… nem értem, hogy miért hagyjuk, hogy a gyűlölet, a fájdalom, a szenvedés megmérgezze életünket. Talán valami régi ígéret, fogadalom, amit még csak  nem is ebben az életünkben tettünk, de mégis a mai napig összeköt minket. Próbáljuk meg, oldjuk fel:

“Itt, és most feloldok magamban minden ígértet, és fogadalmat, amit a családért, családtagjaimért tettem ebben, vagy bármelyik előző életemben. Azzal, hogy ezt teszem feloldozom magam önmagam elvárásaiból, megítéléséből, számonkéréséből, és mostantól szabadon élek. Hagyom, és engedem, hogy a Szeretet legyen az, ami átvezet az életen. A Szeretet, ami megenged, szabaddá tesz, feloldoz, meggyógyít minden sebet. Tudatosan figyelem az életemet, és a benne szereplő személyeket, és mindent ami nem a Szeretet, elengedek. Engedem, és hagyom a másik szabad választását, és mostantól én is szabadon választok. Kérem a Sorsot, az életet, hogy olyan helyekre, helyzetekbe vezessen, ahol megélhetem, megtapasztalhatom a Szeretetet. Feloldozást, és kegyelmet kérek az áldozati sorsból, hogy megtapsztalhassam a szabad emberi minőséget. Engedem, hogy megtörténjen, hagyom, hogy az élet vezessen.” 

Neked meddig tart még, veled még hányszor történhet meg?

Tudd, hogy amikor úgy döntesz, kiléphetsz. S ki tudja, ha magadtól kilépsz, lehet, hogy megnyugszanak végre… Egy biztos, ha megteszed, te szabad lehetsz.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A szeretet hangja…

Van, hogy összerendez bennünket az élet, és persze olyan is van, amikor csak egyszerűen elsétálunk egymás mellett. Találkozásainkból pillanatok születnek. Pillanatok, felszínesek, és mélységesek. Amikor először látod meg, még csak a külsőt, és a viselkedését látod, és többnyire ezek a minőségek le is kötik figyelmedet. Nézed, és próbálod felfedezni magadnak, nézegeted, méregeted. Milyen szép, milyen színes… magadhoz hasonlítod, elmélázol, de még az is lehet, hogy irigyled.

Amikor találkozásotok valódi, a felszín már nem köti le figyelmedet. Nem számít hogy néz ki, bátran vagy sután viselkedik éppen. Többet látsz már belőle, megcsillan belső lénye egy része, jelleme. Érzed, hogy érez. Téged, egymást, a pillanat jelentőségét ismeri fel ő is, és a pillanatban téged. Meglát, megérez. Már nem magával van elfoglalva ő sem. Túl lát önmagán, hogy érezhessen téged. Ez a valódi találkozásaink lényege. Háttérbe húzódni, onnan figyelni, és kapcsolódni, találkozni valakivel az egymásra ismerés, egymás felismerése reményében. A háttérben nincsenek felszínes értékek, nincsenek kérdések, megoldandó feladatok, nincs sürgető idő sem. Csend van, és figyelem. Önfegyelem, amivel megtartod magadat ebben a különlegesnek számító pillanatban, hogy valami megtörténhessen. Még nem tudod mi az, de érzed, hogy akarod ezt a számodra még ismeretlent. Vezet egy érzés, egy vágy, és ez a vágy erősebb, mint az akaratod, amivel máskor az életedet éled. Amikor ez a vágy felbukkan benned, türelmetlen leszel, és elhatározod, hogy ha szükséges most bármit megteszel. Elhatározás születik benned, erő ami fékezhetetlen, és ezt az erőt most is te irányítod, csak most egy másik részeddel.

Kitartás, önfegyelem. Mész előre, teszed amit kell. Hagyod, hogy vezessenek. Elismered, megadod a tiszteletet, döntéseit, kéréseit természetesnek veszed. Lényed minden apró porcikájában érzed, hogy most valamiért ezt kell tenned. Te magad sem érted, és most mégis képes vagy elfogadni, elengedni, megbocsátani, ha az kell.

Találkozásaink együttlétekké érnek. Az együtt töltött pillanatokban szükségtelenek a történetek, az idő, és a szokásos keretek. Nem számít, ki vagyok én, és ki vagy te. Itt nincs jelentősége a halandó világnak, egyetlen őszintén megélt pillanat után halhatatlanná leszel. Csend van benned, mélységes csend, magadban, magadon merengsz. Csended kiterjed, szinte tapinthatóvá, elérhetővé válik, olyan ez, mint egy új én születése. Teret kap benned valami, önmagad belső csendjében. Itt vagy, érzékelsz, lélegzel. Már másként, mint eddig. Csendesebben. Nyugodtabban, természetesebben. Így jó, így jobb neked. Megtaláltad, egymásra találtatok, de az is lehet, hogy mindössze egyetlen pillanat volt. Bárhogy is volt, valódi volt. S most már a tied. Soha többet el nem feleded, olyan mély nyomot hagyott benned. Látlak, érezlek, és most elengedlek.

Együttlétünk csendjében megszólalt a szeretet.

A szeretet hangja ha megszólal, egyetlen pillanat alatt megváltozik minden.

Te, a másik, és a körülmények.

A szeretet hangja a Lélek hangja benned. Együttléteinkből újra találkozások lesznek, de mostantól már nem csak elsétálsz a másik ember mellett. Most már látod, emlékszel rá, felismered. A szeretet hangja megváltoztatott téged, és az életedet.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Elveszített méltóság.

Talán úgy kezdődik, hogy egyszer mindenkiben van méltóság, hogy az élettel járó jogosultságunkkal a méltóságot is megkapjuk. A sors felruház vele. Méltó vagy emberként élni, kiérdemelted. Menj és tapasztalj a Földön! Menj, és teljesedj ki, menj és élj az embernek járó jogosultságoddal! Kapcsolódj, szeress, kötődj! Bízva bízzál, és induljál! Talán így kezdődik. A sors odaadja, de az ember elveszi. A gonosz megfoszt tőle. Elrabolja az embernek járó méltóságot.

Aláz, megaláz, megfoszt. Úgy érzi, neked nem jár. Nem jár a méltóság, sőt nem jár az élet. …de mert ahhoz gyenge, hogy az életedre törjön, hogy elvegye az életedet, így a méltóságodat veszi el tőled. Mert az ember ilyen. Az egyik ember a másikkal ilyen. Jön az ember, és tönkretesz mindent.

Amit a sors ad, amivel felruházott minket, azt egy másik ember örökre nem veheti el. Ideig, óráig, évekig igen. Aztán a sors utoléri őt, és ahhoz, hogy visszaadja a méltóságodat, tőle az életét veszi el. Mert ember nem dönthet életek felett. Ember nem dönthet halál felett. Az embernek nincs akkora hatalma, mint amit képzel.

Nem tudtam, mi hiányzik az életemből, de most már tudom. Hiányzik a méltóságom. Hiányzik az életben maradáshoz a jogom. Szégyen, megaláztatás, bűntudat… önmagammal szemben undor. Aztán újra megaláztatás, majd önostorozás. Aztán újra szégyen… és ez így halad évről évre. Körbeszövi az életemet. Nem vagyok más, csak egy méltóságától megfosztott ember.

Most már tudom, mi hiányzik. Emberi méltósággal élni. Önmagamat értékesnek látni. Magamra büszkévé válni… élni.

Lemondok rólad és a sorsra bízom magam. Kérem, sőt ha lehet ilyet követelem, hogy adja vissza a méltóságom, és ha kell, hagyom, hogy téged magával ragadjon. Mert ember nem dönthet ember felett. Így én sem dönthetek feletted. Elfogadom. A sors nagysága előtt meghajlok.

Saját sebeimet gyógyítom, és önmagamat büszkén vállalom.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta