Szeretném megosztani veletek az élményt, az érzéseket, amiket a Leszületés Misztériuma állításon átéltem. Most én voltam a főszereplő… már maga ez furcsa érzés volt, szokatlan. Az, hogy ezt leírtam, döbbent rá, hogy ha ez szokatlan érzéssel tölt el, akkor eddig mennyire voltam én a saját életem főszereplője…? de ez inkább költői kérdés, mert tudom, hogy szinte semennyire, mindig is másokkal voltam elfoglalva, ha az életet egy körnek képzeljük el, és el kell helyeznem magamat rajta, akkor körülbelül a kör peremén álltam eddig, és a közepén volt, mindenki más, akik fontosak számomra. Itt az állításon benne voltam a kör közepén… 🙂 és úgy érzem, az életemben is ott tudok már állni.
Szellemi és biológiai szüleimmel álltam a körben, hangolódtam, a zenére, magamra, néztem magam előtt a gyertyát, elmerültem a gyertyalángjába, vártam, hogy milyen érzések törnek fel belőlem. De semmi, már kezdtem aggódni, segítőként voltam már Leszületésen, és akkor rendkívül intenzív érzéseket éltem át. Na, de aztán a szellemi szülők kivezettek a körből, és mintha egy csapást mértek volna rám, a térdem is megrogyott, a szellemei szülőkbe kapaszkodtam, emlékszem. Mentünk még egy-két lépést kifelé, megálltunk. Ott voltak velem, és fogtak, tartott az én drága szellemi apám, míg össze nem szedtem magam… és jött a búcsú ideje, fájt az is. De az mégsem volt olyan mértékű, mint az az első törés. Aztán elindulhattam feléjük, nagyon szerettem volna újra megölelni őket, odaértem és úgy éreztem én vagyok a világ legszerencsésebbje, hogy ők a szellemi szüleim, hogy ők vigyáznak rám, csodáltam őket. Hárman átöleltük egymást, és bizonyosságot adott az az érzés arról, hogy ők vannak, hogy ők vannak nekem, értem, az ő figyelmüket le nem veheti semmi rólam. Az ölelésből azért ki-kinéztem, hogy lássam arcukat, hogy szemükben elmerülhessek, hogy beigya emlékezetem azokat a pillanatokat. Minden ott volt a tekintetükben, amire csak szükségem volt, ami megnyugtatott, ami erőt adott, amitől örömömben csak sírni tudtam, ölelni őket és hálát adni az égnek, nekik, hogy ők vannak.
Aztán eljött az ideje a következő találkozásnak. A következő kezek, amik megfogták kezem azok a biológiai szüleim voltak. Vártak nagyon és én jöttem. Most először éreztem életemben, hogy mi egy család vagyunk, hogy mi összetartozunk, hogy a földi valóságban bármi is történt, minket akkor is összeköt egy szál, amit válási papír, költözés, földi érzések, semmi meg nem szüntethet. Nagyon jó volt őket együtt látni, és hogy értem vannak együtt. Aztán innen is tovább mentem, de ezt az elválást sokkal könnyebb volt elfogadni, ez már olyan elválás volt, hogy tudtam, hogy nekem máshol van dolgom, és mennem kell, és jó volt továbbmenni.
Azért körbenéztem, hogy mindegyik szülőm meg van, és elindultam, rá – rápillantottam szellemi szüleimre, amitől könnyebben ment, mert tudtam, hogy ott vannak. Aztán már ott álltam újra előttük, és töltekeztem a tekintetükből. Azt hittem megint meg lehet ölelni őket, de annak nem volt itt az ideje, de jó érzés volt látni őket, és úgy tovább menni.
Majd újra a kör közepén álltam, meghallottam egy dalt, ami olyan volt, mint én… Megérkeztem. Néztem lassan körbe a tekinteteken, akik figyelnek, és mérhetetlen hálával töltött el, de nem is ez a jó kifejezés az átéltekre, úgy éreztem magam vagyok a hála és az árad ki belőlem a körülöttem lévőkre. Ott állt szellemi apám, és… leírhatatlan mit éreztem mikor szemébe néztem, ez hiányzott egészen eddig, felszabadultam!!! mert már tudom, hogy ő megtart, bármi is történjen, ők velem vannak…
Azóta ki tudom húzni magam, és nem fáj a hátam, akkor sem, ha nekem kell megtartani ezt az egyenes tartást, még ha nincs mögöttem semmi földi, tárgyi dolog, ami megtartana. Mert valami sokkal erősebb tart, amit látni nem láthatok, de már tudom érezni, hogy ott van.
Köszönöm ezt az életre szóló érzést!!!
Kaufmann Alexandra
Talentumok.com/LeszületésMisztériuma
Talentumok-Lélekébresztő gondolataink. 