Mindig elhittem elsőre, amit mondott, de aztán voltak, akik meg visszakérdeztek: ”Tényleg elhiszed neki?” Annyira fájt az, hogy nem hagyták, hogy higgyek apámnak, apámban. Olyan információkkal halmoztak el, amelyekre nem voltam kész! Nem! Nem tudtam velük mit kezdeni… csak összezavartak… ezért azt a technikát fejlesztettem ki, hogy nem figyeltem arra, amit ő mond, hogy ne tudjanak a többiek belém kötni.
Miért nem hagyták, hogy gyerekként higgyek benne? Olyan érzés, mint mikor egy kis gyereknek elmondják, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, aki addig rendíthetetlenül hitt benne, és aki még nincs kész arra, hogy a felnőttek „valóságával” szembesüljön. Azzal az egy mondattal összezúztak benne mindent, amiben addig ő könnyen mozgott…
A kép a darabjaira hullott. Gyerekként, mikor apám háta mögött, őt cáfolták, az én képemet is összetörték, és én ott álltam a sok –sok törött darab fölött és nem tudtam melyiket vegyem fel. Nem tudtam mit kezdjek velük. Aztán egy darabig sikerült újra és újra összeillesztgetnem a darabokat, de olyan gyerekkéz módjára, itt –ott nem teljesen illettek egymáshoz már a darabok. De azért összeraktam újra és újra… aztán egyszer csak meguntam. Belefáradtam a kép felépítésébe, és ott hagytam a széthullott darabokat a földön.
S hátat fordítottam neki… de csak most jöttem erre rá. Évek óta nem fordultam felé, nem nyitottam felé, találkozni találkoztunk, de amint ott álltam előtte vagy csak szóba hozta előttem valaki, szívemet hét lakat alá zártam… Gondoltam, így ő nem számít, mit tesz, hisz én bezártam előtte a szívem, így nekem már nem fájhat, így nem tud csalódást okozni…
A lényegtelen, semmi dolgok, a „ki – mit – mondott” elvonta a figyelmemet a lényegről!!! Arról, hogy ő valójában mindig ott volt nekem. Ő felém mindig is nyitott volt, én voltam az, aki elfordult tőle és nem kértem abból, ami ő, ami ő maga. Csak a mások által mondott dolgokon, és a sérelmeimen keresztül láttam őt…
Most viszont mérhetetlenül hálás vagyok, hogy lehetőséget kaptam a változtatásra, és magamnak is, hogy élek is vele.
Igazságtalan a szülőkkel szemben, hogy nem látjuk meg bennük az emberit. Hiszen azt mondjuk is, hogy minden ember hibázik, akkor miért pont a szüleimnek nem engedtem meg eddig?… Miért gondoltam eddig, hogy ők nem hibázhatnak? hogy nekik makulátlannak kell lenniük? Azt vártam tőlük, hogy olyanok legyenek, amilyennek én elképzeltem őket…
Ő nem változott, én viszont igen, az eddigiekhez képest 180 fokos fordulatot vett az, ahogy el kezdtem most látni őt, mert már nem a sértődött gyermek szemüvegén keresztül nézem… és ez megnyugtató érzés.
Azzal is szembenéztem most újra, hogy nem az a feladatom, hogy az ő életükből hozzak ki valami mást, hogy az én meglátásaim alapján beleszóljak, mert szerintem többre is képesek lennének, máshogy is csinálhatnák.
Mert különben megint megfeledkezem arról, hogy van nekem is Életem!
/Kaufmann Alexandra – www.talentumok.com/
Talentumok-Lélekébresztő gondolataink. 