Mások tökéletes elvárása voltam.

Az elvárások rabjaként szolgáltam. Tudtam mit várnak és azt is, hogyan. A különböző elvárások újra és újra lehasítottak. Az elvárásokért önmagamról lemondtam. Így valójában én mások voltam. Azt kapták, amit kértek. Azt, hogy magam helyett mindig valaki más legyek. Én megtettem. Talán mert azt éreztem, hogy majd így szeretnek. Majd így elfogadnak, hiszen ha olyannak látszom, és olyanná válok mint ők, akkor maradhatok. Bármit odaadtam volna magamból, vagy bármiről lemondtam volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadják a Lényem.

Észre sem vettek, nem láttak meg. Pedig jól szolgáltam, mindent megtettem. Önmagamat már teljesen száműztem, és igazán így sem kellettem. Belehaltam a szeretetlenségbe. Belehalt egy részem, a lényegem. Az, aki én vagyok, az akinek, és amiért születtem.

Egyetlen lehetőségem maradt, talán egyszer valaki visszaszeret az Életben. Akkor talán az élet visszaszállhat a Lelkemmel együtt a testembe. Talán van valakiben itt a Földön még szeretet. Talán a szeretetnek van akkora ereje, hogy felsegítsen engem.

… és igen. A válasz igen. Van még valakiben szeretet, és igen visszaszerettél az életbe. Itt vagyok, hazatértem!

Ki vagyok én? Felteszem magamnak a kérdést, miután a Lelkem hazatalált hozzám. A válasz nem más, csak annyi: én, én vagyok. Mindegy, hogy milyen, a lényeg, hogy itt van velem, bennem. Én vagyok az, aki visszatértem. A legmélyebb poklot megjárva, hazatértem. Én vagyok saját magam tökéletessége. Nem attól tökéletes, mert finoman megmunkált, csupán attól, hogy minden porcikámban lüktet az élet. Bennem van a Lelkem. Olyan egyszerűen természetes. Nincsenek kérdések, és a válaszok sem érdekelnek. Lepotyogtak a kérdőjelek, és értelmüket elvesztve tovatűntek.

Nem maradt más, csak a lényeg: Élek!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Mások tökéletes elvárása voltam.

A szabadság ára.

Mondhatnánk azt, hogy a szabadság az élet természetes velejárója. Mégis a szabad emberek a legveszélyesebbek. Ők tudják a titkot, mellyel rendszereket túlléphetnek, helyzetekből kikerülhetnek, vagy már bele se mennek. Szabadok, de nem azért, mert szabadnak születtek. Félig- meddig megnyomorította őket az Élet. Életen át tartó szomorúság van a szemükben. Messziről felismerheted, félig megrágta őket az emberek kegyetlensége.

Talán valaki szolgájának nevelte fel. Az is lehet, hogy már gyerekként használták, kihasználták, de egy biztos, a szeretetet soha nem érezhette. Valahogy midig úgy alakult az élet, hogy neki már nem jutott, vagy neki nem is járt az, ami boldoggá tehette. Élete nagy részét egy börtönhöz hasonló helyen töltötte. Az is lehet, hogy a börtönőr a saját vére. Az, akinek a leginkább kellene szeretnie.

A fogságban született állat, a kalitkában született kismadár nem tudja, hogy rabságban van. Neki ez a természetes. Születése pillanatától ott van a kerítése. Látja ő a világot, de nem tudja, hogy ki van hasítva belőle. Ő, és a kerítése a biztos pont az életében.

A szabadon született állatnak a kerítés lenne a legnagyobb büntetése. Fogságban tartva, elhagyná az életkedve.

Emberként valaki szabadon, és valaki fogságban születik. A szabadon születetteknek talán egyszerűbb az életük. Bár mivel sosem voltak fogvatartottak, nem tudják mekkora érték a szabadság. Sokan szabadságukat önmaguk feladják, mert a szabadságban a biztonság érzése nagy hiány. Talán azt gondolják, hogy a kontroll alatt a kalitkában nagyobb a kiszámíthatóság, és ezáltal a biztonság.

A fogságban születetteknek a szabadságig nagy utat kell bejárniuk. Vagy annyira rossznak kell lennie a kalitkában, vagy annyira erősnek kell lennie a külvilág csábításának, hogy az összes elkeseredettségével, vagy vágyával együtt a bezárt világot szétfeszítse. A fogva tartóját el kell engednie. Búcsút kell intenie. Az érzelmi zsarolásnak hátat kell fordítania, lesz, ami lesz. Így a fogvatartottból egyszer szabad ember lesz. A szabadságért cserébe mindent el kell engednie. Amikor kilép, akkor tudja, hogy a kalitkába vissza, többet nem léphet. Annak az időszaknak vége.

… és hogy miért a szabad ember a legveszélyesebb?

Mert ő már ismeri a kivezető utat, ő már megtette. Tudja, ha lemond a bezárt világ jogosultságairól (akár az arany kalitkáról), akkor szabad lehet. El tudja engedni az „álbiztonságot” az átmeneti bizonytalanságért cserébe.

A szabadság az élet természetes velejárója lehetne. Engedd, hogy a természet a dolgát bevégezze! Engedd, hogy a természet szabaddá tegye az életedet! Engedd, hogy valaki megfogja a kezed!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Ráébredés.

Óriási viharok pusztítottak az elmúlt időszakban. Fenekestül felfordult minden. Bennünk, a belső életünkben. Kívül talán nem is látszik mindez. Csak az tudja, látja, aki átéli, megéli ugyanezt. Azok felismerik. Felismerik a szemekben, tekintetekben.

Helyzetek voltak, ahol úgy éreztük próbára tesznek minket, sőt tesztelnek. Olyan, mintha valaki azt figyelné, hogy meddig bírjuk még…mi az amit még kibírunk és mi az, amit már nem. Figyelik a határainkat, tűrőképességeinket, azt, hogy meddig megyünk még el és hol mondjuk ki végre, hogy : VÉGE!

Vége annak, hogy más mondja meg, más sodorjon bele abba az adott helyzetbe, hogy valaki más véleményezze az életünket, minősítse, hogy mindaz amit tettünk vagy nem tettünk jó-e. Vége annak, hogy máshoz mérjük magunkat, hasonlítsuk adottságainkat, képességeinket, lehetőségeinket és azt, hogy összemérjük ki-mire vitte az életben. Vége annak, hogy figyeled a másikat és hozzá igazítod érzéseidet, szokásaidat, akár egész életedet. Vége annak, hogy feladd magadat, azt aki valójában vagy, valaki, vagy valami másért cserébe.

Azt mondják, hogy az életünk egy igaz mese…

Amikor körülnézek a világunkban én is így érzem. Látom a hercegeket és hercegnőket, akik arra vágynak, hogy uralkodhassanak végre, mert azt gondolják, erre születtek. Ők azok, akik elvárják, hogy valaki, vagy akár mindenki szolgálja őket, hogy az ő életük legyen a lényeg, ahhoz legyen viszonyítva minden. Sokan vannak, egyre többen…mert mindenki hercegnőnek vagy hercegnek születik, a szülők így, ilyennek látják gyermeküket, de egyszer mindenkinek fel kell ébrednie! Eljön az ideje annak, amikor a gyermekkornak vége lesz.

S amikor vége, le kell mondanunk a trónról, a valódi életért cserébe. A tapasztalásért, a szerelemért, a saját családért, az álmainkért, önmagunkért. Azért, hogy hús-vér életet élhessünk, hogy igazak, valódiak lehessünk végre. Ilyenkor felébredünk és szembenézünk az igazsággal, hogy a mi mesénknek vége…mint ahogy egyszer minden mesének vége.

Elengedjük a saját mesénket, az igazi életért cserébe. Lemondunk a jogosultságokról amik eddig jártak, elfogadjuk, hogy mások már nem hozzánk igazodnak.

Sok-sok szomorú tekintetet látok, csalódottságot…ők azok akik beleragadtak a meséikbe. Ők azok, akik gyermekként élnek és vágyják, hogy egyszer a hercegnőkből-Királylányok, a hercegekből-Királyok lesznek. Ők azok, akik bezárják magukat a saját “udvari” köreikbe. Akik nem ismernek más igazságot, csak az otthon meghozott és megszokott törvényeket. Ők azok, akik amikor kénytelenek elhagyni a palotát, akkor félnek, szoronganak és ebből a félelemből kiindulva bántanak, minősítenek, használnak másokat. Ők azok, akik most is a mesében élnek és hiszik, remélik, hogy ennek sosem lesz vége.

Egyszer minden mesének elérkezik a vége…

Amikor az “udvarhoz” tartozó emberek elkezdenek felébredni, önmagukra találni, vagy koruknál fogva meghalnak, akkor ott marad egyedül a szomorú és csalódott hercegnő és herceg. Ott áll tapasztalás nélkül, szerelem nélkül, saját család nélkül, álmai megvalósítása nélkül, magára hagyva egyedül…és ebben a végtelennek tűnő egyedüllétben ő is felébred. Mert egyszer mindenkinek fel kell ébrednie!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

http://www.talentumok.com

Köztünk jár a farkas?

Túlélve gyermekkori sérüléseinket, sérelmeinket, reményekkel telítve lépünk bele felnőtt életünkbe. Hisszük, reméljük, hogy annál ami volt, csak jobb lehet. Bizalmat szavazunk számunkra idegen embereknek, elhisszük, hogy ők szeretnek, megbecsülnek, tisztelnek minket. Aztán egyszer csak történik valami és megváltozik minden.

Azok akik eddig velünk voltak, hirtelen ellenünk fordulnak. Bántanak, molesztálnak. Helyzetek teremtődnek, pont olyan érzéseket generálva, melyek egyáltalán nem ismeretlenek számunkra. Sőt, túlságosan jól ismerjük őket. Fájdalom a testben, egy érzés valahol benned, tüneteket okozva, problémát generálva. Ilyenkor talán az Élet üzen. Üzeni, hogy légy figyelmes… Valakire, valamire figyelni kell.

Bárányok, és farkasok. Ezek vagyunk, ilyen vagyunk, ennek születünk. Vagy ennek, vagy annak. Van olyan bárány, aki a farkas családba születik, ott nevelkedik, és bár meg nem ölik, egész életét megpecsételik. Mert a farkasok között nevelkedett bárányt a többi bárány elüldözi, mert ha bajba kerül, farkasként viselkedik. Bárányok, tiszta Lelkek, akik farkasok közé kerültek. Tisztaságuk megmaradt, de mégis elveszítették bárányságukat. Farkassá sem váltak, hiszen lelkük érintetlen, tiszta maradt.

Eltévedt bárányok… sokan így jártunk. Magányosan, mint a farkasok bolyongunk, és mindeközben az elveszettnek tűnt bárányságról álmodunk. Bárányok és farkasok világa… biztos, hogy ide tartozunk?! Választhatunk! Viselkedésünkkel és cselekedeteinkkel minden nap választunk. Újra és újra voksolunk, hogy bárányok, vagy éppen farkasok vagyunk.

Dönthetünk, hogy mássá válunk. Emberek lehetünk, tisztán látók, nyomolvasók. Te lehetsz az, aki tisztán láthatja, hogy merre jár a farkas. Te lehetsz az, aki vigyázza a bárányokat. Sok a bárány, rengeteg a farkas, és oly kevesen ismerik a nyomokat. A nyomokat, lenyomatokat, amiket a múlt hagy. Egy ponton túl a múlt és jelen összeolvad. Minden ami a pillanatban történik, a múltban is ott volt, és újra itt van, tükröződik, újra és újra. A farkas itt jár közöttünk, mindig itt van, felbukkan. Természetéből adódóan keresi a bárányt, hogy felfalja.

Vannak, akik keresik a farkast, hogy megmentsék a bárányokat. Ott keresik, ahol lehet, ahol felbukkanhat. Feltételeznek, kivetítenek helyzeteket, ahol a farkas felbukkanhat, és próbálják erre felkészíteni a bárányokat. Te hallottál már olyan bárányról, aki ha találkozott a farkassal, megküzdött vele, és túlélte? A bárány talán egyetlen esélye, ha ráébred, hogy a farkast ott kell keresnie, ahol már találkozott vele. Hiszen ahol volt, oda visszajár, ahol prédáját elejtette, egyszer majd ott lesz otthona, odúja. S ha most azt kérdeznéd, hogy hol a legerősebb… Igen, te is tudod a választ, ott ahol otthon érzi magát, ahol búvóhelye, odúja van.

Mit tehetsz bárányként, ha elkeveredtél egy farkas otthonában? Mint ahogy egy igaz bárány teszi: Menekülhetsz! Fuss el! Ne nézz vissza, rohanj! Az életedért futsz, és ő végig a nyomodban lesz. Utol akar érni, el akar kapni. Vissza akar vinni, és fel akar használni, hogy oda hívd sírásoddal, könyörgéseddel a többi báránytársadat. Látod milyen ügyes? Ő így eszik minden nap bárányokat. Nem is ő ejti el őket, hanem te. S attól, ami történik, te egyre rosszabbul leszel. Hidd el semmi mást nem tehetsz, ha nem akarod továbbra is feláldozni bárány testvéreidet, mint hogy ott hagyod, elmenekülsz előle, tőle.

Vesd le magadról az évek alatt rád rakódott farkas gúnyádat, és mutasd meg, hogy te bárány vagy. Nem áldozati, Nem feláldozható, nem a tömeggel egy irányba tartó… hanem Isten Báránya.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Szétfeszít a düh…

Szétfeszít a düh, és szembe szállnál a világgal, pedig nem történt más, csak önmagadban csalódtál. Hoztál egy döntést, melyet megbántál. Még az is lehet, hogy félig belehaltál. Az életed egy részéről lemondtál. A rossz döntésed pillanatába belefagytál. Ott maradtál. Azóta nem mozdultál. Megálltál.

A legnagyobb ellensége magadnak te magad lettél. Bünteted magad, és ezzel büntetsz mindenkit, akit magad mellé választottál. Bünteted magad, mert képes voltál a saját álmaidat feladni, sőt nem csak hogy feladni, még darabokra is törni.

Ha tehetnéd, talán az időben visszamennél, és most máshogy döntenél. De nem teheted. Az idő kerekét fordítva még te sem tekerheted.

Szétfeszít a düh, hogy magadról lemondtál. Szétfeszít a düh, mert azóta önmagaddal nem találkoztál. Csak halvány lenyomat maradtál. Te is tudod, hogy te nem ilyen voltál. Te értékes voltál, amíg a szívedet nem a gyűlölet hatotta át. Dühöddel csomagolt gyűlöleteddel most akár a világgal is szembe szállnál. Pusztítanál…, pedig te magad ebbe  már félig belepusztultál.

Te értékes voltál. Másoknak irányt mutattál, és ha kellett hitet adtál. Emlékszel még? Te vagy az, aki az álmaidért elindultál. Amikor elbuktál, felálltál! Akkor még megengedted magadnak, hogy hibázzál. Akkor még megbocsátó voltál. Az álmod fontosabb volt a bosszúnál. Én emlékszem rád…

Te értékes vagy. Ideje, hogy a dühöddel szembe szálljál. Ideje, hogy újra igent mondjál. Az élet állandó körforgás. Vannak jobb napok, és vannak nehéz időszakok. Tudod az élet ilyen. Kihívások, buktatók, lehetőségek. Akár minden nap új remények.

Oldozd fel magad a hibáid alól, és lépj tovább. Kapaszkodj a pillanat erejébe, csukd be a szemed, és álmodjál. Legyen fontosabb az álmod a bosszúnál. Legyen fontosabb bármi a haragodnál. Mutasd meg a világnak, hogy milyen vagy, amikor felálltál! Mutasd meg a világnak, hogy hibáidból tanultál!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Szétfeszít a düh…

…vagy feladod, vagy túléled.

Ha azt kérném tőled, hogy emlékezz életed legsötétebb pillanataira, idézd fel érzéseidet, gondolataidat, azt, hogy ott akkor, abban a helyzetben mi volt benned, mit mondanál?

Szerintem két válasz lehetséges: feladtad, vagy túlélted.

Minél nagyobb a veszteségből adódó fájdalom érzése benned, annál közelebb kerülsz a döntéshez, hogy belehalsz, vagy túléled. Belehalni csak akkor tudsz, ha előtte feladod az életedet, és még így is csak szimbolikusan. Az életedről a szó valódi értelmében nem te döntesz. Ahogy arról sem dönthettünk mi  magunk, hogy megszületünk-e, így arról sem dönthetünk, hogy mikor megyünk el, halunk meg. Élet, és halál kérdései bennünk mégis mozognak, egész életünkben. Újra, és újra megjelenik a kérdés, hogy adott helyzetbe belehalunk-e. A helyzetek, a Sors felkérdez. S nekünk válaszolni kell. Válaszolni érdemes. Az ilyen helyzetekből csak aktívan kerülhetünk ki nyertesen. A passzívak elfekszenek, feladják, és ennek köszönhetően szimbolikusan meg is halnak. A feladással kezdődik el, mert a feladás jelenti azt, hogy lemondasz magadról egy helyzetben, és azzal, hogy ezt teszed, a helyzetben lévő, vagy akár láthatatlanul megbújó embernek teremtesz nyerési lehetőséget. Lemondasz magadról, lehetőségeidről, szeretteidről, az egész életedről, és oda ajándékozod mindezt egy olyan embernek, aki bántott téged. Azzal, hogy lemondasz a helyzetről, és belehalva kilépsz belőle, őt ruházod fel olyan jogokkal, ami őt nem illeti meg. Kilépéseddel felmented bűnei alól, nem kérsz büntetést neki azért, amit tett veled. Szabadon engeded, és azzal, hogy ezt teszed, lehetőséget adsz neki arra, hogy ezt mással is megtegye. A te feladásod, egy óriási lavinát indít el, ami ki tudja még hány embert ér el?! És a lényeg, hogy te is belehaltál a történetbe, azóta is ott fekszel vegetálsz a semmiben, és végignézed, ahogy pusztítja a többieket.

Aki ugyanebben a helyzetben a túlélést választja, az mindent, bármit megtesz azért, hogy valahogyan kikerüljön belőle, és az őt bántalmazót tetten érje. Lehet, hogy földre terítette a helyzet, de feláll, és tovább megy… elindul, és keresi a tettest. Azzal, hogy ezt teszi, olyan helyzetet teremt, amikor a tettesnek kell elrejtőznie, magát meghúzni, hogy ne találják meg. S ha magát meghúzta, nem árthat másoknak. Nem lehet szem előtt, mert lebukhat. Tehát ha túlélsz egy helyzetet, segíted a többieket, hogy ők ne kerülhessenek hasonló helyzetbe. A döntésben, hogy a legnehezebb helyzetben is felállsz, és az élet mellett döntesz, rengeteg energia van. Olyan erővel ruház fel, ami szinte hihetetlen. A nehéz helyzetekből született hősök, nem különleges emberek, csupán túlélők ők, akik az adott helyzetben jól döntöttek. Aktívak maradtak, keresték a megoldást, benne maradtak az életükben, a helyzetben.

A túlélési ösztön bennünk talán a legerősebb, és mégis vannak olyanok akik saját döntésükkel felülírják, és feladják, belehalnak egy-egy helyzetbe. Pedig csak hagyni kellene, hogy magától megtörténjen…hogy megtedd az első mozdulatot, azt ami az életet jelenti, azt, hogy te túlélted. Magától történik minden, természetes működésünk irányítja a történéseket. Csak hagyni kellene… mégsem ezt teszed. Vajon miért nem? Talán véded a tettest? Felismerted? Félsz, hogy ha kiderül mit tett, akkor még rosszabb lehet neked?

Előbb vagy utóbb minden tettest utolérnek…a Sors az, aki megtalálja, előle nem bújhat el. A kérdés csak az, hogy addig is amíg ez a számonkérés megtörténik, vajon hány embert bánthat még abból adódóan, hogy félnek tőle, rettegnek, és hányan adják fel a saját életüket a tettes személye helyett?!

Az élet kiegyenlítésre törekszik.  Életeink történeteit követi, és igyekszik Rendet tenni. Így lehetnek olyan helyzetek, melyek kegyetlennek tűnnek, és felteszik számodra a kérdést: Feladod, vagy túléled?

Bárki legyen is az aki megkérdezi tőled, még ha az élet maga szólít is meg, tudd, hogy mindössze két válasz létezik: feladod, vagy túléled.

Ha szeretnél magadon és másokon segíteni, ha kíváncsi vagy, hogy mindazok után mi fog történni, ha szeretnéd a tettest megbüntetve tudni, akkor egyetlen jó válasz létezik: Túlélem!

S ha túlélted, akkor itt vagy az életben. Elmondhatod, elmesélheted, felhívhatod a figyelmüket, megtaníthatod őket. Segíthetsz nekik, a többi áldozatnak, hogy vége legyen végre, és ezzel segítesz a tettesnek is, hogy büntetését letölthesse.

Amíg a szívekben nincs elég szeretet, mindig lesznek áldozatok, és tettesek! Lehet, hogy eddig áldozat voltál, a következő szituációban te lehetsz a tettes… és a tettes, amikor büntetését tölti éppen, áldozat lesz.

Ha szeretet van, élet is van. Ha szeretet van a szívedben, életben vagy. Ha szeretet van a szívedben, kerülj bármilyen nehéz helyzetbe, sosem adod fel, mert mindvégig, és bármi áron ragaszkodni fogsz az érzéshez…míg a szíved utolsót nem dobban, szeretsz.

A szeretet visszavezet az életbe… az élet megmutatja, hogy mindig van szeretet.

Te csak engedd, hogy most megmozduljon a tested, és lassan állj fel, indulj el az életedbe!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

…vagy feladod, vagy túléled.

Üres hála…

Talán te is sokszor hallod, vagy az is lehet, hogy te magad is gyakran használod: “Hálás vagyok!”…de mit is jelent ez a szó? Mi az üzenete? Milyen az, amikor a tartalom kimarad belőle, és nem lesz más, csak üresen koppanó betűk tömkelege.

Sokan használják, talán túl sokan… te is sokszor mondtad nekem, de valahogy mégsem éreztem semmit, amikor kiejtetted. Csak azt éreztem, hogy van valami, amit érted tettem, és te a köszönet helyett, egy hálával elintézted. Ha valamit kapsz valakitől, akkor utána tartozol neki, egy hála szó nem egyenlíti ki a tartozásodat felé.

Hálát adni az embernek-ember felé, talán nincs is joga. Hálát adni a Sorsnak, az Életnek, a Halálnak kellene. A sorsnak, ha feloldozott minket. Az életnek, ha élettel, lehetőséggel ajándékozott meg. A halálnak, amikor a hosszasan szenvedőt végre magához vezette. Egy ember, a másik embernek mindezt nem adhatja meg. Vagy ha mégis megadja, a hála helyett, tiszteletet érdemel. A tiszteletnél mindenki tudja, hogy milyen viselkedést kell tükröznie, de a hála mögötti viselkedés nincsen felépítve.

Az “annyira hálás vagyok” mondattal, mondd én mit kezdjek?! Ha a következő pillanatban a tiszteletnek nyoma sincs rám nézve.

Üres hálák felfújt lufija borítja az eget. Üres, mert aki kimondta, üres szívvel tette.

Tudod a hála az élet természetes része. Nem kell, hogy mindig a nyelveden legyen. Nem attól fogod érezni, ha mindig emlegeted. Háládat a viselkedésednek kell tükröznie. Viselkedj úgy, hogy a másik a hálád mögött finoman megbújó tiszteletet is érezze!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Üres hála…

A kapcsolatok ragasztója a harag lett…

A kapcsolat attól válik kapcsolattá, hogy valakiben megjelenik a szeretet. Vagy bennem, vagy benned, vagy egyszerűen csak a körülményekben, a helyzetben. Jó esetben, ugyanabban a pillanatban mindegyikünkben. Bennem, benned, magában a helyzetben. Itt, ebben a pillanatban megszületik a kapcsolat közöttünk. Az odatartozás öröme. A magány megszűnése. Az élt valódi értelme. Kapcsolatunk ragasztója a szeretet lett.

A szeretet állandó, s a szeretet örök, végtelen, de az idő előrehaladtával valahogy mégis sérülékeny. Először azt gondoljuk, hogy tőlünk senki sem veheti el. Aztán a hétköznapok megszokássá tesznek mindent, vagy csak minket. Kapcsolatunk a szeretet elillanásával egyre kilátástalanabb lesz. Valahol a távolsággal kezdődik minden. Itt kezdődnek a nagy változások, és csalódások. Eltávolodunk egymástól, s már csak kívülről figyelünk mindent. Ha kívülről figyeljük, akkor ítélkezünk. Megkérdőjelezzük a múltat, a jelent. Megkérdőjelezzük a kapcsolatot, és magát a szeretetet.

A szeretetet düh, és harag váltja le. Elvárások sokasága sorakozik a fejekben. Többet, jobbat, másabbat. Főleg ne így, és ne ilyet. Az elvárások kielégítetlensége a harag tüzét egyre nagyobbra duzzasztja, egykor szeretettel telített szívünkben. Harag, melyet egy egész életen át táplálhat a csalódás, és a kiábrándultság. Harag, mely teljesen lecseréli a szeretetet.

Annyira fájt a távolság, és annyira félsz a veszteségtől, hogy elveszíted, hogyha már szeretet nem segít, akkor a harag erejébe kapaszkodsz bele. Haragodat minden nap gondosan táplálod, és ezzel minden nap újra meg újra rá gondolsz. Haragszol rá, magadra, a helyzetre, a körülményekre. Haragoddal világokat kapcsolsz össze. Mérgezed vele a gondolataidat, az érzéseidet, a testedet. A harag mérge cseppenként emészti fel szívedet.

Valahogy „csak” el kellene engedned. Nem, nem a haragodat, hanem azt az embert, aki a csalódást okozta neked. Mert a kapcsolatotok ragasztója mostanra a harag lett. Az egykori szeretetet teljesen felemésztette. Azonban a kapcsolat nem szűnt meg. Lehet, hogy már nem beszéltek, és az is lehet, hogy belül azt érzed, elengedted. Ha jobban figyelsz akkor érzed, a méreg cseppjeit a szívedben. Az ítélet újra, és újra: „Haragszom rá!” – és ezzel, egy életre magadhoz ragasztod mindezt azért, mert az elengedés még a haragnál is fájóbb lenne.

A haragoddal sokszor átveszed a másik sorsát. Elkezded az ő szemével látni a világot. Az ő érzéseit a magadénak tudod. Már csak halvány foszlánya vagy önmagadnak. Egyre inkább az általad a harag ragasztójával magadhoz ragasztott ember életét éled. Felcserélődnek a sorsok, hogy végre megérthesd, azt hogy mit, miért tesz. Az ő cipőjében járva tekinthetsz most a világra, a kapcsolatotokra.

Ideje lenne a változásnak! A kapcsolat ragasztóját a haragot, a szeretet oldhatja fel. Meg kell bocsátani, hogy újra szerethess, és elengedhesd. Hisz elengedés, csak a szeretetben születhet meg. Ha újra a saját sorsodat, és életedet akarod élni, és a harag mérgező cseppjeitől szeretnél megszabadulni, akkor a megbocsátó szeretetet kell segítségül hívni. Nem, ez nem azt jelenti, hogy a másikat fel kellene menteni. Csak annyit, hogy az életét a sorsra kell bízni. Haragoddal úgy sem tudod megbüntetni. Nem is te vagy az, akinek joga lenne ezt megtenni!

Tudom, hogy nehéz, de emlékezz vissza a pillanatra, amikor a kapcsolatotokat még a szeretet fogta. Emlékezz arra, hogy mit éreztél, amikor rá néztél. Emlékezz, hogy szeretted a lényét, hiszen ha nem így lett volna, akkor az nem kapcsolat lett volna. Ha nem így lett volna, akkor a harag nem uralna. Emlékezz a szépre, idézd fel a jót magadban! Ha mindez megtörtént, hunyd be a szemed, és mond ki magadban: Megbocsátok neked, és szeretettel elengedlek!

Szeretettel, mert újra érzed a szeretetet. Haragodat így újra szeretetre cserélheted. Most menj, lépj tovább, indulj el! Vedd a kezedbe a sorsod, éld a saját életed… és ne feledd: haragudni csak arra lehet, akit egykor a szereteteddel öleltél körbe.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Más kor, más világ…

Olyan más, olyan nagyon más a világ. Sűrűbb lett a sötétség, mélyebbek az éjszakák. Árnyak kísérnek, eddig csak jöttek-mentek, most mindenhol ott vannak, mintha keresnének. Valakit, valamit, amit betölthetnek. Életet. Elkövetkező lehetőséget. Újat, mert a régiről lemaradtak. Kísérnek, kísértenek, valakiért ide jöttek, eljöttek, még az is lehet, hogy érted vagy értem. Olyanok, mint éhes szellemek, sosem laknak jól semmivel, étvágyuk hatalmas, és csak magukra gondolnak. Mindent, ami az útjukba kerül, felfalnak.

Nézem, keresem, kutatom a válaszokat… honnan jöttek, és mit akarnak? Meddig tart?

Félő, szorongó tekintetekből mára kiüresedett, semmit mondó, ugyanakkor kérő, könyörgő, kuncsorgó nézés lett. Rád néz, téged kér, hogy segíts végre…de hangját nem hallod, nem hallhatod. Az egyetlen esélye, ha meglátod. Meglátod, és felismered, hogy ő következő, akiért eljöttek, akit elvihetnek. Démoni energiák, láthatatlan lények. Talán egy másik világból jöttek, de még az is lehet, hogy mindig jelen voltak, csak eddig nem vettük észre. Lehet, hogy eddig békességben éltek, és az is lehet, hogy valami felbőszítette őket.

Más világ van…megváltozott minden. Nincs már értéke, szerepe a jónak, a szeretetnek, a tiszteletnek, becsületnek. Nincs értéke az ígéretnek. Nem számít már semmi sem…talán valaminek vége.

Valaminek vége van, és ha vége, akkor a más világba lépünk be. Egy másik világba, oda, ahol az eltűnt, elfelejtett emlékeink vannak. Emlékek, melyek egykor szépek voltak, minket szolgáltak, majd valamiért eltűntek. Elhagytak minket, elfelejtettük őket. Ha fontos volt, hogy történhetett? Hogy adhattuk oda, hogy temethettük el?

Valami, valaki elterelte a figyelmünket. A figyelmünkre éhezett, követett, majd elrabolta életünket. Gondolatok sokasága, és rengeteg érzelem…majd csend, sűrű csend. Kiüresedett érzések, elveszett ötletek, gondolatok nélküli, kiüresedett fej. Elmélázó, kereső tekintet. Áldozattá válva bolyongsz a semmiben. Keresel. Valamit, ami elveszett. A világodat, a régit, ami jó volt, amit szerettél, amit elvesztettél. A más világ lényei látnak, és követnek. Tudják, hogy minden elveszett benned, hogy csak bolyongsz, és keresel. Észre sem veszed, amikor a közeledben vannak, amikor szinte megszállnak, és ezáltal működtetnek téged, életedet. Helyetted ő beszél már, ő akar, követel, használja testedet, mint egy megüresedett albérletet.

Erőt, és energiát akar tőled. Életet. Az életedet veszi el, ő éli helyetted. Ő tudja mit akar… téged, és engem. Mindenkit, akit csak lehet. Egyre többet, mert egyre éhesebb. S közben csak az látszik a derengő szürke ködben, hogy a világban egyre nagyobb a káosz, egyre veszélyesebb, egyre szeretetlenebb. Ez az ami látszik, ami mutatja, hogy valaminek, egy régi, és értékekkel teli világnak egyre jobban vége van…

Mit tehetsz? Mit tehetek? Hogy védhetjük meg magunkat az ártó erőkkel szemben?

Összefogással, fénnyel, szeretettel. Ígérettel. Azzal az ígérettel, hogy a legnagyobb sötétségben is elindulunk, ha mennünk kell. Alázattal, hittel, becsülettel a szívünkben elindulunk azon az úton, amiért leszülettünk egyszer. Felfedezni, segíteni, és jobbá tenni a világot, segítve benne az embert.

Nem maradhat mindenki hátra…vannak, akiknek most indulni kell…és azoknak akik keresnének, hagyj egy üzenetet hátra:

„Elmentem, ebben a világban nincs helyem…keresd a fényt, s ha meglátod, benne megtalálsz engem!”

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Törődtem veled.

Vannak találkozások, amik megváltoztatnak mindent. Vannak találkozások, melyek elkerülhetetlenek. Talán sorsszerűek. Nem arra gondolok, amikor egy pillanatra megállunk, egymás szemébe nézünk, és aztán tovább megyünk, és mindez a feledés homályába merül. Arra gondolok, amikor érzem, hogy ennél többet akarsz tőlem. Tudom, hogy van valami, amiben csak én segíthetek. Látom a szemedben a szomorúsággal telített ürességet. Fájdalmak, csalódások, kiábrándultságok.

Keresed a választ magadra, a saját utadra. Egy újabb reménysugárba belekapaszkodva önmagadat újra és újra feladva. Bármit megtennél, csak valaki vezessen, valaki mutasson utat neked. Mutassa meg neked, hogy milyen a te életed. Keresed az utadon önmagadat. Várod a válaszokat, melyeket neked küldtek. Te azt mondod: „Nem értem!” Kéred, hogy segítsek értelmezni a te üzeneteidet. De én ezt nem tehetem. Nem mondhatom meg, hogy mi a jó neked.

Kötődsz hozzám, érzem. Telnek a hetek, hónapok, és te a válaszaidat továbbra is nálam keresed. Aztán érzem, hogy megszeretsz. Látom, hogy a szomorúság kezd oldódni a szemedben. Most már bízol bennem. Tudom, emlékszem, amikor mindez megszületett benned. Akkor történt mindez, amikor elveszítetted azt, akit a legjobban szeretsz. Amikor a halál szele megérkezett. Ott álltam melletted, fogtam a kezed. Kegyelmi állapot volt őt a fény felé kísérned. Emlékszem, ott változott meg minden. Isten tenyerére helyezted, és könnyes szemekkel mesélted. Hálád jeléül bizalmat szavaztál nekem. Részese lehettem előtte és utána is a megélésednek. Én emlékszem minderre… nem feledem, mert ott akkor, hatalmas szeretetet éreztem.

A következő találkozókra már a Lelkeddel együtt érkeztél meg. Szerettem a Lelkedet, és azt, ahogy bánt veled. Mindig őrizte csillogó tekinteted. Felkészített az újabb és újabb felismerésekre. Te és a Lelked. Egy voltál vele. Következő fő állomás a hited visszaszerzése. Emlékszem a pillanatra, amikor felismerted és visszamentél érte. Ott akkor úgy éreztem, kész vagy. Megérkeztél a saját életedbe. Te, a Lelked, és a Hited. Pár nap telt csak el, és egy újabb találkozóra hívott minket össze az élet. Többet akartál, még többet. Úsztál a boldogságban, lubickoltál a saját valóságodban. Láttam, mert ott lehettem. Ott voltam akkor is, amikor a szeretet áldását adta minderre. Te, a Lelked, a hited, és a szeretet. Így búcsúztunk el.

… és a következő találkozóra már csak Te érkeztél meg.Nem tudom mi történt, mert nem mondtad el. Többet és többet akartál, és talán ez lett a következménye. Nem tudom, de először eltűnt a szeretet és magával rántott mindent. Értetlenül álltam, hogy miért történt mindez. Eltűnt a szemedből a csillogás, és vele együtt minden. Igen minden, mert téged is elveszítettelek. Valami történt, és ott akkor megváltozott minden… de csak hallomásból tudom, hogy búcsút intettél nekem.

Törődtem veled, pedig talán sosem kérdezted meg, hogy mindeközben én mit éltem meg. Hogy milyen volt látni, hogy találkozhattál a Lelkeddel. Hogy milyen volt látni, felismerni a szeretetet benned.

Törődtem veled, mert valamikor ezt ígértem meg. Talán nem is neked, hanem annak, aki elindított a sorsomon az életbe. A törődés ígéretével érkeztem a Földre. Törődni azzal, hogy a Lelkedhez közel kerülhess, hogy aztán te is törődhess az utánad érkezőkkel. Megvalósult a küldetésem. Tudom, hogy ha egyszer sikerült, újra sikerülhet.

Talán most csak annyit üzennék a Lelkednek, hogy tudom, hogy ki vagy, felismertelek.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Az áruló…

Az áruló mindig a rendszer része. 
Ő az az ember, aki megkérdőjelezi az előtte érkezőket, és magát a rendszert, aminek ő is része.
Addig keveri a lapokat, olyan messzire megy el, hogy egyszer csak elbukik… leleplezik. Amikor mindez megtörténik, felháborodik, és a rendszert megtagadva, önkényesen távozik. Szitkozódik, átkozódik, a saját rendszere legnagyobb ellenségévé válik.

Ő az az ember, aki mindig a helyét keresi, de soha-sehol nem jó neki. Ő az, aki mindenkit szeret, aztán a szeretteit egyenként meggyűlöli. Ő az, aki hazudik… aki mindig, újra és újra hazudik…magának, saját magának hazudja el, hogy van olyan hely ahol jó neki. És aztán keresi. Keresi a helyet, ami jó neki. De mindezt hiába teszi. Sehol nem lehet jó neki, mert ő maga az aki a saját helyzetét ellehetetleníti.

Minden rendszerben van áruló. Mert az áruló a rendszer része. Ha van rendszer, lesz áruló is benne. Csak idő kérdése, hogy mikor toppan be, és teszi tönkre mindazt, amit te felépítettél…a RENDszert.

Légy résen, és ne félj kimondani, hogy TE vagy az! Mert a kimondott igazságod az egyetlen, ami neki is segíthet, és egyszer ráébredhet, hogy mit tesz…hogy tönkretesz mindent azokkal a fájdalmas érzésekkel, amit a szívében cipel. Megmérgezett érzései életét mérgezik. Ha tudod, kerüld el, kerüld ki. Ha találkozol vele, szembesítsd! Ez az egyetlen amivel segíthetsz neki.

Az árulót egyszer valaki elárulta, és ott akkor ő maga is árulóvá vált. Fogadalmat, ígéretet tett, hogy bosszút áll…és csak azt nem látja meg, hogy mindezt nem jó helyen teszi.Nem ott van, nem azon a helyen, nem azokkal az emberekkel, talán nem is abban az életben…teljesen mindegy! Fel kell ébreszteni! Talán meg is kell büntetni…mert ha te nem teszed, ő teszi. Elárul, és még meg is büntet, mert megteheti. Mert megrekedt, mert nincs ébren, mert álmodik. Valamit, ami hamis, nem valódi.

A valódi érzések világából, a tiszta rendszerből az áruló még a szembesítés előtt eltűnik…mert az áruló rombolni akar, és nem építeni.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Kapcsolati játszmák.

Időnként az összes tudatosságunk is kevés ahhoz, hogy a játszmákból ki tudjunk vonódni, hogy a felénk irányuló akciót el tudjuk kerülni. Az összeg tudatosságunk is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy a békénket meg tudjuk őrizni.

Kapcsolódunk, hiszen a kapcsolódás az életben maradáshoz szükséges. Mégis a kapcsolódás az, ami időnként a leginkább veszélyeztet. A kapcsolódáson keresztül tálcán kínáljuk fel a lényünket. De vajon a másik, akinek odaadjuk magunkat, ő magán kívül lát –e minket? Megéri-e ezt az áldozatot meghozni érte? Vagy neki mindegy, hogy a játszmát kivel éli meg? Lát-e különbséget, hogy kivel teszi éppen? Meglátja-e azt, hogy ki az, akivel nem tehetné meg?

A manipuláció a fegyvere, és akihez odalép (még ha nem is kapcsolódik) ezzel a manipulációval sebzi meg! Játszmák és manipulációk… vajon ki lehet ő a mélyben? Ki lehet ő, amikor nem eljátssza az életet? Láthatja azt, hogy mit tesz? Biztos érzékeli, hiszen energiát nyer belőle. Belőled és belőlem, akik a kapcsolódás nevében egyenrangúságot remélnek. Hiszünk és bízunk benne, hogy egyszer meglátja, hogy mit és főleg, hogy hogyan tesz.

Mindezt addig teheti meg, amíg mi nyitottan és elfogadóan állunk előtte… és persze nem cél az, hogy bezárjuk a szívünket és többé soha senkiben ne bízzunk meg. De akkor mégis mit tehetünk a manipulációja ellen?

Vagy a kérdés inkább az, hogy mit tehetünk azért, hogy velünk újra és újra ne tegye meg?!

Mi magunk vagyunk a felelősek. Mi vagyunk azok, akik hagyjuk, hogy mindez megtörténjen. Talán csak egyszer kell őszintén elmondani, hogy látod, hogy mit miért tesz! Talán elmondani azt, hogy amíg ezt teszi, addig nem tudsz hozzá kapcsolódni. El tudod őt fogadni, és azt is, hogy ő az életét így éli. Szemlélő tudsz lenni, és szabadságot tudsz neki adni… és ha felhagy a játszmájával, hogy téged irányítson, akkor vissza tudod fogadni.

Talán te leszel az első az életében, aki döntés elé állítod. Aki nyugodtan és szeretetettel elmondod, hogy most magára kell hagynod, hogy NEM-et kell rá mondanod, hogy magadra IGEN-t mondhass. Egy időre a kettőtök kapcsolatáról le kell mondj, ki kell vonódj… és ha egyszer meglát téged, ha egy pillanatra megáll és körbe nézhet, talán akkor megfordulhat benne minden. Talán akkor észreveszi, hogy veled ezt nem teheti meg, mert, ha megteszi, akkor végleg elveszít téged.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Ébredjetek Nagymamák!

Egyre több családban látható, és tapasztalható, hogy bár a fiatal szülők tudatosak, és változnak, gyermekeik sorsa nem könnyebb, nem más mint az átlag. Sőt, sokszor úgy tűnik, mintha nehezebb lenne, komolyabb kihívások kerülnének felszínre az életben.

Különböző módszereket felhasználva igyekszünk megérteni sorsunkat, kihívásainkat. Ezek egyike a Családállítás. A módszer segítségével megláthatjuk a generációs összefüggéseket, feloldhatunk kötéseket, megérthetjük sorsunkat, életünket. Anyánk, és apánk családi mintái meghatározzák, és bizonyos mértékben irányítják felnőtt életünket, saját gyermekkorunk tovább színesíti mindezt. A mai gyerekek azok, akik sokkal többet kapnak, mint a korábbi generációk. Nem csak jót, “rosszat” is… talán a sok jó sem véletlen az életükben, és az sem, hogy a felnőttek automatikusan felemelik őket. Közvetlenül nem tudható, mégis érezhető, hogy a mai gyerekek valami nehezet kaptak, sokszor még az is kimondható, hogy nehéz sorsúak. Ők azok, akik generációk vétkeit, titkait, meg nem oldott élethelyzeteit, ki nem mondott igazságait vállalták magukra. Azzal, hogy beleszülettek az adott családba, felvették ezeket a terheket. Tudattalanul, szeretetből. Érkezésükkel segítették a rendszerüket, hiszen mindig a legkisebb viszi a legnehezebb terhet, így a felette lévő, nálánál nagyobb felnőttek megkönnyebbülnek. Nem teljesen, de jelentősen!

A mai gyerekek szülei már azok a felnőttek, akik értik, tudják mindezt, és a saját lehetőségeikhez képest, segítenek a gyerekeknek. Fejlődéssel, tanulással, megértéssel. Próbálnak a helyükre állni, felnőttként működni, gyerekeiknek szabadságot adni. Mi, a felnőttek sokszor úgy érezzük, hogy magunkhoz képest már sok mindent, vagy mindent megtettünk, mégsem lett könnyebb a gyerekünknek. Nem tud beilleszkedni, nem szeret kapcsolódni, nem találja helyét a világban, és vannak azok, akik már meg sem születnek…

Tapasztalati tény, hogy amikor a nagyszülő, nagyszülők is bevonódnak, sokkal több minden változik, mint amikor csak a szülővel tudunk dolgozni. Családállításon a Térben természetesen a nagyszülők is meg vannak jelenítve, sőt az egész rendszer akár 7 generációra visszamenőleg, de amíg az élő nagyszülők tudatosan nem vonódnak be, addig nem történnek jelentős változások a család, és főleg az unokák életében. Talán a nagyszülők tudatos “IGEN”-je kell ahhoz, hogy elakadt energiák áramlása igazán meginduljon. 

Volt amikor a nagymama azzal a szándékkal jött Családállításra állíttatónak, hogy leendő unokája megszülethessen. ( Egy megszületett unoka után a második nem tudott megszületni, több vetélés történt, a babák megfogantak, majd elmentek) Az állítás után pár hónappal a nagymama lánya ismét várandós lett, most megmaradt a baba, izgatottan várjuk, hogy megszülessen.

Amikor a nagyszülők tudatosan belelépnek a változás folyamatába, olyan terhektől szabadítják meg gyermekeiket, unokáikat, aminek köszönhetően az egész rendszer, mindenki aki él, fellélegezhet. Amikor a nagyszülők jönnek el Családállításra, és ők kérnek segítséget, minimum 3 generáció jelenik meg azonnal a térben. Háromszoros esélyünk van arra, hogy gyógyuljon, változzon a rendszer, a benne élők élete.

Nagypapa és nagymama… még több, még nagyobb, mint apám és anyám. Több erő, hit, bizalom, és szeretet.Megszerzett, megtapasztalt bölcsesség amit életükben megszereztek. Ők azok, akik már megnyugodtak, megbékéltek, akik már elszenvedték azokat a veszteségeiket, melyek belátóvá tették őket. Ők azok, akik ha kell, mindig ráérnek. Már nem rohannak, számukra már nincs olyan dolog ami az unokánál fontosabb lenne. Ők azok, akik most látják, az unokán keresztül látják, hogy mi az, amit a saját gyerekeikkel kapcsolatosan nem tettek meg. Nagyszülők, akik bármit megtennének, hogy a családban a legkisebbnek, az ő unokájuknak jó legyen.

Nagypapák és Nagymamák! Ébredjetek! 

Nem elég a családotoknak, és az unokátoknak, hogy végtelennek tűnő időtökkel rendelkezhetnek. Nem elég, hogy finomat főztök, és játszotok véget nem érően. Nem elég, hogy nagypapa megtanítja azt amire apának nincs ideje, és nagymama akkor is nagyon szereti, ha valamit tönkretesz éppen…

… ennél sokkal több kell! TI kelletek, az kell, hogy ti is akarjátok a változást, hogy akarjátok megéretni a sorsotokat, az életeteket, azt, hogy miért kellett pontosan így történnie. A tudatosságotok kell a családotoknak, az unokátoknak. A segítő készségetek kell. Az kell, hogy meglássátok, hogy baj van, és ti segíteni akarjatok. Álljatok bele a család életébe, álljatok a gyerekeitek mögé, hogy érezhesse biztonságban van, megtartva van, szeretve van.

Az unokáitoknak anyukára, és apukára van szüksége, és hogy megkapják-e, ez a nagyszülők felelőssége. Mert ti vagytok azok, akik megadjátok nekünk, az unokáitok szüleinek a helyet a saját rendszereinkben. Anyu, apu ébredjetek! Szükségünk van rátok! Talán még sosem volt rátok szükség ennyire… a gyerekeink élete, jövője a tét, segítsetek! 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea és Dömötör Aletta

www.talentumok.com

A múlt sértettsége…

„A múlt elmúlt és én most továbblépek!”… talán a legnagyobb kegyelem, amit odaadhatok neked, és amivel te feloldozhatsz engem.

… de a múlt nem múlt el, mert nem engeded. Magaddal hozod a jelenbe, veled van, mint a legfőbb erényed. Ha már veled van, legalább a jó dolgokra emlékeztetne… de a sérelmek sokkal erősebbek, mint azt képzelted. Sérelmeid felfalták az életed.

De ki az, aki a sebeket ejtette, és ki az, aki mindezen átsegítene?

Bajban vagy, látom. Látom a tipródásod, és látom, hogy amíg magadat az ígéretek alól fel nem oldozod, addig a kétség lesz az otthonod.

Haragszol… Haragszol rá, rám és magadra. Haragszol az egész világra… Amíg ezt teszed, addig a múlton továbblépned szinte lehetetlen. Pedig ebben a pillanatban, talán valami másra lenne szükséged.

De a múltad nem ereszt, vagy te vagy az, aki nem ereszted el. Az egyetlen biztos, az egyetlen, ami nem változik, az a múlt szentsége. Már megtörtént, és ezt senki nem veheti el tőled. Foggal, körömmel ragaszkodsz. Bárki, aki ebből kivezetne, arra gyanakszol. Főleg, ha a múltadban ő is ott volt. Hogy lehet az, hogy te még mindig a múlt foglyaként válaszolsz, ő pedig a múlton túllépve újra hozzád szól. Ez teljes téboly.

„A múlt elmúlt és én most továbblépek!”… gyere és tarts velem. Lépj tovább az elvárásaidon és az ítélkezéseiden. Lépj tovább a múltban köttetett szövetségeken. Lépj tovább az ígéreteken, melyekben hősiesen megfogadtad, hogy a haragodat, mindig mindenhova magaddal viszed, szem elől nem téveszted. Lépj tovább és érkezz meg. Érkezz meg a saját életedbe. Abba a világba, ahol a sértettség nem táplálhatja tovább az életed.

„A múlt elmúlt, és én Veled továbblépek!” Most veled teszem meg, átsegítelek téged. Talán csak ezért fordultam vissza, hogy ezt megtegyem, hogy a múltadból a valóságodba vezesselek.

Egy pár mondattal tartozom még neked:

„Bármikor bármit is tettünk egymással vagy bárki mással, most kegyelmet adok neked és magamnak. Megnyitom a szívem, és együtt érzek veled!”

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

A szeretet érintése.

Amikor a benned lévő Tér tágulni vágyik, keresel egy helyet, ahol megpihenhetsz, csendben lehetsz. Benső csendedben ismerhetd fel valódi természetedet.

Megnyugvás, megértés, elengedés, csend, szeretet, találkozó tekintetek, egymás felismerése, emlékek bukkannak fel…

Megszülető remény, hogy talán most megértetted.

Szárnyal,tágul, pulzál, áramlik. Ilyen a természete… ilyen a valódi természeted!

Ha keresed a helyet, ahol mindezt megélheted, várunk szeretettel Meditációs táborainkban, engedd, hogy a szeretet megérintsen…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea, Dömötör Aletta.

Szeretet van bennem…

Láttalak, s talán te is láttál már. Szerettelek, s talán te is szerettél már. Felismerések, pörgések, kavargások… volt, hogy mélységek, volt, hogy magasságok. Volt már félelem és volt már szeretet. Volt, hogy mindez kint volt a végtelenben. Volt, hogy kint maradtam, volt, hogy kint maradtál velem.

Talán már minden volt bennem, talán már minden volt körülöttem. Volt, hogy szerettem, nagyon szerettem. Szerettelek téged. Éreztem, hogy téged. Most mégis valami megváltozott. Most valahogy belőlem indul. Belőlem, mert bennem van. Én magam vagyok. Bennem a szeretet fényre és általa erőre kapott. Nem a sajátom, nem a tulajdonom. Én magam vagyok az állapot. Szeretet vagyok.

Szeretlek… valahogy máshogy. Most nem a szeretetet adom, most magam vagyok. A szeretet bennem ragyog. Nem ajándékot hoztam, hanem magamat adom. Hiszen bennem van mindaz, amit csak adhatok. Szeretet vagyok. Bennem van a szeretet. Bennem… de most nem csak a szívemben. Benne minden sejtemben. Minden belégzésben és minden elengedésben. Szeretetem benne az együttérzésben. A kezemben, az érintésemben. Bennem…

Szeretetem az áramlásban, az élet természetes folyamatában, a körforgásban, s aztán a körön kívül… csak úgy a világban. Bennem van… a szeretet bennem van. Annyira új és mégis annyira gyengéd. A változás finoman, lágyan érkezett, nem csapott szelet, nem kért és nem követelt, csak megjelent. Jött, magával hozta a valódi szeretetet, s aztán tovább ment, talán most hozzád érkezett.

Most ha rád nézek, vagy rá nézek, vagy bárkire tekintek, nem azt mondom, hogy szeretlek téged. Csak annyit súgok halkan: „Szeretet van bennem”!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Fotó: Alex Greenshpun

Az idő most nem segít.

Túlfeszített, túlpörgetett világban élünk. Ingerek milliói érnek minket nap, mint nap. Nincsenek olyan pillanatok, amikor nem történik semmi. Mi magunk vagyunk a történés, a cselekvés. Kérdezünk, utasítunk, jövünk, megyünk, intézkedünk. Mintha a Föld is kétszer olyan gyorsan pörögne, mint régen. Rövidek a nappalok, és rövidek az éjszakák. Gyorsan váltogatják egymást. Ingerek… túl meleg, túl hideg, túl esős, túl szeles… túlon túli érzések. Tolerancia szintünk elveszett.

Hirtelen…, mert hogy minden hirtelen történik, valami megváltozik… nem történik semmi. Vagyis nem úgy, ahogy mostanság az szokott lenni. Nem érkezik időben, késik. Várni kell, pedig már azt is elfelejtettük, hogy hogyan kell azt csinálni. Türelmesen várni. Na persze ez a két szó pont értelmezhetetlen. Nem elég, hogy várni kell, még türelmes is legyek? Türelmesen: tűrök és elviselek. Elviselem mindazt, amit az élet most elém tesz. Eltűröm azt is, ha most hátráltat mindenben.

Hátráltatja és lelassítja azokat a dolgokat, amiken túl akarok lenni. Amivel nem akarok időt tölteni, nem akartam foglalkozni. Várni, kivárni, megvárni… nem történik semmi. Ígéretek, amik elvesztek az éterben. Nem érkezik időben. Az idő megtréfált és becsapott minket. Először elhitette, hogy felvehetjük a kesztyűt vele, hogy képesek vagyunk olyan gyorsan rohanni, hogy akár saját magunkat is meg tudjuk előzni. Az életünkön keresztül tudunk szaladni. Most meg pont az idő az, ami elgáncsolt minket.

Lassíts, lassulj le. A sorsod elől úgy se menekülhetsz. Minden, amit eddig elkerültél, most utolérhet. Az idő most nem segít a menekülésben.

Ideje kilépni a térbe. Ideje számot vetni és megnézni az összefüggéseket. Ok- okozat. Mi az, amit tettem, és mi lesz a következménye. Mire számíthatok, mit tartogat nekem most az élet? Ha valamit elmulasztottam, nem tettem meg, annak is van következménye. Itt a térben, láthatom az összefüggéseket. A türelem most, önmagam felé kell. Tűrni és elviselni mindazt, amit magamnak teremettem. Én vagyok a felelős érte!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta