Változz, változtass!

A szülői alkalmatlanság szüli meg a gyermeki képtelenséget. Amikor hiányzik az apából sugárzó erő, a megoldás képessége, a gyerek bátortalan, visszahúzódó lesz. Úgy érezheti, nincs benne elég erő, bátorság az élethez, a különböző helyzetekben megjelenő kérdések elbizonytalanítják, legszívesebben elmenekülne. Viselkedése először tétova, óvatos, idővel irányító, uralkodó lesz. Soha senki nem tudhatja meg, hogy eluralta a képtelenség érzése, s hogy apját magában a helyére tegye, és ezzel megvédje, kompenzálnia kell. A mélységes üresség és csend, ami gyökere viselkedésének, harsánnyá, hangossá, szinte elviselhetetlenné lesz. Elveszíti kapcsolatát önmaga valóságával, és aztán fokozatosan egész környezetével.

Ha hiányzik az anyából a gondoskodó, odaadó, szeretet, a gyerek durvává válhat, gyűlölködővé lesz. Úgy érezheti, hogy a belső világában megjelenő démonok, a saját démonjai legyőzik. Félelmei, melyek a szeretet hiányában születnek, egyre több teret, és időt követelnek. Elveszik önmaga belső útvesztőjében, remetévé lesz. Belső magányosságának mértéke dühében, kritikáiban, a megkülönböztetés mértékében mutatkozik meg.

A gyermeki képtelenségből, felnőtt Én-kép zavarok lesznek. Azt hisszük, hogy vagyunk valamilyenek, és úgy viselkedünk, mintha valóban azok lennénk. Idővel őszinteségre, ön megismerésre, felismerésre vágyunk, keresünk, kutatunk, és ennek köszönhetően találunk. Megtalálhatjuk azt, akik valóban mi vagyunk, és már nincs is más dolgunk, mint kikerülni a saját útvesztőinkből, szerepeinkből, kötelékeinkből. Ki kell tudni mondani, ki kell lépni, meg kell szüntetni mindazt, aminek köszönhetően elsorvadtunk, képtelenné váltunk. Szembe kell szállnunk önmagunkkal, a magunkban őrzött emlékekkel ahhoz, hogy szabaddá váljunk.

A szabadságunkért megtett lépések közben ismerhetjük fel azokat a belső minőségeket, melyeket már régen elveszetettünk, vagy sosem ismertünk. Ráébredhetünk arra, hogy milyenek is lehettünk volna ha…képtelenségek helyett, képességeket kapunk.

Ahhoz, hogy felnőtt életünkre alkalmassá váljunk, ki kell törnünk a sémákból, megfelelési kényszerekből, és belül szabaddá kell válnunk. Erő, hit, bizalom, szeretet kell az élethez, mert ettől érezhetjük magunkat képesnek…

Arra bíztatlak, hogy a benned lévő képtelenség érzéssel együtt tegyél lépéseket, hogy képessé válhass, szárnyalhass, repülhess! Dönts, válassz, lépj, tapasztalj! Törd össze a sémákat, elvárásokat, ha kell a saját bűntudatodat, de arra vigyázz, hogy miközben ezt teszed ne törd össze magad!

Változz, változtass! Egészen addig, amíg a tükörbe nézve fel nem ismered Önmagad, azt aki te valójában vagy!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Változz, változtass!

Hazaküldöm neked…

Van bennem egy rész, aki nem hozzám tartozik, mégis itt van velem. Valamiért megjelent. Teret, időt, foglalkozást követel. Törődni kell vele. Olyan, mint egy kisgyerek. Félénk, óvatos, bizalmatlan mindenkivel, szüksége van valakire, aki védelmezi, vezeti az életben. Kerestem magamban hetek óta, hogy kerülhetett ide…hozzám tartozik? A múltból lépett elő, valami, valaki visszatükrözi a régi érzéseket? Ki ő, és mit tanít nekem? Honnan, és hogyan került ide?

Az egész, részek összessége, és az életünk nem más, mint történeteink szövedéke, sőt életek történeteinek szövedéke. Vannak csomók amiket ki lehet bogozni, vannak történetek melyeket meg lehet érteni, vannak helyzetek amiket meg lehet bocsátani, és vannak azok a helyzetek, emberek, akiket sosem tudsz tetten érni. Ezek okozzák a feszültséget, a megoldatlanságot, az energiája az ilyen pillanatoknak, akár életeken keresztül követ minket. Aztán egyszer csak utolér, elkap, elterel, beszippant, és benned megváltozik minden. Mert egy rész, valakinek a része megtalált téged, és akar valamit tőled. Talán megértést, gondoskodást, védelmet, szeretetet. Nem tudod, és talán sosem tudhatod meg. Kérdezheted, szólíthatod, de az is lehet, hogy semmit sem mond neked. Talán nem is azért van itt, hogy kapcsolódj vele. Egyszerűen csak ott van, mert téged talált meg. Minél jobban foglalkoztat, hogy ki ő, honnan jött, és mit akar tőled, annál biztosabb, hogy elbújik előled.

Ismerős az érzés, amikor még magadat sem érted? Nem érted, az érzéseket, gondolatokat, aktuális viselkedésed? Volt már olyan, amikor úgy érezted, hogy a kapcsolatot önmagaddal elvesztetted?

Életünkben megjelenő emberek, és helyzetek bennünk és bennük is új aspektusokat, én részeket hívnak életre. Ezek a részek olyanok, mint az újszülöttek, nem tudják hova tartoznak, hova születtek. Hozzád, hozzám csapódnak, gondoskodásra, törődésre vágynak, valakire aki erősebb, és felneveli őket. De annyira ismeretlen még számukra az élet, annyira félnek, hogy bizalom híján óriássá lesznek, és velük együtt a belőlük projektált félelmek, is óriássá lesznek. Bizonytalanná, sejtelmessé teszik az életedet. Éled az életed, és egy pontig észre sem veszed, hogy azzal, hogy befogadtad, az erődet, életenergiádat ajánlottad fel neki, az ismeretlennek. Az ismeretlen helyről, ismeretlen embertől származó résznek.

Vannak bennünk részek, akik bár nem hozzánk tartoznak, mégis itt van vannak velünk, és figyelmet, energiát, teret követelnek. Lehetnénk nevelői ezeknek a részeknek, törődhetnénk velük mint a saját részekkel, de nem lehet. Választani kell. Dönteni kell. Ő vagy TE? Az ismeretlentől vagy akár ismerőstől származó részt, részeket választod, vagy magadat? Múltbeli, akár előző életekből származó történetek megértése, azokban önmagad felismerése, vagy a jelened, a pillanat? Elidőzhetsz, ott maradhatsz, vagy megérkezhetsz. Amit eddig nem sikerült megértened, azt szerinted ezután megérted? Akit eddig nem tudtál elengedni, azt majd most elengeded?

Talán nem is értjük, vagyis nem jól értelmezzük ezeket a fogalmakat, és ezért ragadunk le egy-egy helyzetben. Az elménk az, aki megértést követel. És azzal, hogy ezt teszi, megengedi akár idegen részeknek is, hogy belépjenek a terünkbe, énünkbe, és ezzel életünkbe.

A szív terében nincs szükségünk megértésre, csak megélésre. Szükségtelenné válik az elengedés kérdése is, hiszen a szeretet terében együtt vagyunk békességben, jóságban, szeretetben. Nincs veled, ahogy nincs nélküled sem. Együtt van, és végtelen. Végtelen tér, és szeretet.

Hazaküldöm neked a részt, a részeket, melyeket elhagytál, elfelejtettél útközben. Kerestelek, szólítottalak, de nem találtalak meg. Itt, és most felhagyok a kereséssel, és rábízom a részt a Sorsra, a Mindenségre, hogy jutassa el hozzád, adja vissza neked. Hiszem, hogy megtörténik, és így te is újra egész lehetsz. Mert az egész az pontosan annyi, amennyi a te egészedhez kell, nem több, és nem kevesebb.

Hazaküldöm neked a részt, mert ő tied…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Amikor érző vagy…

Sokan vannak, akiknek meg kell tanulniuk érzővé válni, és sokan vagyunk, akik valamiért így születünk, hogy közvetlen kapcsolatunk van a saját, és a mások kimondott, és ki nem mondott érzéseivel. Nekünk meg kell tanulnunk, jól bánni ezzel az adottsággal, képességgel. Bár ez az adottság szolgálja a körülöttünk élőket, mi mégis sokszor veszélynek vagyunk kitéve mindeközben.

Az érző ember egy pillanat alatt átérzi a másik valóságát. Átérzi a sorsát, a fájdalmát. Belehelyezkedik ebbe az érzésbe, és saját szűrőjét félretéve, a másik életét érzékeli, sőt akár a sorsában osztozva, az életét éli. Így lesz ő támasz, így lesz ő az, aki mindent megért. A másik terébe belevonódva azt éli, amit a másiknak kell megélnie, azt szenvedi el, a sors olyan csapásokat mér rá.

Amikor érző vagy, elveszíted a határaidat. Megszűnik a te meg az én. Már csak együtt van. Nincs eleje, nincs vége. Így a sors nem tud közted, és közte különbséget tenni. Ha őt sorscsapás éri, akkor azzal téged is sorscsapás ér. Már csak a fizikai fájdalom kapcsán ébredsz rá arra, hogy mit teszel. A tested jelez. Jelzi, hogy nem a saját helyeden vagy, hogy a látogatásnak véget kellene vetned.

Amikor érző vagy, fontos lenne, hogy az éberséged megőrizzed. Fél szemeddel pásztázd a teret, figyelj oda magadra. Figyeld az érzékszervi benyomásokat, hogy visszatérhess a saját testedbe. Hunyd le a szemed, és fókuszálj egyetlen egy pontra. Legyen ez egy apró pont a testeden. Érezd a saját tested, annak határait.

Amikor érző vagy, tisztán látod az összefüggéseket, a teret. Tisztán látod, hogy minek mi lesz a következménye. Nincs előtted titok, érzékeled a nagyobb erőket.

Ha igazán érző vagy, akkor most látod, hogy mi folyik kint a Térben. Látod, hogy folyamatosan valakit keresnek. Ellenőrzik az emberiséget. Tisztán kell tartani a szíved, és az elméd, hogy amikor észrevesznek téged, akkor tovább engedjenek, hogy a „hiba” amit keresnek, benned már ne legyen meg. Még nem késő, talán még nincs minden veszve.

Amikor érző vagy, számolnod kell a következményekkel. Érzőnek lenni áldás, és ugyanabban a pillanatban, az egyik legnagyobb teher.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

A viszonzatlanság fájdalma…

Megmagyarázhatatlan érzés ez. A szív és a torok között érezni a hiányt. Olyan, mintha bárki átnyúlhatna a mellkasodon. Hiányzik egy darab, hiányzik egy rész. Megsemmisítő, megfoghatatlan. Fáj a hiány. A szeretet nevében történik az árulás.

Talán úgy kezdődik, hogy az anya valamiért nem tud kötődni a gyermekéhez. A gyerek mindent elkövet, hogy anyja észrevegye. Bármit megtenne az odatartozásért cserébe. Mégis hiábavaló minden. Az anya a szívében nem érzékeli a gyermeket. Pedig vágyott egy gyermekre. Még az is lehet, hogy álmában megszólított egy Lelket, hogy érkezzen meg a Földre. Aztán született egy gyermek. De ez nem az a gyermek. Tekintetében vágyát nem ismerte fel. Nem az a Lélek öltött testet, akit ő hívott, akit álmában megszólított. Valamilyen kozmikus vihar áldozatai lettek mindketten. Az anya gondoskodik, feladatát ellátja. Hűvös, távolságtartó. A gyermek kötődik, mert ez a kötődés tartja életben. Kötődése viszonzatlan. Megtanulja, és hozzászokik ahhoz, hogy nem szerethető. Felismeri, hogy bármit tehet, soha nem lesz az a gyermek, ki anyja szívét felmelegíthetné. Vágyott a család egy gyermekre, de nem őrá.

Az anyai viszonzatlanság fájdalma pokollá teszi az életét. Bénító és megsemmisítő érzés. Rossz ember ő, vagy csak rossz helyre született? Talán őt valaki más álmodta meg. A kozmikus viharnak talán több áldozata is lett. Talán van valahol egy anyai szív, aki őt keresi a végtelenben.

A viszonzatlanság fájdalma az egyik legnagyobb fájdalom. Ismétlődik, és újra és újra megtörténik. Az Élet úgy rendezi, hogy ne tudj róla megfeledkezni. A szeretet egy borzasztóan sérülékeny elem. A viszonzatlan szeretet megállítja az időt, és csapdába ejt.Évek telnek el és a hiány fájdalma nem gyógyul meg. Ha a színeket figyelem, akkor ez egy igazi korall téma. Túlérzékennyé tesz. Hiányzik az Egy. Az az Egy, akinek az első pillanattól kezdve szeretnie kellene. Hiányzik az anya, aki a Te Lelkedet a Földre szólította le.

… mert tudod, ezen a Földön mindenkinek jár a szeretet. Ezen a Földön, mindenkinek jár az anyai szeretet. Az nem lehet, hogy egy gyermeknek viszonzatlanságot kell megélnie.

Menj tovább, és keress a szíveddel. Hidd el, nem a szereteteddel van a gond, csupán a Sors megtréfált téged. Van egy szív, mely a te szíveddel egy ritmusban ver, összhangban van veled. Ha itt vagy a Földön, akkor tudhatod, hogy valaki téged hívott, rólad álmodott.Így tudhatod, hogy az itt léted nem hiábavaló.

Viszonzatlan kötődés, viszonzatlan szeretet… engedd, hogy a Lelked üzenete felül írjon benned mindent, és láss más szemmel!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

Lélekvisszahívás…

Sokan mondják, nem számít más, csak az érzés, a tapasztalás. Hogy nincs külön élet, és halál, az életünk szüntelen utazás, átalakulás. Időtlenségre vágyva, a személyiség vágyait hátrahagyva, magunkat különböző helyzetekben felismerve, kipróbálva. Tudatosan, megértve a válaszokat, elfogadva helyzeteket, elengedve mindazt ami már nem számít, nem szükséges a továbblépéshez. Alázattal, kegyelemmel, megbocsátással, elfogadásban élve az életet. Szenvedéllyel, alkotással töltve napokat, órákat, perceket. A szívedben szeretet, amit szívesen odaadsz bárkinek. Segítesz, támogatsz, ha szükséges. Létezel. Ilyen az élet, amikor velünk van a Lélek.

…és mégis amikor megjelenik az életünkben a legeslegnagyobb a halál, minden megváltozik, és a sok pozitív érzés, gondolat, megélés tovaszáll. Nem marad más, mint rettegés, félelem, kérdések, kérések, könyörgések. Hogy ne velünk, vagy a szeretteinkkel történjen meg. Háttérbe húzódva magunkon belül számoljuk a perceket, órákat, napokat, heteket, és abban bízunk, hogy már elég idő telt el ahhoz, hogy velünk ne történjen meg. Beszorulva az időbe, saját félelmeinkben elmerülve, elménk sorozat gyártásra kapcsolva gyártja a legfélelmetesebb képeket. Ha van egyetlen pillanat mindeközben amikor te-te lehetsz, nem is érted, hogyan történhet ez meg veled…Nem érted, hogyan hullik benned darabokra minden, hogy veszíthetted el mindazt, amit már felépítettél egyszer.Csak egy érzés jelenik meg…hogy újra itt van a közelben, itt ólálkodik körülöted. Az érzést felismered, emlékeztet. Helyzetekre amikor megélted, és benned mélyen olyan kapuk nyílnak meg, amiről eddig azt sem tudtad, hogy léteznek. Eltűnik az idő, a tér kinyílik, dimenziók csúsznak össze. Semmi nem olyan amilyennek lennie kellene, minden ismeretlen. Ebben az ismeretlenben bolyongsz magadra hagyva, félelmeid útvesztőiben. Újra, és újra felmerülő kérdések: Miért velem történik? Hol vagyok? Mi ez? Mit akar mondani ez a helyzet? Kérdésre, kérdések, közel az őrület…nem érted, nem áll össze, egyre kisebbre kucorodva keresed a kiutat. Az életben felmerülő helyzetek félelmet keltenek benned, kibillentenek. Keresed a válaszokat. A sajátjaidat. Azt, amit neked üzen a helyzet, a félelmek, rettegések. De nem érted, nem áll össze, nem tudod mit jelent. Mindent megteszel amire képesnek érzed magad, meghallgatod jószándékú segítőidet, de benned nem változik semmi sem. Szorít, kényszerít a félelem. Kétségbeesel…mit akar a félelem, mire kényszerít engem? Mit tegyek? Mit üzen?Időtlenség van, dimenziók léteznek egymás mellett, egymással szoros összefüggésben. Tér van, ahol valóban nem számít más, csak az érzetek, érzések, és az, hogy mit tapasztalunk meg. Emlékszel? Nem is olyan régen te mondtad ezt. Ebben hittél, eszerint élted az életed. Hova lett? Ki, mi vitte el? Idézd fel az elmúlt éveket, keress tudatosan, szenvedéllyel, szívedből, érzéssel. Keresd meg azt a pontot, ahol megváltozott benned minden…ott, ott lesz a megoldás, mert ott lesz a Lélek. A Lélek, aki tapasztalni született, ott abban a pillanatban ott maradt, megélte a pillanatot, és mire vége lett, te már nem voltál ott, mert a félelmeid tovább léptettek. Megváltozott az életed, mert elveszítetted, vagy rabságba ejtették Lelkedet. Ismerd fel, emlékezz! A pillanatot kell megtalálnod magadban , és hazahívni elveszett Lelkedet.

Lélekvisszahívás kell ahhoz, hogy te újra te lehess. Hunyd le a szemdet, és mond ki: Én itt vagyok, túléltem… Itt vagyok az életben, és arra kérem a Lelkemet, hogy térjen vissza hozzám, tartson velem. Alázattal meghajlok a Lelkem előtt, és kérem lásson meg engem, ismerjen fel. Helyet, teret adok neki az életemben. A félelmekről lemondva, a szeretetet választva visszatérek az életbe, az életembe. Vége van! Valami véget ért, és én túlélő vagyok, túléltem. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, lehet, hogy tettessé lettem, hogy visszatérhessek, de itt vagyok, túléltem.

…s mert túléltem, és itt vagyok az életben, szükségem van a Lélekre, hogy átvezessen az életemen.

Lélekvisszahívás szükséges most ahhoz, hogy Te, újra az a te lehess, aki önfeledten szeret, félelmek, szorongások helyett, és szenvedéllyel, alkotással éli az életet. A Lélekvisszahívása az egyetlen ami segíthet…tedd meg, kérd, ha kell könyörögj, ajánlj fel mindent, bármit, hogy megtörténjen. Aztán csak várj csendesen, türelmesen, és készülj a pillanatra amikor újra megérezheted. Magadban, belsődben, életedben.

Ünnepeld az életet, álmodj reményt, szeress!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Ha apád lánya tudnál lenni…

Ez az írás, egyéni konzultáció után született, de bármelyikünk története lehetne…

Nagyon sokáig, egészen az elmúlt napokig anyám lányaként tekintettem magamra, és ezt abból a felismerésből tudom, amikor betört a tudatomba, hogy én apám lánya vagyok…ha mostantól az vagyok, akkor ki voltam eddig?! Nem lehettem ezek szerint más, mint anyám lánya. Anyám lányaként sokat kellett félni, szorongani, megalkudni, kompromisszumokat kötni, a kapcsolódásokért megalázkodni, mások érdekeit a sajátom elé tenni. Másokat kellett fontosnak látni, másokért tenni, magamról lemondani. Nem panaszkodni, csak tűrni, bírni, menni, tenni, bizonyítani.

Nem azért kellett így viselkedni, mert ő is ezt teszi, és ezt mutatta meg, hanem azért, mert ezek az elvei, és ezt tanította nekünk. Azt hisszük, hogy amikor a másik szerint élünk, az ő elveit tartjuk szem előtt, neki akarunk megfelelni, akkor jót teszünk. Tévedünk. Ezek az elvek nincsenek benne, csak a fejében léteznek, de még sosem tudott megfelelni ezeknek. Talán ebből adódik a félelme, rettegése, hogy egyszer majd valaki lebuktatja, észreveszi ezt.

Gyerekként gyengének láttam, képtelennek, és felajánlottam neki a saját erőmet, segítségemet. Áldozatot vállaltam, és mutattam be érte időről-időre, bizonyítva ezzel saját hűségemet felé, és bízva az elismerésében. Az idő eltelt, az elismerés sosem érkezett meg. Sőt, vannak pillanatok amikor azt érzem, hogy bármit elvenne tőlem, még az életemet is féltenem kell tőle. Az a részem, aki hűséget fogadott neki egyre nagyobb és erősebb lett, sarokba állított engem, és egyre többet követelt. A rész bennem talán nem is hozzám tartozik, hanem az ő része, én csak befogadtam, hogy megvédjem. Cserébe a sok segítségért mindentől meg akar fosztani, mindent el akar venni. Még szerencse, hogy ő is tud félni…mert így tudtam felismerni. Félelme, rettegése olyan erősen jelent meg, és a helyek, ahol megjelenik annyira természet ellenes, hogy ezen bukott meg. Tudom, hogy ezekben a szituációkban én magam nem félnék, nem rettegnék, így azt gondolom, hogy ezek az érzések nem a sajátjaim, nem az enyémek.

Sokat, sokféle módon próbálkoztam az elmúlt években, hogy kötődésünket feloldjam, megszüntessem. Kértem, könyörögtem, elmagyaráztam, hogy miért rossz, ami történik, nekem. Elfogytak a kapaszkodók, a kimondott feloldások mellett sem változott a lényeg. Újra, és újra megjelenő félelmek, szorongások, melyek hosszabb vagy rövidebb időre hatalmukba kerítenek. Elfogytak az ötletek…talán feladtam, hogy megoldjam, és sokszor magamra, mint az ő áldozatára gondoltam…

Aztán egyszer csak a legnagyobb félelmek, és szorongások megszülték a csendet bennem. A csendet, amikor már nincs mit elmondani, egyetlen lehetőségünk önmagunkkal újra kapcsolódni. Felkutatni, megtalálni magamat a mélyben, azt a valakit, akit már nagyon régen elvesztettem. Még az is lehet, hogy nem én hagytam el, hanem elvette tőlem. Elvette, ellopta tőlem mindazt, ami neki kellett belőlem.

Apám lányát, azt a részemet, akit apám lányaként azonosított bennem, száműzte. Apám lánya bátor, szenvedélyes, erős, semmitől nem riad meg. Megoldásokat keres, segítséget nyújt, ha kell. De apám lánya az is, aki ellene megy annak, ami nem tetszik, amivel nem ért egyet. Ha kell harcol, de soha senkit nem foszt meg. Apám lánya élni, tapasztalni születetett, élvezi az életet. A jó dolgokat szívesen tapasztalja meg. Olyan, mint egy szabadságharcos, de sosem másokért harcol, önmagáért teszi meg. Nem látványosan teszi, nem tömegekkel megy, nem áll ellent látványosan, de sosem kerül ketrecbe. A büntetést nem tűri, és ő sem büntet. Egyenrangúnak született. A szív ereje vezeti, a szeretet. A szeretet, ami a mindennapi apró dolgokban mutatkozik meg. Abban ahogyan teszi, teszem. Szívesen, szeretettel. Mert megtehetem. Könnyedséggel, mert a szívesen, könnyed. Feladás nélkül, kompromisszumok nélkül, önálló döntésből. Képes hibázni, elesni, újra felállni, tovább lépni. Mert nincs mitől félni. Nincs kitől félni. Mert lehet hibázni, bocsánatot kérni, megbocsátani. Lehet rossz döntéseket hozni, bűnhődni, és büntetni. Feloldozva lenni, feloldozni. Elköteleződni, felszabadulni, felszabadítani.

Apám lányaként a világban szabadon lehet létezni, szabadon lehet választani, szeretni. Apám lányaként önmagamként lehet élni, mert apám nem akar tőlem semmit. Nem kell neki az enyém, mert van neki…Nem adja az övét, mert megtanította, hogy lehet nekem is…megmutatta, hogy lehet ebben a világban félelmek, szorongások nélkül, szabadon teremteni, és a megteremtett életet élvezni. Megtanított hűségesnek lenni. Nem egy emberhez, egy eszméhez. A szeretethez. Megmutatja, hogy a szeretetért mindent fel lehet adni, meg lehet érte hajolni, de van egy pont, ahol ki kell egyenesedni, és tovább kell lépni, ott azon a ponton magadat kell tudni választani…

…mert a szeretetet csak szabadon lehet élvezni.

A mai naptól kezdve apám lányaként tekintek magamra, és szabad döntésemből, elhatározásomból választom az ő elveit, tanításait. Anyám eszméit szabadon engedem, ahogy őt magát is. Feloldozom magamat a fogadalomból, ígéretből, és tovább lépek. Apám lánya lettem, és bár sokáig ettől féltem a legjobban, hogy hozzá tartozzak, most nagyon örülök, hogy megtehetem, mert apám lányának lenni belül jó érzés, felszabadít.

Ha te is apád lánya tudnál lenni, megismerhetnéd a szeretet egy másik formáját, megtapasztalhatnád milyen szabadon szeretni. Szabadságot csak apánk tud adni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Szeretet morzsák…

Nem vártam mást tőletek, csak gondoskodást, szeretetet. Olyan nagy kérés ez tőlem? Nem értem, nem értettem… mert hogyan is érthetné meg a gyerek, hogy a felnőtt miért, mitől képtelen…képtelen szeretni, törődni, megvédeni. Gyeremekként nem értjük, csupán elszenvedjük. Próbálunk jobban viselkedni, megfelelni, kedvében járni. Próbálkozunk, tiltakozunk, harcolunk…hátha meglátja, hogy itt vagyok én, a gyereke, aki hozzá jöttem, őt választottam, őt akartam szülőmnek. Választásommal elfogadva a családban meglévő titkokat, hazugságokat, hibákat, és hibáztatásokat. Igent mondunk, itt vagyunk. Próbálkozunk. Próbáljuk szeretet híján élni az életünket…

…ha azt kérdezed tőlem, aki így nőtt fel, hogy miért lettem erős, kemény, akkor azt mondom neked, próbáld ki, hogy milyenné tesz szeretet híján felnőni. Megkapsz mindent ami ahhoz kell, hogy életben maradj, felnőhess, de a melegséget, közelséget, a valódi törődést és szeretetet csak hírből, elmondásból ismered. Legyél gyengéd, kedves, engedd, hogy valaki megtartson téged…ismerős kérések?! De hogyan lehetnél ilyen, amikor azt sem érted, hogy ezek a szavak mit is jelentenek. Játszmák között nőttél fel, ahol az egyik, legyőzi a másikat, ahol a végén mindig csak egy marad. Egy, aki a legerősebb, vagy a leggonoszabb.

Kiváltság vagy büntetés ilyen rendszerben mély érzésű, szeretetteljes emberré válni? Ki az, akinek oda lehet adni, meg lehet mutatni? Ki az, aki megérti, érzi, megbecsüli?

…újra, és újra visszanézek, kapaszkodókat keresek magamhoz, az életemhez. Felidézek helyzeteket, és látom, ahogy odaadod, odaadtad, de ott akkor még nem ismertem fel. Odaadtad ahogy csináltad azt, ami fontos volt neked, ahogy bántál azzal, akit szeretett a szíved… megláttam, felismerem. Látlak téged a helyzetekben, és látlak a mindennapokban, most is megteszed. Nem látványosan, nem mutatod meg, mintha titkolnád, titkoltad volna, hogy te is képes vagy rá, neked is megy. Mintha szeretted volna megőrizni magadnak, vagy talán annak az egyetlen embernek, akit igazán szeretett a szíved, Lelked. Látom, hogy mi történt veled, és megértelek, együttérzek. Tudod én vagyok az egyetlen, aki a fájdalmadban osztozni tud veled, hiszen én vagyok az, aki teljességében ismeri a történetet. A történetet, amiben talán semmi más nem volt, csak tiszta szeretet, szerelem. Talán ebből a szerelemből születtem, talán ti voltatok azok, akik meghívtatok az életbe. Hozzátok jöttem. Azért a szeretetért, amit akkor éltetek meg. Beteljesülés helyett megmaradt a lemondás, hiány, fájdalom bennetek, és mi a gyerekek, szeretet helyett, ezt kaptuk meg tőletek.

Vannak pillanatok, amikor megláthatjuk az igazságot, megláthatjuk a valódi érzéseket, az arcokat a maszkok mögött, a fájdalom mögött a szeretetet, amit valamiért, valakiért ti akkor elengedtetek.

Szeretet morzsákat kaptam tőled, tőletek, és ebben a pillanatban ezek a morzsák, és felismerések jelentik számomra a legeslegtöbbet.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

Különös kapcsolat…

Egyedülálló, különleges kapcsolatban vagyunk a Sorssal, az élettel. Már fogantatásunk előtt kapcsolódunk, egy bizonyos helyre, helyzetre, sorsra, életre mondunk igent. Szerződünk. Ott, akkor látatlanul mondunk igent. Annyira szeretnénk élni, tapasztalni, hogy bármit bevállalunk. Nem nézzük meg, nem módosítjuk, nem olvassuk el az apró betűt. Ott, akkor még annyira izgatottak vagyunk, hogy semmi más nem számít, csak hogy jöhessünk.

Szerződésünk alapja előző életeink tapasztalásai, kiegyenlítetlen mérlegei. Ott, akkor még nem sejtjük, hogy tulajdonképpen kiegyenlíteni, rendet tenni jövünk. Életünk eseményei, történetei szigorúan tartják a szerződésbe foglalt kereteket, nem enegdnek abból ki minket. Ami belefér azt megtehetjük, szerződésünknek megfelelően teremthetünk, és veszteségeket szenvedünk. Később, amikor tudatunkra ébredünk sok mindent megértünk, megértjük, hogy miért is születtünk. Megértéseink színezik megéléseinket, gyorsítják, és ezáltal sokszor nehezítik megéléseinket. Olyan, mintha mielőbb szeretnénk letudni a szerződésbe foglalt, vállalt kötelezettséget. Sokszor eltévedünk, utunkról letérünk, de az élet újra, és újra a megfelelő helyre terel vissza, és vállalásainkat újra hangossa felolvassa. Az igazán nehéz pillanatokban alkudozni kezdünk, kibúvót keresünk. Azt mondod, nem is tudtad, hogy ezt vállaltad, és hiszed, hogy lehet könnyíteni rajta. Sokszor, nagyon sokszor eljutunk arra a pontra, ahol bármit odaadnánk azért, hogy a szerződésünket a Sors végre összetépje, és valami újat vállalhassunk, olyat, amit már tudatosan vállalunk, ahol ügyelünk minden bekezdésre, apró betűs részre. Bármit megtennénk azért, hogy mást élhessünk, mást tapasztalhassunk meg, mert azzal ami van, nem bírunk el. Végül jönnek a felajánlások, ígéretek, feláldozzuk mindazt, ami számunkra sokszor a legkedvesebb. Lemondásra, beletörődésre kényszerítjük magunkat, amikor megérezzük, hogy a Sors hatalmasságával nem bírunk el. Térdre borulunk, könyörgünk, hogy segítsen, könnyítsen, vagy csak eresszen el végre…hogy azt aki a legkedvesebb, azt ami a legfontosabb már ne vegye el…

Gondoltad volna, hogy ezzel tulajdonképpen felajánlod magadat, hogy a másik helyett, majd te teszed meg?! Majd te elszenveded, vagy felajánlasz valakit, akit erősnek látsz, hogy majd ő megteszi helyettetek. Felajánlást teszel a Sorsnak, könyörögsz, hogy bármit, csak ezt ne…de a bármi, az bármi, tudtad ezt?! Lehet, hogy jobban jártál volna, ha nem állsz bele a másik ember életébe, és hagyod, hogy ő elszenvedje mindazt, aminek meg kell történnie. Hiszen az ő élete, az ő vállalása, az ő szerződése. Talán ő tudja, vagy lehet, hogy nem, de akkor is ő vállalta egykor, hogy ezzel a feladattal érkezik, ő igent mondott erre. Igent a veszteségekre, betegségekre, nehézségekre. Senki nem másíthatja meg ezt az igent, még ő maga sem. Mert a Sors nem ereszt addig, amíg a feladat el nincs végezve. Először szépen kér, majd követel, aztán végső esetben megfoszt, elvesz. Nem számít más csak az, hogy előbb vagy utóbb, egyensúly legyen.

Sokáig azt hisszük, hogy az a legrosszabb, legfájdalmasabb, ha velünk történik valami rossz, mi szenvedünk el veszteséget. Aztán előbb-utóbb ráébredünk, hogy sokszor jobban a fáj látni, és részt venni, mint elszenvedni. Sajnáljuk a másikat, meg akarnánk menteni. De nem lehet… mindössze annyit tehetsz, hogy ott maradsz vele, együttérzésel, szeretettel részt veszel az életében, a szerződésében még akkor is, ha te nem is szerepelsz benne…

Az élet, életünk különös kapcsolatok szövedéke. Kapcsolataink és a Karma kegyetlennek tűnő törvénye megtanítja nekünk, hogy milyen is a valódi szeretet. Szeretetből ott maradni, vele lenni, az utolsó percig, amíg csak lehet…

…és még az is lehet, hogy ez az ő életének az igazi értelme, ezért született, hogy ebben az életében megtapasztalhassa ezt a szeretetet veled, tőled. Különös kapcsolat a tiétek, és ha nem lenne Sors, Karma, szerződés amit mindannyian aláírtunk egyszer, akkor talán sosem találkozhattatok volna, és a pillanat ami így van, az nem lehetne. Éld meg a pillanatot, a különös kapcsolódás jelentőségét, élj, és szeress, amíg itt vagy, amíg itt van, amíg lehet!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com 

Ne add fel!

Ne engedd, hogy elvegyék tőled, hogy a szeretet szükséges, és értékes!

Ne engedd, hogy elvegyék tőled a szeretet iránti hűséget!

Ne add fel, hogy a világ egy ennél szebb hely lehetne!

Ne add fel a Lelked üzenetét mások gondolataiért cserébe!

Engedd a sorsnak, hogy elvegye mellőled azokat, akik bántanak, és mérgezik az életedet!

Amikor veszteség ér, ejts egy könnycseppet, hogy érezd a bőrödön, a fájdalmas búcsú elérkezett!

Engedd meg magadnak a továbblépést, és ültess egy virágot a múlt emlékéért.

Ha csalódsz, keress egy fát, melynek elmondhatod, hogy elmúlás borzasztó fájdalom.

Ha az éjszaka démonjait a nappalban érzed, nézz fel az égre, keresd a Holdat, mely a legnagyobb sötétben is utat mutat neked!

Ha úgy érzed, hogy az életed megrekedt, imádkozz a viharhoz, hogy a nehezéket magával vigye!

Ne add fel, hogy a világ egy jobb hely is lehet!

Kép: Pili Caridad

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Ok és okozat…

Olyan egyszerű, és mégis olyan nehezen látod meg. Csak elszenveded. Azt gondolod, hogy a világ összefogott ellened, hogy igazságtalan, amit veled tesznek az emberek. Az önsajnálat csapdájába esve feláldoztad magad a saját érzéseidnek, az áldozati szerepnek. Dühöngsz, harcolsz, küzdesz. Bárkivel összefognál a világ ellen, hogy megbosszulhasd azt, amit valaki veled tett.

Azt gondolod, hogy nem ő miatta teszed. Azt gondolod, hogy már nem érdekel az az ember, aki valaha a világot jelentette neked. Azt gondolod, túl vagy rajta, már nem érhet el. A szeretetet a szívedben, bosszúra cserélted. Ott abban a pillanatban megszületett egy új rész benned. Egy olyan rész, aki ártana bárkinek. Mindezt azért, mert te csalódtál a szeretetben, vagy abban az emberben, akinek szeretnie kellett volna téged.

Csalódásod túlnőtt rajtad, és életenergiát követel tőled. Elszívja tőled az örömödet, megsemmisíti az érzéseidet. Kritikus vagy és megítéled a környezeted. Megítélsz mindenkit, akiben van szeretet. Karodba zárod azt, aki olyanná vált, mint te. Tudattalanul akár még ígéretet is tettetek. Bármit megtennétek a szeretet ellen, hogy ne kelljen újra azt a mardosó érzést érezned.

Talán még nem vetted észre, hogy most te teszed mindazt, amit valaha veled tettek. Az áldozati szerep megszülte a tettest benned. Mégis úgy tekintesz az életre, a helyzetekre, az emberekre, mintha még mindig áldozat lennél, és te lennél az, aki „csak” elszenveded. De a sors mutatja neked, hogy tettesként uralkodsz mások felett. Elvesz tőled. Megfoszt téged. Elvesz lehetőségeket. Megreked az életed. Nem jönnek össze a dolgok körülötted. Nem szívesen kapcsolódnak hozzád emberek. Napról napra újabb történetbe akadsz bele. Szitkozódsz, átkozódsz. Indulataid és rossz indulatod visszatérnek hozzád, úgy, mint a bumeráng. Célzol, eldobod, de mégis téged talál el. Pont úgy tér vissza hozzád, ahogy eldobtad.

Saját teremtésedtől szenvedsz. Amint vetsz, úgy aratsz. Nézd meg az életed, és gondolkozz el azon, hogy vajon mint vetettél el, ha ezt kell szüretelned!?

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Belevonódás helyett…

Vannak az életben olyan emberek, helyzetek, melyek magukkal sodornak, szinte beszippantanak bennünket. Aggodalomból, szeretetből, kíváncsiságból, vagy csak azért, mert úgy érezzük, hogy tehetünk valamit, bármit, hogy neki könnyebb legyen. Nekünk nem telik semmibe, neki viszont az életét könnyítheti meg. Így bevonódunk, részesévé válunk. Együtt érzünk a fájdalmában, átérezzük a kilátástalanságát. Szomorúsága szomorúvá tesz. Örömében egy pillanatra te is fellélegezhetsz. Sorsa fontosabbá válik a saját sorsodnál. Itt ezen a ponton tudhatod, hogy teljesen belevonódtál. Már jobban érzed őt, mint magadat. Lemondtál a saját életedről, magadról őérte. Elveszítetted az uralmadat a gondolataid felett. Az ő vihara magával ragadta az életedet.

A vihar forgató szeléből állj félre, vonulj fedezékbe. Lassíts! Figyelj! Biztos, hogy veled történik mindez? Biztos, hogy a vihar tőled követel? A te értékeidet, a te lehetőségeidet ragadta el?

Talán elérkezett az a pillanat, amikor ideje egy lépést hátrébb lépned. Hagynod kellene, hogy a sors a dolgát bevégezze.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

A tekintet mögött…

Érdekes érzés nézni egy arcot. Látni a szemeket. Fel szoktam magamban tenni a kérdést: „Ki van ott bent?” „Ki néz ki rám?” Annyira sebezhető és érzékeny az ember, és mi úgy teszünk, mintha érzések nélküli lenne az élet.

A szem a Lélek tükre, legalábbis így kellene lennie, de az utóbbi időben a fájdalmak temetője lett. A meg nem élt fájdalom, a lehasított fájdalom, a ki nem mondott fájdalom. Az egyedüllét fájdalma. A magány hatalmassága. A szemeid azt üzenik bajban vagy. Veszélyen a Lélek, talán veszélyen az élet.

… és mindeközben úgy teszel, mintha téged semmi sem érne el. Kemény vagy, megkeményedett a szíved. A viselkedésed elutasító és úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Megtévesztesz mindaddig, amíg nem látlak újra téged, amíg a szemembe nem nézel. A szemed elárul téged. Megmutatja a Lélek fájdalmát a védő faladon innen.

Talán úgy élsz, hogy az érzéseket már rég megtagadtad, kirekesztetted, de tudd, hogy a tekinteted elárul téged. Amíg nem nézel szembe a fájdalmaiddal, addig a felépített falad csak egyre erősebb lesz, és a szemedbe zárt fájdalom ettől nem gyógyul meg.

Aki tud olvasni a szemek üzenetében, az mindig látni fogja, hogy ki van ott bent.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Együttérzés helyett…

Egész életemben az érzések, és az együttérzés minősége határozta meg az életemet. Érzések, melyek legtöbbször fájdalmat keltettek, hiszen a megélt történetek színezték a pillanatokat szürkére, majd feketére. Ezzel együtt is természetes volt érezni, akár fájni, szenvedni. Mert ez a természetesség tette lehetővé, hogy néha, pillanatokra sikerüljön nagyon jól lenni, felhőtlenül örülni, tiszta szívből szeretni. Az újabb kudarcokat, csak ebből a pozitív minőségből kiindulva lehetett elviselni. Sokszor felmerült a kérdés bennem, hogy vajon egy ember az életében mennyit szenvedést bír ki? Mi az, amit túl lehet még élni, és mi az, amibe már bele lehet halni. Talán nem véletlen a kérdés feltevése…talán sokszor a peremen táncoltam én is. Minden csalódás és fájdalom ellenére újra felálltam, újra bíztam, és bizalmat szavaztam.

Egészen addig volt ez így, amíg meg nem jelent az életemben az a valaki, aki úgy éreztem konkrétan azért érkezik, hogy elvegyen tőlem valamit. Valamit, vagy valakit. Valakit, vagy valamit, amit számomra fontosnak hisz. Hazugságokra épített világunkban nem egyszerű szerepet vállalni, sőt vannak pillanatok, amikor már lehetetlennek tűnik.  A lehetetlen pillanat, amikor megérkezik Ő, aki elvesz, elvisz valamit. Próbáltam elfogadni, megérteni, de amikor azt érzed, hogy el akar pusztítani, akkor hogyan tudsz bármire igent mondani?! Ő és te, a ti kettőtök szövetsége. Együtt veszélyesek vagytok, életveszélyesek. Önmagatokra, és minden hozzátok kapcsolódó emberre. Ti vagytok a két megbízott, a két rettegett… küldetésetek a pusztítás, fájdalom okozás, megsemmisítés lehet, mert ezek szerint az elvek szerint éltek.

Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy el tudom fogadni, és igent tudok rá, rátok mondani. Hogy mondhatnék igent egy olyan erőre, ami eltipor, tönkretesz mindent?!

Próbáltam, próbálok kivonódni, háttérben maradni, de nem segít. Ha belelépek felszippant, megsemmisít. Próbáltam a ti szabályaitokhoz igazodni, nem segít. Nem tudok, nem vagyok képes egy bizonyos ponton tovább lépni, mert úgy érzem akkor ott elveszek, eltűnök Már nem tudom mit tegyek, és mit ne tegyek. Eltévedtem a saját gondolataim útvesztőiben, és az érzéseimet elrejtettem egy olyan biztonságos helyre, ahol ti biztosan nem találhatjátok meg.

Képes voltam rá, hogy téged mindennek ellenére, azzal együtt amilyen vagy, szeresselek. A rosszságod, gonoszságod ellenére is. Egészen addig a pontig, amíg meg nem jelent Ő. A kettőtök együttes rosszsága, szövetségetek a gonoszra, a pusztításra, elfogadhatatlan. Nem akarok, és nem is tudok semmiben részt venni, ami velejétől romlott, gonosz. Talán most először tudlak igazán rossznak látni, annak tükrében, amit Ő mutat nekem. A korábban kiszínezett, viselhetővé tett minőség szertefoszlott. Látom a gonoszság pusztító erejét, és félelmetes. Látni, tudni, hogy bármikor-bárkit tönkre tehettek. Érzések nélkül kifosztani másokat, elvenni, megsemmisíteni. Parancs szavaknak hangzanak, de emberek vagyunk, és még ha ez is a parancs, ellene lehet szegülni. De ki teszi? Csak az, akinek vannak érzései, aki a másikat is látja. Mindaddig amíg csak az önös érdekek vannak, akár a másik élete árán is, addig nincs miről beszélni. Tudom, hogy tudjátok, hogy látlak, látunk benneteket, és ez a bennetek élő gonoszt egyre jobban dühíti. Érzem ahogy készültök, bosszút forraltok, átkokat szórtok. Bénítjátok a másikat, hogy mindeközben ti szabadon garázdálkodhassatok. Szövetségeseket toboroztok.

Nem akartam harcolni. Talán feladtam, és kiszálltam, hogy ne kelljen küzdeni. Volt idő, amikor bármit odaadtam volna azért, hogy meg tudjalak ettől az erőtől szabadítani. De tudom, te választasz. És te, ezt választod. Megérezted az ízét a gonosznak, és őt választottad. Látom, érzem, tudom, hogy elvesztettelek. Be kell látnom, veszteséget szenvedtem. Megint, még egyszer. De nem is elvesztettem, hanem kifosztottak, elvették tőlem. Elvették, két kezemből, és szívemből kitépték mindazt, aki és ami fontos volt nekem. Elvitték, hogy használják, felhasználják vagy éppen ellenem fordítsák. Ők ketten együtt szövetségesek, erősek. Ellenem folyik a harc érzem. S ha ez így van nincs itt helyem. Talán amikor ide léptem, eltévedtem. Tévedéseim okán egyre több erőt vesztettem, mert mindent amit tévedésből teremtettem, elviszi az erőmet, hiszen nélkülem nem lenne, így én táplálom, látom el erővel.

Most van bennem elég elszántság, hogy kimondjam, bármi is lesz, részemről Vége, és hangosan kimondom: NEM! Nem értek egyet, nem adok áldást, mert nem tehetem meg! Nem mondhatok igent a gonoszra, mert a Fény felé mutat az én igenem!

Visszafordulok a saját irányomba, a saját utamra, megerősítem a hitemet, és ígértemet a Fénynek, s ha kell megharcolok bárkivel, hogy magamat védjem. Szólítom  Lelkemet, erőmet, érzéseimet, hogy térjenek vissza hozzám, legyenek velem, bennem. Felállok, és nem csak a talpamra, hanem magasabbra, hogy mindent tisztán láthassak. Látni akarom újra a tisztát, jóságosat, szépet, igazat, mindazt amiben hittem, mielőtt kimondtam volna rád, rátok az igent. Az elveszett NEM, előkerült végre.

Feloldozom magamat az önként vállalt szerepekből, és szövetségből, kilépek. Feloldom a fogadalmakat, ígéreteket melyek összeköthetnek minket, és szabadon engedlek benneteket. Mostantól hagyom, engedem, hogy elkövessétek azt, amivel megbíztak benneteket, amire szövetkeztetek.

Ettől a pillanattól kezdve Én-én vagyok, és ti-ti lehettek. Visszakövetelem mindazt az erőt és energiát, amit tőlem vittetek el, és felkérem a Sorsot, hogy mostantól viselje gondotokat helyettem. Részemről itt, és most vége van…a ti világotokból kilépek, és az enyémbe belépek. Két külön világban létezünk, és ez egy így van jól, így kell lennie.

Együttérzés helyett szabadságot adok nektek, hogy az együttérzésem, az érzéseim megmaradhassanak azoknak, akik jóságosak, jó  emberek.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Engedd meg, hogy gyógyulhasson az életed.

Mindaddig, amíg a módszereket, és a segítőket önigazolásra használod, nem változhat semmi az életedben. Legalábbis könnyebb nem lehet… elindulhat változás, de ennek a változásnak, nem fogsz örülni még te magad sem. Az önigazolás, egyfajta önámítás.Saját magunkat akarjuk elkábítani, hogy az igazság ne fájjon. Kitalálunk történeteket, összefüggéseket, komplex rendszereket hozunk létre az elménkben, és ezeket visszük el a terápiás beszélgetésre. Erről beszélünk, és megerősítést várunk arra, hogy jól gondoljuk, jól látjuk. Elmondjuk azt a történetet, ami a fejünkben létezik, de a valósághoz amit megéltünk, nem fér senki. Még te magad sem… Kirekesztetted, kizártad magadat belőle, és helyette létrehoztál egy másik történetet.

Széthullott életed, sikeretelenséged folyamatosan üzeni, hogy valami nincs rendben, segítségre van szükséged. Te is tudod, belátod, és keresed azokat az embereket, módszereket, melyekről első hallásra úgy gondolod, hogy segíthet. Elmész, kipróbálod. Kéred a barátnődet, párodat, hogy kísérjen el, legyen tanúja az eseménynek…te megpróbáltad. Próbálod, de nem megy… nem tudod megengedni magadnak, hogy valódi segítséget kérj végre. Mert ahhoz, hogy ez megtörténhessen, önmagaddal szükséges szembenézned, és mindazt amit felépítettél, neked magadnak kell téglánként lebontani.

Ahhoz, hogy gyógyulhass, gyógyulhasson az életed, őszintének kell lenni. Először magadhoz, és meg kell látnod azt a rengeteg hamisságot, amit te magad építettél fel. Bizalmat kell szavazni egy másik, számodra idegen embernek, a segítőnek, mert e nélkül a bizalom nélkül, a terápiás beszélgetés helyett, csak sivár fecsegés lehet. A fecsegésben megint csak elveszel, és egy lépéssel távolabb kerülsz attól, amit szeretnél. Hiába szeretnéd biztosra tudni, hogy az adott módszer vagy segítő tud segíteni, amíg bele nem vonódsz nem tudhatod meg, hogy számodra ez a megfelelő módszer, segítő, vagy pillanat-e.

Mit jelenthet a megfelelő pillanat?

Akkor történik, amikor nyitott vagy rá, és annyit kapsz ott, abban a helyzetben, amennyit be tudsz fogadni, elbírsz. Amikor és ami így történik, az a megfelelő pillanatban történik. Ha nem így történik, akkor nem történik semmi…mert nem a megfelelő pillanatban történik.

Mindaddig amíg te magad nem tudsz nyitott lenni a válaszokra, amíg nem tudod elmondani a saját igazságod helyett, hogy mennyire fáj a sok veszteség amit elszenvedtél miközben az igazságodat kerested, addig nem történhet nagy áttörés, hidd el. Amíg az igazságodat keresed, addig erősíteni szeretnéd a személyiségedet, és ehhez keresel partnereket, csak te tanácsadónak, terapeutának nevezed őket. Amikor az igazság helyett a kapcsolódási lehetőségeket keresed, amikor arról beszélsz, hogy a benned lévő fájdalommal, félelemmel együtt is szeretni szeretnél, ebben segítsenek…akkor tettél egy lépést magadért, talán először az életedben. 

A gyógyulás, a terápia valójában nem más, mint önismeret. Önmagunk feltárása a legnagyobb mélységben, megismerése mindannak ami van, és felfedezése a hiányzó részeknek. Ahhoz, hogy a gyógyulás megtörténhessen, kell melléd időlegesen egy másik ember, aki vezet, átvezet a saját nehézségeiden. Kellenek módszerek, szimbólumok, mert ezek finoman segítenek, utat mutatnak, lehetőségeket. A számodra megfelelő embert kell kiválasztanod, és megfelelő az lehet, akiben meg tudsz bízni, akire rá mered bízni magadat.

Mindenkinek meg van a maga embere, és a módszert nem neked kell megválasztanod, azt ő választja ki neked. 

Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor nyitottá válik, és ott, abban a pillanatban megjelenik az embered. A “mester”, aki segíthet, és segítségével meggyógyíthatod az életedet.

Minden ami ez előtt történik, tapasztalás csupán… edzés, hogy amikor az igazi kihívás megjelenik az életünkben, végig tudjuk csinálni, ne adjuk fel… Így semmi sincs hiába, semmi nem véletlen. Emberek jönnek, mennek az életünkben, és mindig mi dönthetjük el, hogy ki lesz az, aki segíthet.

Az életednek gyógyításra van szüksége, mert szenvedsz tőle, benne… engedd meg, hogy gyógyulhasson, keresd az igazság helyett, a szeretetet, mert ez az egyetlen út, ami működik, működhet. Ismerd meg a Szeretet egyenes útját, mert a Szeretet az egyetlen ami meggyógyíthat téged, és az életed. 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Engedd meg, hogy gyógyulhasson az életed.

Hogyan lehetek jó szülő?

Családállítóként, és szülőként is keresem az új nézőpontokat, hogyan lehetne jól működni szülőként. Jól, azaz úgy, hogy a kapcsolat megmaradhasson, és minden résztvevő jól érezhesse magát benne. Tudatlanságunk okán sok hibát követünk el a gyereknevelésben, de mára már rengeteg jó könyv van ebben a témában, lehet tanulni, fejlődni, és változtatni. Legutóbb Dr Máté Gábor: Szétszórt elmék című könyve inpirált új gondolatokra, amit most szeretettel megosztok velteke annak reményében, hogy ha képesek vagyunk szülőként jól működni, akkor értelmet nyerhet elszenvedett gyermekkorunk, és ha már mi nem kaphattunk megértő szülőket, gyermekeinknek mi magunk megadhatjuk ezt a minőséget még akkor is, ha példamutatásával senki nem tanította meg nekünk. Megtanulhatjuk könyvekből, egymástól, gyakorolhatjuk, és a végén nem mást mint a gyermekünkkel való jó kapcsolatot nyerhetjük.
– A szülő gyermek kapcsolat sok kihíváson megy keresztül. Ahhoz, hogy a kapcsolatot megőrizhessük fontos tudnunk, hogy a szülőnek magára kell vállalnia a kapcsolat helyreállításáért a felelősséget, a gyermek életkorától függetlenül.
– A szülő nem várhat arra, hogy a gyermek kezdeményezze a kapcsolat helyreállítását egy összecsapás után. Lehetővé kell tenni, hogy a gyerek érezhesse, hogy a kötődési kapcsolat erősebb minden vitánál, vagy nézeteltérésnél, ami közte és a szülő között valaha is felmerülhet.
– Szülőként el kell fogadnunk azt a tényt, hogy esetenként vitára kerül sor. A gyermekekkel való kapcsolat időleges törései elkerülhetetlenek, és önmagukban nem okoznak sérülést.
A valódi sérülést az okozza, amikor a szülő a gyermekre hagyja, hogy a kapcsolatot újra felvegye. Ha kötődését a gyermek bocsánat kéréséhez köti, olyan helyzetet teremt, amiben a gyermek nem tud őszintén részt venni. Sem a bocsánatkérése, sem megbánása nem lesz őszinte. A feltételekhez kötött megbocsátással a gyermeket megszégyenítik.
Alapelv a gyermek-szülő kapcsolatban, hogy a gyermek semmilyen tette nem veszélyezteti a kapcsolatot, így neki semmit nem kell tennie azért, hogy a kapcsolat helyre álljon.
Ha a szülő elvesztette a kontaktust a gyerekkel, akkor az ő feladata, hogy helyreállítsa a köztük lévő személyközti hidat.
A híd helyreállítása azt jelenti, hogy elismerjük ami történt, és megértjük, hogyan érezheti magát a gyermekünk emiatt, és nyitott szívvel hallgatjuk meg a mondanivalóját. Amikor gyermekünk felénk megnyílik, és elmondja érzéseit-még akkor is ha a szülőmszámára nehezen elfogadható módon teszi ezt- a szülő ne kezdje a saját álláspontját magyarázni, vagy saját viselkedését igazolni. Csak hallgassa meg gyermekét együttérzéssel.
Amikor a szülők a kötődési kapcsolatnak adnak elsőbbséget, nemcsak a gyermek magabiztosságát és önelfogadását erősítik, hanem egyúttal a legfontosabb dologban mutatnak neki példát, amiben csak lehet: nem feledik a közös jövőt. A hangsúlyt a gyógyulásra helyezik, nem pedig a rövid távú – és rövid életű – célokra.
Szívből kívánom, hogy a fenti sorok a szívedig érjenek, és segítsenek abban, hogy minőségében kapcsolódhass gyermekedhez.
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Kiabáld világgá…

Látom, és érzem a szenvedésedet, és úgy látom, nem segíthetek. Nem mondhatom meg, hogy még meddig viseld el. Nem tudhatom, hogy miért teszed. Nem tudom, hogy mit ígértél  meg neki, és ami még ennél is fontosabb, vajon mit ígértél meg magadnak, amikor megismerted? Mit éreztél, és mit gondoltál akkor, amikor kimondtad az igent? Nem ő az első, aki a társad lehet, és nem ő az első aki fájdalmat okoz neked azzal amit, és főleg ahogyan tesz. Te mégis elviseled. Tűröd, elszenveded. Lépésről-lépésre kerülsz magadtól egyre messzebb. Feladod egykori önmagad, hogy neki megfelelhess. Próbálkozol, akarod, hogy jó legyen. Meg akarod beszélni, mert nem megy. Nem tudod elfogadni azt, ami a benned lévő legnagyobb fájdalomra emlékezetet. Ahányszor őt meglátod, fáj, sajog, vérzik a seb.

Ők nem értik, nem értenek téged, nem látják a sebeidet, de még az is lehet, hogy téged sem látnak meg. Ők egymásnak vannak, és te velük lehetsz, ez a legtöbb amit adhatnak magukból neked. Megosztják a terüket veled, és ebben a térben újra és újra megtörténik az, ami a legnagyobb félelmed…a szeretet nevében bántanak, és használnak téged. Látszólag nem történik semmi, hétköznapi pillanatok ezek másoknak, de nem neked. S, hogy mitől más neked? Attól, hogy ott tátong, fáj, vérzik benned egy seb, ami begyógyulni ebben a helyzetben képtelen.

Talán volt már olyan, amikor úgy érezted, hogy meggyógyulhat, vagy talán el is felejtheted. Ha volt ilyen, akkor ott, abban a pillanatban hatalmas volt a szeretet, és a tér amit betöltött a szeretet végtelen ereje, gyógyíthatta sebedet. Tudom, hogy újra ezt kerested, a teret, a szeretetet, ahol te is te lehetsz, és szeretheted őt, aki önmaga lehet. Bíztál, és bizalmat szavaztál, nem akartál többet, csak tiszta szeretetet. Szeretetet, ami meggyógyít mindkettőtöket. Nem véletlenül találkozunk, s ha ő van veled, tudhatod, hogy ő is szenved, neki is van sebe. Van, vagy volt, lehet, hogy ő már meggyógyította, vagy lemondott róla, hogy meggyógyulhat. Egyszerűen csak van, és élvezi, használja a maradék pillanatokat. Neki ez az élet. Most látod csak, hogy te erre mondtál igent. Nem arra, amit te láttál ott abban a pillanatban, nem arra talánra amit ő látott benned, hanem arra a valóságra, amitől napról-napra szenvedsz.

Nézz a tükörbe! Látod milyen szomorú a szemed? Látod a kétségbeesettségedet? Ki, és mi adhat reményt ebben a helyzetben? Mitől enyhülne a szenvedésed? Ha azt mondják, hogy a társ a tükör, és tanulni tudsz tőle magadról, attól neked könnyebb? Ha azt mondják, hogy most ebből a kapcsolatból ne lépj ki, mert akkor ugyanaz történik, mint eddig, akkor meggyőztek róla, hogy érdemes maradni? Meddig kell kitartani, és hol van jogod kilépni, feladni?

…nem tudom, mert én nem tudhatom. Ahogy senki más sem tudhatja helyetted. Szeretnélek bíztatni, hogy kiabáld világgá fájdalmadat, hogy egyszer az életben kiürülhessen belőled mindaz, ami jelenleg kitölt benned mindent. Érzéseket, gondolatokat, embereket, helyzeteket rabol el, hogy csak vele foglalkozz, csak őt dédelgesd. A fájdalom önnálló életre kelt benned. Igen, ő volt az, aki ekkora teret adott ennek az érzésnek azzal, amit és ahogyan tett. Nem volt joga ehhez, nem erre “szerződtetek”. Mindig minden a szeretetből indul el, de aztán jön az ember, és valami történik, ami miatt sérül a szeretet. Most is ez történt, veletek történt, ti tettétek. Egymással, magatokkal, az együttel.

Végtelenné vált fájdalom, és szomorúság tölti be a szívedet. Reménytelennek érzed a helyzetet. Megértem, és együttérzek veled, voltam hasonló helyzetben.

Nem tudlak bíztatni, nem tudok okosat mondani, nincsenek jó tanácsok ilyen helyzetre. Tudom, hogy egyszer vége lesz, mert semmi nem marad ugyanolyan sosem. Majd történik valami benned, vagy körülötted, ami vagy olyan sokat követel, vagy olyan nagy erőt ad, hogy kibillent.

Addig is amíg a változás megérkezik, tudd, hogy nem vagy egyedül, itt vagyok veled, és fogom a kezedet!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Kiabáld világgá…