Furcsa érzés ezt elhinni a mai rohanó, egyre hangosabb világban. Fülsiketítő zajok vesznek körül minket, már a madarak éneke is puszta erőlködéssé vált, próbálják átkiabálni, átüvölteni az erős hangokat. Megváltozott minden!
Évekkel ezelőtt még feleennyi zaj nem volt, fel ennyire voltunk elveszve a világban és önmagunkban. Ma, szinte mindenki csak a személyes életével, történetével van elfoglalva, annak, abban él. Elfelejtjük észrevenni a másikat, a helyzeteket, a lehetőségeket. Sodródunk…. „Élünk!”
Elvesztünk a világban és leginkább önmagunkban. Feladtuk a Csendet, zajra cseréltük. Elhisszük, hogy ez az út, elhisszük, hogy ezt kell tenni, ez a helyes. Azonban, nagy árat fizetünk érte!
Feladtuk Önmagunkat, személyes életutunkat és éljük a kollektív mintát helyette, amihez tulajdonképpen semmi közünk nincs. Nem is a miénk! Mégis éljük ezt! Elménk elhiteti velünk, hogy ez a mi életünk, ez a mi utunk, ezt kell tennünk, így kell élnünk. A környezetünkben lévő emberekkel,kel, személyes viselkedésmintákkal azonosulunk, pedig ezek csak képek, amit elménk alakít ki. Személyes történet csupán, ami egyszer véget ér. Ebben a világban ahol most élünk, ebben a formák által alkotott világban minden halálra van ítélve, minden leomlik és új keletkezik helyette, minden véges. Így az elménk által megalkotott képek is véget érnek, elmúlnak, és akkor itt maradunk. Ránk szakad a Csend. Végre!
A Csend és Te ugyanazok vagytok. A csend az alaptermészeted!
Mégis nagyon messze kerültünk tőle, mert nem elég érdekes. Nem elég érdekes az elménknek, nem köti le. Így dolgokat, embereket, elfoglaltságokat keresünk, hogy elfoglaljuk, lekössük magunkat. Ha megnézed a naplementét, egy fát vagy virágot, önmagában egyik sem érdekes. Nem véletlen, hogy az emberek a természetben sem csak vannak, hanem ott is csinálnak valamit, hogy legyen értelme. Az elme számára ezek a természetes dolgok csak akkor válnak értelmessé, ha feldarabolod, elemzed, címkézed őket. Így már lekötnek! Ha csak szemléled, akkor fenséges, mély, magával ragadó, de semmiképpen nem elég érdekes! Ezekben a dolgokban olyan mélységekre lelhetsz, ami felülmúlja az elme elemzését, ha hagyod ezt. Ha elemezni akarsz valamit, le kell egyszerűsítened. Elemzel, kategorizálsz, minősítesz és többé már nem vagy képes érezni a benne rejlő szentséget, mert pusztán gondolati úton közelítesz felé. Bekerülsz a saját elméd börtönébe. Fogalmi realitássá korcsosul minden a fejedben, nézőpontokat, véleményeket alakítasz ki dolgokról. A tudás, a gondolat és a címke azt az illúziót keltik benned, hogy tudsz valamit és ennyi az egész! Egy gondolat, amit te aggattál rá valamire! És ez a valami így el is veszíti szépségét, mélységét és elevenségét. A gondolkozás fátylán keresztül közelíted meg a valóságot és saját magadat is, mert te magad is kitalált, gondolatokon alapuló létező, egós Én lettél.
Az Én csupán beteljesületlen személyes történet, tele vágyakkal, félelmekkel, bukásokkal és abbéli reményekkel, hogy meg nem valósított, ki nem elégítő Én-képe megleli majd a végső beteljesülést, amely egy jövőbeni történeten alapul. Ez megint csak egy gondolatforma. Ezt hívjuk jövőnek! Úgy élünk, mintha a következő pillanat fontosabb lenne számunkra, mint ez a mostani, az egyetlen dolog, ami valóban létezik. A MOST! Az egyetlen pillanat, amiből sosem menekülhetsz, ami elválaszthatatlan az élettől, ami Te vagy, a Csendtől is – mert abban a pillanatban, amikor figyelmeddel belépsz a pillanatba, a Mostba, megjelenik a Csend. A jelen pillanat lényege, esszenciája a Csend. Az egyetlen hely, ahol a szakrális dimenziót megtalálhatod a Most. Jelen kell lenned, rá kell ébredned a pillanatra, hogy felismerhesd az élet szentségét és mélységét. Ez a Most mélysége – elválaszthatatlan saját lényedtől, saját életedtől. Azért vagyunk itt, hogy elmélyítsük ezzel a dimenzióval kapcsolatos tudatosságunkat.
Életünk végén minden forma, minden struktúra szertefoszlik, lebomlik. Az elme kizárólag ezek alapján működik. Próbálod, akarod életedet megoldani, de ezen a szinten életed nem tud megoldódni. A forma világában nem oldódhat meg a forma nélküli. Márpedig a lélek, az esszencia forma nélküli.
A forma nélküli élet elpusztíthatatlan, mély, érzésekkel teli. Hogyan kerülhetünk egyik világból a másikba, hogyan tapasztalhatjuk meg a Csendet, hogyan változtathatjuk meg ezen keresztül valóságunkat?
Le kell csendesítenünk az elmét. Különböző módszereket követünk, hogy megtegyük ezt. Meditálunk, kántálunk, extatikus állapotokat keresünk, próbálunk elcsendesedni. Azt azonban nem árt tudni, hogy ezek a módszerek csak átmenetileg segítenek. Idővel el kell, hagyjuk ezeket. A módszerek Énünk elé állnak, űrt képeznek Énünk közt és köztünk. Légüres szakadék tátong köztünk.
Az emberiség nagy része még ma is tudatlanul él, gondolataival azonosítja önmagát. Minden gondolatod, aminek nem vagy tudatában, öntudattal bír és jövőt épít neked. S bizony a gondolataid menetével azonosítod magad. Ez a tudattalanul élt élet lényege. Az emberek jövőjükért élnek, úgy gondolják, hogy majd a jövőben felépíthetik ma még tökéletlen Én képüket. Nem árt azonban tudni, hogy életünk előre haladtával formai életünk fokozatosan visszahúzódik. Bizonyos dolgokra egyszerűen már nem leszünk képesek a formai világban. Megöregszünk, képességeket veszítünk. A formák bennünk és körülöttünk lebomlanak és marad a forma nélküli.
Ma már sokan Keresők, keresnek valamit. Az a kérdés, hogy magadat keresed-e amikor megpróbálsz hozzátenni valamit ahhoz, aki vagy. Az emberi lét fő problémája mára a keresés lett. Kényszeresen keresünk dolgokat. Kényszeresen megyünk tovább, tovább, tovább… mert azt gondoljuk, hogy hozzáadhatunk valamit ahhoz, akiről azt gondoljuk, hogy Mi vagyunk. Egyelőre csak gondolatformákat tudunk hozzáadni és csak ezeken tudunk igazítani. Csend nélkül más nem megy! Birtoklás, elismerés – ezek gondolatformák. Elme alkotta én képünk a különlegességet hajszolja, de ez nem teljesíthet be azon a szinten, ahol keressük. Szükségünk van az élet teljességére, hogy végre gyökeret verhessünk az életben. A különleges Én, amit szeretnél megélni csak gondolatforma, mégis ez lett identitásod alapja. Elménk mindig jobbnak, többnek akarja érezni magát, így egyik gondolatformából a másikba vált.
„Az élet velem jobban elbánt, mint másokkal!” „Többnek érezhetem magam, hiszen van történtem!”
Amíg így élsz, két dolog irányítja kapcsolódásaidat:
Vagy félsz a másiktól, vagy használod!
Nincs igazi kapcsolat, mert nem tudod ki vagy, csak egy kép él benned magadról és a világról, az abban elfoglalt helyedről.
Az ember két dolog miatt nem tud önmaga lenni:
– vagy történt valami, ami miatt nem
– vagy még nem történt meg valami, és azért nem.
Ezek önmagunknak kitalált csapdák a fejlődés elkerülésére. Amikor kapcsolatba kerülök veled, nem veled állok kapcsolatban, hanem az önmagamban kialakított gondolatformával, ami rólad szól. Ez nem te vagy! Ez csupán egy gondolat. Jelenleg a „szükségem van rád, de félek tőled!” koncepció irányítja kapcsolatainkat.
Tartozni akarunk másokhoz, de félünk kapcsolódni, őszintének lenni, megmutatni magunkból valamit. Példát vehetnénk az állatoktól, a növényektől, ők egyek az élettel, az Egységben élnek. Kapcsolódásuk hozzánk tiszta és őszinte. Megbíznak bennünk, hisznek nekünk. Szeretnek minket. Magunkért. Azért, amilyenek vagyunk. Elfogadják azt, akik vagyunk!
Szükségünk van az életben megtapasztalt nehézségekre, hiszen a tudatosság virágának is szüksége van a mocsárra, ahol gyökeret ereszt, ahonnan nő. Tudd, hogy a formák mögötti fényed az értékességed! Mindenkiben, benned is megvan a mélyben a különlegesség érzete. Nem az Ego diktálta különlegességé, hanem az esszenciális különlegesség érzete. Hiszen mind másmilyenek vagyunk, nem lehetünk egyformák, csak hasonlóak. És ez így van jól! Az az én, akit bármilyen formával, fizikai, mentális dologgal azonosítunk, az illúzió.
Az esszenciádat akkor tudod megtalálni, ha nem a többön keresztül, a jövőben keresed. Az egyetlen hely ahol meglelheted a jelened. A pillanat, amiben Önmagad vagy. Találd meg a pillanatot, amit megélhetsz, és csak figyeld meg. Figyeld meg a tiszta érzéseket, engedd, hogy megérkezzenek. Tanulj meg jelen lenni a pillanatokban, tanuld meg értékelni a most kristálytiszta Fényét. Engedd, hogy esszenciád és aspektusaid megérkezzenek ebbe a Fénybe, fogadd be őket. Fogadd el azt, amit hoznak neked, ne ítéld meg őket. Részeid ők, akik arra vágynak, hogy veled lehessenek, veled élhessenek, veled tapasztalhassanak.
Forma nélküli részeid ők, akik részt tudnak venni veled a formák alkotta világban. Segítenek, hogy megleld az értelmet és a csendet.
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
www.talentumok.com
Talentumok-Lélekébresztő gondolataink. 