Eladtuk a Lelkünket…?

Változás, áramlás, valaminek a vége, valami újnak a kezdete, vagy mindennek az újrakezdése. Új, mert újra van hit, remény, és szeretet. Újra azt érezheted, hogy élet van benned. Valami újnak a kezdete… mindennek a kezdete.

Nagy remények, nagy vágyak, a mélységes szorongás újra szeretetté válhat. Életed keserű percei feloldozásra várnak. Múltad démonját magad mögött hagytad. Új környezet, új emberek, új érzések… újra élhetsz. Minden annyira más, mégis minden annyira természetes. Természetes állapot az élet benned. Várod a reggelt, várod, hogy újra megpillantsd azt, akit igazán szeretsz. Várod, hogy rád nézzen, várod, hogy neveden szólítson téged… és amikor rád pillant, benned egy lezúzott világ újra éled. Tudod, és érzed, hogy érte érdemes… bízol benne…

Lelkeitek összeérnek, összefonódva úsznak a végtelenben. Megszűnik az én világom, és megszűnik a te világod. Új világ születik… a mi világunk. A mi életünk. A mi terveink. A mi fájdalmunk. A mi szeretetünk, a mi gondoskodásunk, és időnként a mi hiábavalóságunk. Nem számít, semmi sem számít, hiszen mi mi vagyunk, és mi együtt vagyunk. A mi világunkban soha nem kell egyedül lenned, és a magányosságot én is elfelejthettem. A mi világunk az, ahol a Lelkeink még most is összefonódva kúsznak a végtelenbe.

… de időnként már mindez csak egy emlék bennem. Nosztalgikussá válik, hiszen már nem ezt élem, és tudom, hogy te is csak az emlékekbe kapaszkodva reménykedsz.

A hétköznap ereje a földre rántott minket. A kihívások sokasága felemésztette a közös terünket. Mondataink Én-nel kezdődnek. A mi világunk rajtunk kívül rekedt. A mi világunkból észre sem vettük, és én világom, és te világod lett. …de attól, hogy nem vettük észre, még megtörtént, és valósággá lett.

Lemondtunk róla, sőt eladtuk a Lelkünket. Engedtük, hogy az egyéni érdek felzabáljon mindent. Hibáztunk, vétettünk az Egységünk ellen! A saját egységünket hagytuk cserben. Elhittük, hogy valami, vagy bármi fontosabb lehet. Elhittük, hogy kifelé élve is őrizhetjük a fényünket. A mi közös fényünket. Egy ideig ment. Amíg te kint voltál, én mélyen őriztem, aztán cseréltünk… én voltam kint és te őrizted a közös fényünket. Aztán valamelyikünk kint rekedt, és nem tért vissza többet. Aztán a másikunk is kiment. Ő is kint rekedt. A közös fényünket már senki sem őrizte. Eladtuk a világ zajáért a Lelkünket. Feláldoztuk egymást, csak hogy kint minden rendben legyen.

Hogy lehettünk erre képesek? Hogyan mondhattunk le arról, ami természetes? … és a legfontosabb kérdés: Hogyan kaphatlak vissza téged?

Képes vagyok, és lemondok a saját világomról érted… és talán, ha te is megteszed, akkor a parányira összehúzódott közös kis fényünket meglelhetjük a végtelenben. Hiszen tudjuk, hogy ott hagytuk megőrzésre. Rábíztuk a Szeretetre…

Készen állsz? Én készen állok! A saját önző világomat magam mögött hagyom. Figyeld csak! Ott pislákol… érzem újra a szívemben a világunk!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com



Kategóriák:Lélekébresztő

%d blogger ezt kedveli: