Életérzés

Megpillantottam valamit, ami más volt, mint ami eddig körülvett…

Sokszor bevillant egy érzés, hogy többnek kell lennie az életben, mint ami most körülvesz… legalábbis volt bennem valami, ami eleinte felháborított, hogy nem igaz, hogy ennyi lenne csupán az élet, hogy lehajtott fejjel, túlterhelten, munkától és ezernyi gondokkal sújtott, görnyedt testtel, megkeseredve teljen el az élet mellettem… Fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal, hogy ezt elkerüljem, de vágytam a megoldásra, hogy megtaláljam.

Valami különlegesre vágytam, valami többre, mint amit eddig láttam a világból, mint amit eddig megmutattak belőle, mert láttam másokat, boldog embereket is. A családom egyik jelszava, hogy nekünk sosincs szerencsénk, mindenért keményen meg kell küzdeni, mert minket nem hordoz tálcán az élet, az élet nem gyerekjáték… igaz is lehet annak, aki elhiszi, de én ezt nagyon nem akartam elhinni, ezek nehéz dolgok, én pedig könnyűeket szerettem volna.

Nem értettem, hogy másoknak, hogy lehet ennyi elég? Miért nem tesznek valamit másként, hogy jobbá tegyék életüket? Csak a panaszáradatok jöttek mindenhonnan, de semmi több, ugyanúgy tettek továbbra is mindent, mint addig. Csak azt tudtam mondogatni magamban: „Hiszen több kell, hogy legyen egy életben! Többet is biztos ki lehet belőle hozni!” Nem lehet, hogy a fájdalom ólmos súlyai annyira lehúzzák a mérleg egyik felét, hogyha a másik oldalra a boldogságnak egy – egy cseppje megjelenik, akkor azt észre sem vesszük!

Bíztam benne, hogy meg lehet fordítani a mérleget, szerettem volna olyasvalaki lenni, aki mindig talál valamilyen örömforrást az életben, bármi történjék is. S míg mások felett értetlenkedtem, rá kellett döbbennem, hogy én ugyanúgy a saját keserűségemben tocsogtam évekig… ha kifelé nem is mutattam, de belül feszültem, bánatommal voltam elfoglalva, gyötrődtem, s nem voltam felszabadult, cseppet sem. Ott ültem a barátok között, és nevettem is jóízűeket, de elsiklottam e vidám pillanatok felett.

Nagyon furcsa érzést éltem meg sokáig, mintha el lennék zárva a külvilágtól, ott ültem a kanapén, vagy épp egy zsúfolt szórakozóhely közepén táncoltam, de olyan távolinak éreztem mindazt, próbáltam a részese lenni egy bulinak, próbáltam bevonódni, de nagyon rövid, kis időkre tudtam megtenni.

Ha fájt, akkor „természetesen” nagyon tudott fájni, de ha valaminek örülni kellett, akkor örültem, de nem volt az igazi, nem tudtam olyan mélyen megélni az örömöt, mint a fájdalmat… és ezt nagyon nem éreztem helyén valónak, de nem tudtam mit tegyek… mintha kívülről szemléltem volna az életem… nem voltam benne teljesen, csak egy nagyon kis részem vállalt részt belőle, épp annyit, ami elég volt a ténfergéshez, a kóválygáshoz, és hogy elteljen az életem…

A bökkenő csak az volt, hogy nekem ez nem volt elég, valami nem hagyott nyugodni, nem engedte, hogy ebben az állapotban maradjak. Elkezdtem apróságokat tenni azért, hogy ez változzon. Kis idővel viszont mintha hiába lett volna ez a belső késztetés, el kezdtem visszakozni, megrémültem az újtól, amiért tennem kellett volna, lépnem kellett volna… csak billegtem, hol inkább az új felé, hol inkább a régi irányába… míg odáig jutottam, hogy már semmit nem tudtam, kétségek gyötörtek mindennel kapcsolatban, azt sem tudtam mi vagyok és mit akarok… majd kezdtem kikeveredni ebből az összevisszaságból, úgy éreztem alakulok, de mégsem volt az igazi, valami még hiányzott… Annyira bizonytalan voltam, hogy az borzalom, nem bíztam abban, hogy amit csinálok az igazán jó lehet, folyton attól tartottam, hogy valamit biztos elszúrok. Nem bíztam magamban. Döntést is képtelen voltam hozni, mert nem bíztam abban sem, hogy tudok helyesen dönteni. Nem bíztam abban, hogy tudom mi a legjobb döntés számomra. Egyáltalán jó – e az, ha most csak önmagamat nézem… Minden, amihez csak „hozzáértem”, hozzáfogtam úgy éreztem, átitatódik a bizalmatlanságommal…

E hónap végén viszont megadatott, hogy hozzáférjek mindahhoz, amire szükségem volt! Hozzáfértem az Erőmhöz, ami elől eddig elzártam magam, s van bennem végre bizalom. Érzem, hogy jó utat választottam, s megmerem mutatni magamat. Olyan öröm van bennem, hogy nem kell hozzá semmi más, mint a tudat, hogy végre itt vagyok EGÉSZen, minden részem itt van velem. Teljesnek érzem magam, mert benne vagyok az életemben, s nem kívülről figyelem! A szívemben érzem a boldogságot, érzem, úgy igazán. Örömködök, mosolygok, azt mondják, csillognak a szemeim. Észrevesznek az emberek, láthatóvá váltam. Eddig mintha halvány lenyomata lettem volna annak, ami valójában vagyok, de most már nem csak egy lenyomat vagyok, most itt vagyok ERŐSEN és ÖRÖMTELIEN!

Nyilván lesznek nehéz időszakok, majd.

De most megélem minden pillanatát ennek a fantasztikus, elsöprő… ÉLETÉRZÉSnek, hogy a nehéz időszakokban meríthessek belőle.

Köszönöm figyelmedet,
és most menjünk: örülni az Életnek!!! 🙂

Kaufmann Alexandra
www.talentumok.com

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: