Talán nem tudok mást tenni, csak azt, hogy szeretettel figyellek. Talán csak végig hallgatlak, és nem kérdezek. A szemedbe nézek, úgy igazán mélyen. Mélyen, mert keresem a Lelked. Kereslek, de nem talállak téged, pedig itt fekszel előttem. Látom a félelmed, látom a dühödet. Látom, hogy most sem tudsz mit kezdeni velem. Itt vagyok, itt állok melletted. Miért nem látod, hogy békés szándékkal érkeztem? Mit vársz tőlem? Mit tegyek?
Halkan csak annyit mondasz: „Miért jöttél ide?” Nem tudom, mit feleljek… Kell-e válaszolni erre a kérdésre? Meg kell-e magyaráznom, amikor a szívem vezet? … mert még mindig van valami megmagyarázhatatlan, ami összeköt minket. Talán az ellentétek. Mintha lenne egy vonal, vagy bot, és az egyik végén te vagy, a másik végén pedig én. Két külön világ. Sorolhatnám a különbözőségünk sokaságát. Te ilyen, én olyan. Ha neked fekete, akkor nekem fehér, ha neked lent, akkor nekem fent, vagy pont fordítva…, de eddig még soha nem volt mindkettőnknek ugyanaz. Nem volt olyan, hogy mindkettőnknek fehér lett volna, ugyanabban a pillanatban, csak a szélsőségek váltakozása. Ha azt mondom igen, te rávágod, hogy nem.
Annyira sokáig próbáltam, igyekeztem úgy tenni, mintha a te világod az én világom is lenne. Érzem, hogy próbálsz a bot túlsó végéről magadhoz közelebb rángatni, de a bot nem hajlik és, egyenlőre el sem törik. Próbálsz a nézeteidbe beletuszkolni. Próbálod a szavakat a számba adni, én pedig próbálom mindezt elviselni. Sokat vársz tőlem, túl sokat. Be kell lássam, hogy ennek nem tudok megfelelni. Olyan ez, mintha saját magamat árulnám el. Azt várod, hogy adjam fel önmagam. Mondjak le a világomról, a világodért cserébe…
A te világod hangos, zajos… forog, pörög, teker, nem áll meg. Felkorbácsolt dühöddel ostorként csapsz le… nem figyelsz, nem látod, hogy mit teszel. Küzdesz, vagdalózol, s talán mélyen belül szenvedsz. Ezzel az őrülettel elűzted a Lelked… ezért nem találtam a tekintetedben. Nem tudok így kapcsolódni, mert félek tőled. Félek a pusztító haragodtól, hogy tönkreteszel. Pedig tudom, hogy igazán nem érhetsz el.
… és én se érhetlek el. Nem oszthatom meg a nyugalmamat veled. Az én világom nem pörög, nem teker. Halkan, csendben lépkedek. Nem sietek. Rendelkezem a megállás képességével. Ez számodra unalmas lehet. Amikor nem történik semmi, akkor történnek az igazán nagy dolgok odabent. Amikor nem történik a kinti világban semmi sem, akkor veheted fel a kapcsolatot a Lelkeddel… persze tudom, hogy ez nem érték mindenkinek.
Valaki eltévedt! Vagy te, vagy én… nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a két irány nem vihet ugyanoda. Vagy ha mégis, akkor miért ez a sok különbség? Eltévedni talán csak azt jelenti, hogy az eltévedt ember lépteit fény nem kíséri. Márpedig a sötétben veszélyes lépkedni.
Hozzád a szívem vezetett. Éreztem a szeretetet, még akkor is, amikor a legszívesebben a pokolba küldtél volna engem. Te a gyűlöletedben, én a szeretetemben. Talán magadat gyűlölted, én pedig talán magamat szerettem annyira, hogy mindezen átléptem. A te világod és az én világom, most sem kerültek egymáshoz közelebb!
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
Talentumok-Lélekébresztő gondolataink. 