Nem vártam mást tőletek, csak gondoskodást, szeretetet. Olyan nagy kérés ez tőlem? Nem értem, nem értettem… mert hogyan is érthetné meg a gyerek, hogy a felnőtt miért, mitől képtelen…képtelen szeretni, törődni, megvédeni. Gyeremekként nem értjük, csupán elszenvedjük. Próbálunk jobban viselkedni, megfelelni, kedvében járni. Próbálkozunk, tiltakozunk, harcolunk…hátha meglátja, hogy itt vagyok én, a gyereke, aki hozzá jöttem, őt választottam, őt akartam szülőmnek. Választásommal elfogadva a családban meglévő titkokat, hazugságokat, hibákat, és hibáztatásokat. Igent mondunk, itt vagyunk. Próbálkozunk. Próbáljuk szeretet híján élni az életünket…

Egyedülálló, különleges kapcsolatban vagyunk a Sorssal, az élettel. Már fogantatásunk előtt kapcsolódunk, egy bizonyos helyre, helyzetre, sorsra, életre mondunk igent. Szerződünk. Ott, akkor látatlanul mondunk igent. Annyira szeretnénk élni, tapasztalni, hogy bármit bevállalunk. Nem nézzük meg, nem módosítjuk, nem olvassuk el az apró betűt. Ott, akkor még annyira izgatottak vagyunk, hogy semmi más nem számít, csak hogy jöhessünk.

Egész életemben az érzések, és az együttérzés minősége határozta meg az életemet. Érzések, melyek legtöbbször fájdalmat keltettek, hiszen a megélt történetek színezték a pillanatokat szürkére, majd feketére. Ezzel együtt is természetes volt érezni, akár fájni, szenvedni. Mert ez a természetesség tette lehetővé, hogy néha, pillanatokra sikerüljön nagyon jól lenni, felhőtlenül örülni, tiszta szívből szeretni. Az újabb kudarcokat, csak ebből a pozitív minőségből kiindulva lehetett elviselni. Sokszor felmerült a kérdés bennem, hogy vajon egy ember az életében mennyit szenvedést bír ki? Mi az, amit túl lehet még élni, és mi az, amibe már bele lehet halni. Talán nem véletlen a kérdés feltevése…talán sokszor a peremen táncoltam én is. Minden csalódás és fájdalom ellenére újra felálltam, újra bíztam, és bizalmat szavaztam.

Mindaddig, amíg a módszereket, és a segítőket önigazolásra használod, nem változhat semmi az életedben. Legalábbis könnyebb nem lehet… elindulhat változás, de ennek a változásnak, nem fogsz örülni még te magad sem. Az önigazolás, egyfajta önámítás.Saját magunkat akarjuk elkábítani, hogy az igazság ne fájjon. Kitalálunk történeteket, összefüggéseket, komplex rendszereket hozunk létre az elménkben, és ezeket visszük el a terápiás beszélgetésre. Erről beszélünk, és megerősítést várunk arra, hogy jól gondoljuk, jól látjuk. Elmondjuk azt a történetet, ami a fejünkben létezik, de a valósághoz amit megéltünk, nem fér senki. Még te magad sem… Kirekesztetted, kizártad magadat belőle, és helyette létrehoztál egy másik történetet.

Széthullott életed, sikeretelenséged folyamatosan üzeni, hogy valami nincs rendben, segítségre van szükséged. Te is tudod, belátod, és keresed azokat az embereket, módszereket, melyekről első hallásra úgy gondolod, hogy segíthet. Elmész, kipróbálod. Kéred a barátnődet, párodat, hogy kísérjen el, legyen tanúja az eseménynek…te megpróbáltad. Próbálod, de nem megy… nem tudod megengedni magadnak, hogy valódi segítséget kérj végre. Mert ahhoz, hogy ez megtörténhessen, önmagaddal szükséges szembenézned, és mindazt amit felépítettél, neked magadnak kell téglánként lebontani.

Ahhoz, hogy gyógyulhass, gyógyulhasson az életed, őszintének kell lenni. Először magadhoz, és meg kell látnod azt a rengeteg hamisságot, amit te magad építettél fel. Bizalmat kell szavazni egy másik, számodra idegen embernek, a segítőnek, mert e nélkül a bizalom nélkül, a terápiás beszélgetés helyett, csak sivár fecsegés lehet. A fecsegésben megint csak elveszel, és egy lépéssel távolabb kerülsz attól, amit szeretnél. Hiába szeretnéd biztosra tudni, hogy az adott módszer vagy segítő tud segíteni, amíg bele nem vonódsz nem tudhatod meg, hogy számodra ez a megfelelő módszer, segítő, vagy pillanat-e.

Mit jelenthet a megfelelő pillanat?

Akkor történik, amikor nyitott vagy rá, és annyit kapsz ott, abban a helyzetben, amennyit be tudsz fogadni, elbírsz. Amikor és ami így történik, az a megfelelő pillanatban történik. Ha nem így történik, akkor nem történik semmi…mert nem a megfelelő pillanatban történik.

Mindaddig amíg te magad nem tudsz nyitott lenni a válaszokra, amíg nem tudod elmondani a saját igazságod helyett, hogy mennyire fáj a sok veszteség amit elszenvedtél miközben az igazságodat kerested, addig nem történhet nagy áttörés, hidd el. Amíg az igazságodat keresed, addig erősíteni szeretnéd a személyiségedet, és ehhez keresel partnereket, csak te tanácsadónak, terapeutának nevezed őket. Amikor az igazság helyett a kapcsolódási lehetőségeket keresed, amikor arról beszélsz, hogy a benned lévő fájdalommal, félelemmel együtt is szeretni szeretnél, ebben segítsenek…akkor tettél egy lépést magadért, talán először az életedben. 

A gyógyulás, a terápia valójában nem más, mint önismeret. Önmagunk feltárása a legnagyobb mélységben, megismerése mindannak ami van, és felfedezése a hiányzó részeknek. Ahhoz, hogy a gyógyulás megtörténhessen, kell melléd időlegesen egy másik ember, aki vezet, átvezet a saját nehézségeiden. Kellenek módszerek, szimbólumok, mert ezek finoman segítenek, utat mutatnak, lehetőségeket. A számodra megfelelő embert kell kiválasztanod, és megfelelő az lehet, akiben meg tudsz bízni, akire rá mered bízni magadat.

Mindenkinek meg van a maga embere, és a módszert nem neked kell megválasztanod, azt ő választja ki neked. 

Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor nyitottá válik, és ott, abban a pillanatban megjelenik az embered. A “mester”, aki segíthet, és segítségével meggyógyíthatod az életedet.

Minden ami ez előtt történik, tapasztalás csupán… edzés, hogy amikor az igazi kihívás megjelenik az életünkben, végig tudjuk csinálni, ne adjuk fel… Így semmi sincs hiába, semmi nem véletlen. Emberek jönnek, mennek az életünkben, és mindig mi dönthetjük el, hogy ki lesz az, aki segíthet.

Az életednek gyógyításra van szüksége, mert szenvedsz tőle, benne… engedd meg, hogy gyógyulhasson, keresd az igazság helyett, a szeretetet, mert ez az egyetlen út, ami működik, működhet. Ismerd meg a Szeretet egyenes útját, mert a Szeretet az egyetlen ami meggyógyíthat téged, és az életed. 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Engedd meg, hogy gyógyulhasson az életed.

Rezeg. Rezeg a Tér, rezegnek a hangok. Együtt rezeg. Együtt rezeg a fájdalom, a kilátástalanság, a félelem és ugyanabban a pillanatban együtt rezeg mélyen a szeretet. A megváltást hozó szeretet. A fakó, halvány, rég elfeledett szeretet. A szilánkokra tört szeretet. A porba hullott szeretet. Együtt gyógyulnak a szívek. A rezgés emlékeztet. Haza vezet. Haza, abba a térbe, ahol létszükséglet a szeretet. Pont úgy, min az étel. Nélküle csak meghalni vagyunk képesek.

Együtt rezgünk a mélyére, de míg merülünk, az elemek megtréfálnak minket. Mert amíg az egyik pillanatban még merülést érzel, a következő pillanatban a magasságok üdvözölnek téged. Mélység, ugyanakkor a legnemesebb magasság… Ez egy belső utazás! Az ego mélységében a Lélek fényt talál. A Lélek haza talál. Otthonra talál benned. Testedről egy pillanatra megfeledkezel. Hangodat befelé vezeted. Önmagad szívét szólítod meg… árad, tölt, feltölt, kitölt. Zengeted és ő zenget téged. Egy új világ kapujában lépkedsz. Mélyeket sóhajtozol, majd sóhajaid lélegzetté érnek. Felnőnek a Mantra rezgéséhez.

Összefonódnak a lélegzetek. A hangok vezetik a Teret. Vezetnek engem, vezetnek téged. A múlt most feloldozást nyerhet. A jövő a térben foglal most helyet. Minden rendben. Te rendben, én rendben. A szeretet helyet talált benned, bennem. Rezegtetem, rezegteted. Éled, él benned. A szeretet él, legyőzhetetlen. A szeretetet testeddel védted, hogy ne sérülhessen. Hátadon nyílvesszők éktelenkednek. Felállsz, kiegyenesedsz. Kabátodat leveszed. A nyílveszők a földre esnek. Szívedet visszateszed tátongó mellkasodba, és a fájdalmadat a nyílvesszők mellé teszed. Két karod a mellkasodra fonod, és a múltat meggyógyítod. Aztán a gyászt is meggyógyítod. A Tér zeng, rezeg. Érted jött, hogy magával vigyen. Kezed még mindig a szíveden, tested a térrel alkot Egységet. A fájdalom elereszt, és te megérkezel.

Megérkezel magadhoz. Megérkezel a saját világodba. A csendedbe, a saját teredbe. A szeretet megkérdőjelezhetetlen. A szeretet törhetetlen. A szeretet védelmező. Most már látod, hogy nem neked kell megvédened, hanem ő véd meg téged. A szeretet nem fáj, te fájsz, amikor nem érzed a szívedben. A szeretet nem fél. A szeretet egész, benne nincs kétség. A szeretet állapot. Alapállapot. Nélküle az idő leblokkol. Nélküle leblokkolsz, megállsz, lefagysz, megdermedsz. Most dönthettél! Vele, vagy nélküle?

Döntöttél! Szeretet! Egy elem, mely megváltoztat mindent. Együtt rezeg velem, veled. Együtt rezeg a Mindenséggel, és ettől a pillanattól kezdve te magad is együtt rezegsz a Teremtővel. Mert mindig minden szeretetből indul, és ha ez így van, akkor nem is lehet másképp vége.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com 

Hajtott a vágy, egy ismeretlen világ felé. Egy olyan világ felé, amiben a hétköznapi dolgok háttérbe szorulnak, és valami sokkal mélyebb, sokkal különlegesebb érzések uralkodnak. Szükségem volt egy „nem”-re és egy „igen”-re, hogy az új világba beléphessek. Meg kellett tanulnom nemet mondani az addigi életemre. Nemet mondani az addigi értékrendemre, a múlt mintáira, és szokásaira. Egy kicsit nemet mondani önmagamra, hogy egy pillanatra meg tudjon állni a folyamatosan forgó világ körülöttem. Ezek a „nem”-ek súlyos sebeket ejtettek. Ostorként csattantak a Lelkeken.

Napok teltek el, vagy talán hosszú hónapok is úgy, hogy nem néztem tudatosan a tükörbe. Elvégeztem a szokványos tevékenységet, de nem tekintettem a tükörbe. Nem tehettem, mert ha megtettem volna, minden alkalommal összetört volna bennem minden. Meglátni a fájdalmat, a szomorúságot, amit a saját szememben látok, borzasztó. Kiborító. Pont elég az érzésekkel megbirkózni, azokat a helyükre parancsolni. Érzések a mélyben, Lelkem legmélyében. Legalábbis sokáig azt hittem, hogy az érzések az ember legmélyebb rétegeiből törnek fel.

Nem látom már, hogy pontosan hol, és mikor kezdődött el… mert életünk amit most élünk sok-sok élet szövedéke. Nem látszik, hogy honnan indult el, és mi az, amiért újra összerendelt bennünket az élet. Mégis tudjuk, érezzük mindannyian, hogy találkozásunk itt, és most, nem véletelen. Találkozásaink, együttléteink időszerűek, talán valamit most tehetnénk mindannyian jóvá, helyre. Itt vagyunk, és együtt vagyunk itt újra, egy kicsi, szoros helyre bezárva, amit úgy hívunk Család. Család… vérség, minták, ígéretek, szövetségek együttes jelenléte. Egy hely, ahol bármikor, bármi megtörténhet, még a legszörnyűbb rémtettek is, mert a benne élők elrejtenek mindent. Szövetségük kifelé érinthetetlen, míg bent a rendszerben egyenként, vagy együttes erővel pusztítanak el mindent, ami értékes.

Van, hogy összerendez bennünket az élet, és persze olyan is van, amikor csak egyszerűen elsétálunk egymás mellett. Találkozásainkból pillanatok születnek. Pillanatok, felszínesek, és mélységesek. Amikor először látod meg, még csak a külsőt, és a viselkedését látod, és többnyire ezek a minőségek le is kötik figyelmedet. Nézed, és próbálod felfedezni magadnak, nézegeted, méregeted. Milyen szép, milyen színes… magadhoz hasonlítod, elmélázol, de még az is lehet, hogy irigyled.

Talán úgy kezdődik, hogy egyszer mindenkiben van méltóság, hogy az élettel járó jogosultságunkkal a méltóságot is megkapjuk. A sors felruház vele. Méltó vagy emberként élni, kiérdemelted. Menj és tapasztalj a Földön! Menj, és teljesedj ki, menj és élj az embernek járó jogosultságoddal! Kapcsolódj, szeress, kötődj! Bízva bízzál, és induljál! Talán így kezdődik. A sors odaadja, de az ember elveszi. A gonosz megfoszt tőle. Elrabolja az embernek járó méltóságot.

Vannak helyzetek, és emberek, akiket, amiket kérdés nélkül érdemes elengedni, vagy neked kell továbblépni. Egyszer a benned élő harcosnak is fel kell ébredni… vannak csaták amiket szükségtelen megvívni. Nem kell önmagadat feladni, érzéseidről, igazságodról, szabadságodról lemondani, nem kell neked a valakinek lenni. Tudod, a valaki az, aki a végén mindig veszít. Nézz körül! Egyáltalán megéri? A többieknek számít? Számítasz te magad nekik? Szerinted látnak, fontos vagy nekik?

Nem ismerek annál tisztább, és szentebb helyet, mint amit együtt képezünk le, amikor öszejövünk dolgozni a Térben. A közös szándék, hogy segítsünk, és biztos tudása annak, hogy vezetnek minket, megengedi, hogy teljesen elengedjük személyiségünket. A megjelenő érzések, az érintések előhívják a szeretetet. Az igazságok kimondásából oldások születnek, évtizedes fájdalmak tűnnek el a semmiben.

Bizonyos nézőpont szerint életünk nem más, mint egy végtelennek tűnő, hosszú utazás, melynek természetes része a sok kihívás, tapasztalás. S ha így van, akkor van benne több megálló, elágazás. Pihenés, és választás, aztán tovább indulás. Kijelölve, kiválasztva a következő irányt, és ezzel az ehhez tartozó összes tapasztalást. Emberek, helyzetek. Megéled, belekerülsz, majd kilépsz belőle, vagy akár kitaszítanak, ellöknek. A tapasztalás szempontjából teljesen mindegy. A lényeg, hogy ott vagy, és a legfontosabb, hogy te választottad, te teremtetted saját magadnak. Ennek felismerése, egy mérföldkő mindannyiunk számára.

Farkasszemet nézni a saját, abszolút igazságunkkal, sokszor olyan fájdalmas, hogy mindazok a történetek amelyek elvezettek oda, elhalványulnak, szinte semmivé válnak. Nem marad más, csak a mindent elborító fájdalom, a keserűség, és a sok-sok miért?! Ez az a pillanat, amikor minden megváltozhat. Annak megpillantása, felismerése, hogy életünk a saját kezünkben van, megváltoztatja Sorsunkat, további utunkat. Sorsdöntő ez a pillanat, és a fő kérdés az marad, hogy valaminek véget vetsz, és valami újba kezdesz, vagy továbbra is haladsz az eddigi utadon, megállíthatatlanul előre?!

Az az élet amit most élünk, életek szövedéke, így nem elég tisztán emlékezni azokra a pillanatokra amiket ebben az életben éltünk meg, fel kell tudnunk idézni legalább érzés szinten mindazt, ami egyáltalán elvezetett ide, ebbe az életbe. Ehhez, lassítani, majd megállni szükséges, és csend. Egy megszentelt Tér, ahol bármi megtörténhet. Be kell lépni ide, és időt adni a felismerésekre, a megértésre, az összegzésre. Idő szükséges ahhoz, hogy az átalakulás megtörténhessen.

Szembenézés önmagaddal, teljes, és igaz valóságoddal, felismerése mindannak amit tettél, és tettek veled, annak megértése, hogy mindennek pontosan így kellett történnie ahhoz, hogy most ebben a pillanatban itt lehess. Nem csak őszintének kell lenni, mert az őszinteségben benne van a saját értékrended, megítélésed, a társadalmi és családi elvárások, egy burok, amiben eddig élted az életedet. Több kell ennél… a szívedben érezhető, és a mélyben megbújó, a sötétségben elrejtett érzéseid kellenek, ezekkel való újra egyesülés, egy életen belüli újjászületés szükséges. Szívtiszta vallomás kell, amit te teszel magadnak, aminek része a belátás, a meghajlás, az imádság, és a felállás, tovább indulás. Vallomás az érzéseidről, a szívedben megőrzött emlékekről, a szívedben őrzött emberekről, szerelmekről. Tanúságtétel jó, és rossz mellett, amit te tettél, te követtél el. Önmagad valódi, igaz, és teljes megismerése sallangok nélkül, teljesen lecsupaszítva, a maga természetességében.

A szívtiszta vallomást önmagunknak, a Lélek felé tesszük tulajdonképpen, azzal az igaz reménnyel, és hittel szívünkben, hogy visszatérhetünk oda, ahonnan elindultunk egyszer. A teljességbe, a tisztaságba, a szeretetbe. A szeretet az egyetlen út, és ez az út egyenesen vezet. Lehet, hogy elkanyarodtál, lehet, hogy letértél, de most te is visszatérhetsz. Vissza a tiszta szeretethez, ami nem köt meg, nem tart vissza, nem követel semmit, és nincs benne megbánás sem. Emlékezz, hogy a szeretet az más… tisztelet van benne, és elfogadás. Megengedi, hogy letérj azútról, hogy elkanyarodjál. Megengedi azt is, hogy lemondj a Lelkedről, nem büntet ezért sem téged, sem mást. Szeretetben élve az életet minden más, mássá válhat a világ. Az a valóság amiben eddig éltél, az csalás, ámítás. Hidd el, a szeretet az más! A szeretet végtelen, és bárkié lehet, aki hiszi, és tudja, hogy a Szeretet az más…

Az igazi, valódi szeretet az más, és hogy a tiéd is lehessen újra, neked is mássá kell lenned. Mostani lényeddel nem élheted meg, elromlottál, odaadtad, elcserélted, elfelejtetted, pedig ott ahonnan jöttél, ott ahonnan egyszer elindultál, a szívedbe súgták:

Vigyázz! Ne hidd el! A szeretet az más…

Nem szükséges más, csak egy szívtiszta vallomás, ami igaz, valódi, ami kimozdít, elindít, új irányba visz. Az örök tél fogságából, a tavaszba repít. Én egy csodálatos tulipánnak látlak, aki minden tavasszal új életre kél. Lehet a tél hosszú, zord, sötét, ő mégis tudja, hogy egyszer véget ér. Hiszi, és tudja a tél végét, bízza a tavasz kezdetét. Amíg a hagyma a földben él, addig a tulipán mindig új életre kél.

Amíg a szíved dobban, élsz… már tavasz van, régen véget ért a tél…

Csodálatos tulipán… köszönöm, hogy itt vagy velem, hogy élsz!

Szívtiszta vallomás szívből, érzésből, belőled, belőlem, bármikor-bárkiből, a SZERETETÉRT!

Szívtiszta vallomás, ami megváltoztathatja mindannyiunk életét.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea és Dömötör Aletta

www.talemtumok.com

Nem emlékszel pontosan, nem tudod, hogy ki-mi veztetett oda, abba a pillanatba. Ha visszanézel, te sem érted, hogy egyáltalán hogy történhetett meg. Egy tett, amit te követtél el. Egy helyzet, ahol tettességeddel áldozati szerepbe kényszerítettél egy másik embert. Bántottad, megaláztad, életre szóló nyomot hagytál benne. Mindaz amit te ott tettél vele, meghátorozott számára minden ezután következő pillanatot, soha többé nem lehetett már az, aki ezelőtt volt. Te vagy az, aki megváltoztattad, aki tetteddel valamit elvettél tőle. Lehet, hogy csak egy pillanatot raboltál el az életéből azzal, hogy pont őt választottad, de az is lehet, hogy örökre megcsonkítottad…érzéseit, gondolatait, terveit, elképzeléseit. Ki tudja?!

Furcsa érzés ezt elhinni a mai rohanó, egyre hangosabb világban. Fülsiketítő zajok vesznek körül minket, már a madarak éneke is puszta erőlködéssé vált, próbálják átkiabálni, átüvölteni az erős hangokat. Megváltozott minden!

Évekkel ezelőtt még feleennyi zaj nem volt, fel ennyire voltunk elveszve a világban és önmagunkban. Ma, szinte mindenki csak a személyes életével, történetével van elfoglalva, annak, abban él. Elfelejtjük észrevenni a másikat, a helyzeteket, a lehetőségeket. Sodródunk…. „Élünk!”

Elvesztünk a világban és leginkább önmagunkban. Feladtuk a Csendet, zajra cseréltük. Elhisszük, hogy ez az út, elhisszük, hogy ezt kell tenni, ez a helyes. Azonban, nagy árat fizetünk érte!

Feladtuk Önmagunkat, személyes életutunkat és éljük a kollektív mintát helyette, amihez tulajdonképpen semmi közünk nincs. Nem is a miénk! Mégis éljük ezt! Elménk elhiteti velünk, hogy ez a mi életünk, ez a mi utunk, ezt kell tennünk, így kell élnünk. A környezetünkben lévő emberekkel,kel, személyes viselkedésmintákkal azonosulunk, pedig ezek csak képek, amit elménk alakít ki. Személyes történet csupán, ami egyszer véget ér. Ebben a világban ahol most élünk, ebben a formák által alkotott világban minden halálra van ítélve, minden leomlik és új keletkezik helyette, minden véges. Így az elménk által megalkotott képek is véget érnek, elmúlnak, és akkor itt maradunk. Ránk szakad a Csend. Végre!

A Csend és Te ugyanazok vagytok. A csend az alaptermészeted!

Mégis nagyon messze kerültünk tőle, mert nem elég érdekes. Nem elég érdekes az elménknek, nem köti le. Így dolgokat, embereket, elfoglaltságokat keresünk, hogy elfoglaljuk, lekössük magunkat. Ha megnézed a naplementét, egy fát vagy virágot, önmagában egyik sem érdekes. Nem véletlen, hogy az emberek a természetben sem csak vannak, hanem ott is csinálnak valamit, hogy legyen értelme. Az elme számára ezek a természetes dolgok csak akkor válnak értelmessé, ha feldarabolod, elemzed, címkézed őket. Így már lekötnek! Ha csak szemléled, akkor fenséges, mély, magával ragadó, de semmiképpen nem elég érdekes! Ezekben a dolgokban olyan mélységekre lelhetsz, ami felülmúlja az elme elemzését, ha hagyod ezt. Ha elemezni akarsz valamit, le kell egyszerűsítened. Elemzel, kategorizálsz, minősítesz és többé már nem vagy képes érezni a benne rejlő szentséget, mert pusztán gondolati úton közelítesz felé. Bekerülsz a saját elméd börtönébe. Fogalmi realitássá korcsosul minden a fejedben, nézőpontokat, véleményeket alakítasz ki dolgokról. A tudás, a gondolat és a címke azt az illúziót keltik benned, hogy tudsz valamit és ennyi az egész! Egy gondolat, amit te aggattál rá valamire! És ez a valami így el is veszíti szépségét, mélységét és elevenségét. A gondolkozás fátylán keresztül közelíted meg a valóságot és saját magadat is, mert te magad is kitalált, gondolatokon alapuló létező, egós Én lettél.

Az Én csupán beteljesületlen személyes történet, tele vágyakkal, félelmekkel, bukásokkal és abbéli reményekkel, hogy meg nem valósított, ki nem elégítő Én-képe megleli majd a végső beteljesülést, amely egy jövőbeni történeten alapul. Ez megint csak egy gondolatforma. Ezt hívjuk jövőnek! Úgy élünk, mintha a következő pillanat fontosabb lenne számunkra, mint ez a mostani, az egyetlen dolog, ami valóban létezik. A MOST! Az egyetlen pillanat, amiből sosem menekülhetsz, ami elválaszthatatlan az élettől, ami Te vagy, a Csendtől is – mert abban a pillanatban, amikor figyelmeddel belépsz a pillanatba, a Mostba, megjelenik a Csend. A jelen pillanat lényege, esszenciája a Csend. Az egyetlen hely, ahol a szakrális dimenziót megtalálhatod a Most. Jelen kell lenned, rá kell ébredned a pillanatra, hogy felismerhesd az élet szentségét és mélységét. Ez a Most mélysége – elválaszthatatlan saját lényedtől, saját életedtől. Azért vagyunk itt, hogy elmélyítsük ezzel a dimenzióval kapcsolatos tudatosságunkat.

Életünk végén minden forma, minden struktúra szertefoszlik, lebomlik. Az elme kizárólag ezek alapján működik. Próbálod, akarod életedet megoldani, de ezen a szinten életed nem tud megoldódni. A forma világában nem oldódhat meg a forma nélküli. Márpedig a lélek, az esszencia forma nélküli.

A forma nélküli élet elpusztíthatatlan, mély, érzésekkel teli. Hogyan kerülhetünk egyik világból a másikba, hogyan tapasztalhatjuk meg a Csendet, hogyan változtathatjuk meg ezen keresztül valóságunkat?

Le kell csendesítenünk az elmét. Különböző módszereket követünk, hogy megtegyük ezt. Meditálunk, kántálunk, extatikus állapotokat keresünk, próbálunk elcsendesedni. Azt azonban nem árt tudni, hogy ezek a módszerek csak átmenetileg segítenek. Idővel el kell, hagyjuk ezeket. A módszerek Énünk elé állnak, űrt képeznek Énünk közt és köztünk. Légüres szakadék tátong köztünk.

Az emberiség nagy része még ma is tudatlanul él, gondolataival azonosítja önmagát. Minden gondolatod, aminek nem vagy tudatában, öntudattal bír és jövőt épít neked. S bizony a gondolataid menetével azonosítod magad. Ez a tudattalanul élt élet lényege. Az emberek jövőjükért élnek, úgy gondolják, hogy majd a jövőben felépíthetik ma még tökéletlen Én képüket. Nem árt azonban tudni, hogy életünk előre haladtával formai életünk fokozatosan visszahúzódik. Bizonyos dolgokra egyszerűen már nem leszünk képesek a formai világban. Megöregszünk, képességeket veszítünk. A formák bennünk és körülöttünk lebomlanak és marad a forma nélküli.

Ma már sokan Keresők, keresnek valamit. Az a kérdés, hogy magadat keresed-e amikor megpróbálsz hozzátenni valamit ahhoz, aki vagy. Az emberi lét fő problémája mára a keresés lett. Kényszeresen keresünk dolgokat. Kényszeresen megyünk tovább, tovább, tovább… mert azt gondoljuk, hogy hozzáadhatunk valamit ahhoz, akiről azt gondoljuk, hogy Mi vagyunk. Egyelőre csak gondolatformákat tudunk hozzáadni és csak ezeken tudunk igazítani. Csend nélkül más nem megy! Birtoklás, elismerés – ezek gondolatformák. Elme alkotta én képünk a különlegességet hajszolja, de ez nem teljesíthet be azon a szinten, ahol keressük. Szükségünk van az élet teljességére, hogy végre gyökeret verhessünk az életben. A különleges Én, amit szeretnél megélni csak gondolatforma, mégis ez lett identitásod alapja. Elménk mindig jobbnak, többnek akarja érezni magát, így egyik gondolatformából a másikba vált.

„Az élet velem jobban elbánt, mint másokkal!” „Többnek érezhetem magam, hiszen van történtem!”

Amíg így élsz, két dolog irányítja kapcsolódásaidat:

Vagy félsz a másiktól, vagy használod!

Nincs igazi kapcsolat, mert nem tudod ki vagy, csak egy kép él benned magadról és a világról, az abban elfoglalt helyedről.

Az ember két dolog miatt nem tud önmaga lenni:
– vagy történt valami, ami miatt nem
– vagy még nem történt meg valami, és azért nem.

Ezek önmagunknak kitalált csapdák a fejlődés elkerülésére. Amikor kapcsolatba kerülök veled, nem veled állok kapcsolatban, hanem az önmagamban kialakított gondolatformával, ami rólad szól. Ez nem te vagy! Ez csupán egy gondolat. Jelenleg a „szükségem van rád, de félek tőled!” koncepció irányítja kapcsolatainkat.

Tartozni akarunk másokhoz, de félünk kapcsolódni, őszintének lenni, megmutatni magunkból valamit. Példát vehetnénk az állatoktól, a növényektől, ők egyek az élettel, az Egységben élnek. Kapcsolódásuk hozzánk tiszta és őszinte. Megbíznak bennünk, hisznek nekünk. Szeretnek minket. Magunkért. Azért, amilyenek vagyunk. Elfogadják azt, akik vagyunk!

Szükségünk van az életben megtapasztalt nehézségekre, hiszen a tudatosság virágának is szüksége van a mocsárra, ahol gyökeret ereszt, ahonnan nő. Tudd, hogy a formák mögötti fényed az értékességed! Mindenkiben, benned is megvan a mélyben a különlegesség érzete. Nem az Ego diktálta különlegességé, hanem az esszenciális különlegesség érzete. Hiszen mind másmilyenek vagyunk, nem lehetünk egyformák, csak hasonlóak. És ez így van jól! Az az én, akit bármilyen formával, fizikai, mentális dologgal azonosítunk, az illúzió.

Az esszenciádat akkor tudod megtalálni, ha nem a többön keresztül, a jövőben keresed. Az egyetlen hely ahol meglelheted a jelened. A pillanat, amiben Önmagad vagy. Találd meg a pillanatot, amit megélhetsz, és csak figyeld meg. Figyeld meg a tiszta érzéseket, engedd, hogy megérkezzenek. Tanulj meg jelen lenni a pillanatokban, tanuld meg értékelni a most kristálytiszta Fényét. Engedd, hogy esszenciád és aspektusaid megérkezzenek ebbe a Fénybe, fogadd be őket. Fogadd el azt, amit hoznak neked, ne ítéld meg őket. Részeid ők, akik arra vágynak, hogy veled lehessenek, veled élhessenek, veled tapasztalhassanak.

Forma nélküli részeid ők, akik részt tudnak venni veled a formák alkotta világban. Segítenek, hogy megleld az értelmet és a csendet.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
www.talentumok.com