Felnőtté válni

Napjainkban elég komoly gondot okoz, hogy “felnőtt” gyermekeink, nem akarnak igazán felnőtté válni. Megmaradnak a szülői házban, és élvezik a szülők gondoskodását. Ez ma már olyan sok családban fordul elő, hogy világméretű problémává nőtte ki magát. Az USA-ban új diagnózis kódot találtak ki erre a problémára, azaz betegségnek nyilvánították. Lássuk be, ez komoly probléma!

Hogyan juthattunk idáig?

A válaszokat megtaláljuk, ha ismerjük a RENDET és ha megnézzük, hogy az elmúlt években milyen mértékben távolodott el az emberiség ettől a REND-től.

Ahhoz, hogy belsőleg felnőtté váljunk, szükség van a szülőktől és más tekintéllyel bíró személyektől való elválásra. Aki ezt a lépést kihagyja, az nem a saját életét éli. Vannak emberek, családok, helyzetek, amikor ez az elválás egyértelmű és könnyű és harmonikus, bizonyos esetekben azonban megkövetel egy egyértelmű NEMET. Van amikor akkor következik be amikor a gyerek már nagyobb és érettebb, néha sokkal korábban, néha pedig eltart egy ideig a harc.

Ha korábban következik be, vagy harcok árán történik meg az elválás, sebek maradnak, melyek nyomasztóvá válnak, és szükség lesz ezek begyógyítására. Ilyen esetben szükség lesz rá, hogy még egyszer ránézzünk erre a sebre, felszakítsuk, hogy így teljessé tehessük az elválást. Ilyenkor újra érezzük a fájdalmat és már felnőtt módjára reagálhatunk rá. Megérthetünk, elfogadhatunk olyan dolgokat, amik elfogadására előbb nem voltunk képesek. Ehhez az elfogadáshoz az is hozzátartozik, hogy a gyermek ne ítélje el szüleit, és ne kérdőjelezze meg a szülők-szülői státuszát. Tartózkodni kell a szülők bármilyen megítélésétől. Enélkül nem lehet elválni tőlük, csak azt gondoljuk, hogy sikerült, miközben belülről továbbra is hozzájuk kötődünk.

Az a NEM amit ki kell mondjunk ebben az elválási folyamatban, nem a szülők visszautasításáról szól. Azt az igényt utasítjuk vissza, hogy a szüleinkhez tartozhassunk! És ebben a pillanatban, amikor NEMET tudunk mondani szüleinkre, IGENT mondunk az önálló életre, a sajátunkra, a miénkre.

A belső növekedésünket és fejlődésünket szolgáló állítói munka helyet ad a lázadásnak és a nem-nek is. Értsük meg, hogy miközben nemet mondunk a múltra, ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban vagyunk csak képesek igent mondani a jelenre és a jövőre.

Az ember életét valójában az irányítja ami rá vár és feléje közeleg, ezért nem is kellene azzal foglalkozzunk, hogy honnan jöttünk. Ha ezt a mozgást követjük, akkor nem tudunk leragadni a nemnél, automatikusan mindig tovább lépünk az eljövendő igenlése felé. Így kerülhetünk kapcsolatba a teljességgel.

A fiatalok sokszor úgy gondolják, hogy ha szüleiktől elválnak, életük csak az övéké lesz, szabadok és autonómok lesznek. Ez tévedés, de szükségszerű lépés! Amikor kimondja a fiatal a nemet, hamar rájön, hogy ezzel nem jut túl messzire, mert a nem kimondása még nem jár automatikus továbblépéssel, csak az elhatárolódást vonja maga után. Ahhoz, hogy tovább tudjon lépni az elhatárolódásból, ami egyébként igen fájdalmas-mert ebben a pillanatban éppen nem tartozunk sehova, barangolunk az érzelmi pusztaságban-IGENT kell mondania.

A világosan és magabiztosan kimondott nemmel az ember hirtelen magára marad, és valami sokkal nagyobbal kerül kapcsolatba: saját egyéni, belső útjával.

Innentől a nem, már nem a lázadásból fakad. Amikor itt kimondjuk, már teljesen nyugodt, egyszerű, tényszerű megállapítás: “nem, ezt nem csinálom, ez már számomra nincs rendben, nem ebben követlek…” Az a fontos, hogy ezt ne úgy mondjuk, hogy kint vagyunk a szülői kapcsolatból, ne csukott szemmel tegyük ezt a döntő lépést meg. Forduljunk szembe, nézzünk a szemükbe és vállaljuk fel ezt a nemet.

Ha így tesszük, ez egy szeretettől vezérelt folyamat lesz, ahol helye és ideje van a nemnek ugyanúgy, mint az igennek.

Ezen a ponton kezdődhet el a saját út és a felnőtté válás. Ha elindulunk ezen az úton, akkor az élet rávezet minket arra, hogy valami sokkal nagyobbhoz tartozunk, kapcsolódunk.

Fontos, hogy ezt a nagyobb felé vezető lépést erős én-tudattal, vagy anélkül tesszük-e meg. Az Egót meg kell tapasztalni, át kell élni, mielőtt valami mássá alakulna át, vagy mielőtt meglátnánk, hogy csupán illúzió. Ehhez van szükség a szülőktől való elhatárolódásra, és a magunkra kimondott igenre.

Ahhoz, hogy ez könnyebben megtörténhessen, van három mondat, ami segít nekünk:

1. Igen, a szüleim vagytok, és én a gyermeketek vagyok. Elfogadom tőletek az életet úgy, ahogyan kaptam. Egyetértek azzal, hogy olyanok vagytok, amilyenek, és hogy én is olyan vagyok, amilyen.

2. Nem, nem vagyok a tulajdonotok, és nem azért vagyok, hogy az igényeiteket és az elvárásaitokat beteljesítsem. A ti életetek a tiétek, az én életem, az enyém. Sem hozzátok, sem magamhoz nem tartozom, hanem azt követem, amit a magam számára helyesnek érzek.

3. Köszönöm az életet, és mindazt, amit adtatok. Elfogadom, és a magam módján a legjobbat hozom ki belőle.

A Családállítás segítő kezet nyújt ebben a folyamatban, ha úgy érzed, hogy elmulasztottad kimondani a NEMET, mond IGENT most a lehetőségre! Legyen minden gyermekből – a megfelelő időben -felelősségteljes, tudatos, hiteles felnőtt ember!
Várlak szeretettel!

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: