A Családállítás nekem…
Váradi Andrea érzései, gondolatai a családállítói munkáról.
8 éve vezetek rendszeresen Családállítást, Rendszerállítást és többször megkérdezték már tőlem, hogy nem unalmas-e, nem túlságosan egyformák-e az állítások.
A válaszom, NEM! Nem lehet megunni, nincs két egyforma család, két egyforma történet, legalábbis én még sosem találkoztam ismétlődéssel a térben. Szeretek, sőt imádok Családállítást vezetni, nagyon hálás vagyok a Mindenségnek, hogy olyan tevékenységem lehet, úgy segíthetek, hogy közben annak minden pillanatát élvezem.
Amikor először láttam Családállítást, már akkor az az érzés volt bennem, hogy én is akarom ezt! Akarom látni a teret, megérteni azokat az összefüggéseket, amiket a vezető lát a térben. Megérteni és elmondani, segíteni, hogy a másik ember is megértse, hogy gyógyulhasson, továbbléphessen.
Elhatároztam, hogy megtanulom és amennyire csak tudom, tökéletesre formálom magamban a módszert és ha tudom valamilyen formában tovább is fejlesztem. Úgy gondolom, mára megtörtént mindez. Mégsem untam meg. Soha, egyetlen pillanatra sem. Hogyan lehet ez?
Hát nézzük…
Amikor Családállítást vezetek, és bent állok a térben, csak ÉN vagyok ott, a legbelsőbb és legtisztább énem. Ítéletek nélkül, Egó nélkül, elvárások nélkül, tisztán és őszintén, mint újszülött csecsemő anyja kezében. Nem tudom, nem tudhatom, hogy mi fog történni a következő percben, de készen állok akármire. Tudom, hogy meg tudjuk együtt oldani, a segítők és én összefogunk és megoldunk bármit, mindent. Ott állok és figyelek. De nem csak úgy, mint máskor, hanem teljes figyelmemmel. Csak a tér létezik és az állíttató, aki hozta a szándékát a térbe.
Leülünk és beszélgetünk. Elmondja azt, ami mondani szeretne, én hallgatom, de közben legbelül készülök, hogy a legjobbat, legtöbbet adhassam neki, hogy elérhesse, megélhesse mindazt, amit szeretne, amiért odajött a térbe. Szereplőket választ élete szereplői helyett, figyelem. S mert figyelem, észreveszek mindent. Már itt sok mindent meglátok, észreveszek. Helyükre kerülnek a segítők, az állíttatót egy halvány mosollyal és intéssel a helyére küldöm, hogy üljön le.
És ekkor elkezdődik a lényeg. Felállok és beállok a térbe. Megszűnik minden. Még azokat sem látom tisztán, akik ott állnak benne. Mert csak befelé figyelek. S mert figyelek, észreveszek mindent. Meglátom ahogy a segítők tekintete, arckifejezése megváltozik, látom a mozdulatokból, hogy mit érezhet, mi zajlik benne. Megkérdezem mit érez, és azt válaszolja amit én éreztem valahol legbelül a szívemben, sejtemben. Megjön az oldás, az a mondat, ami a gyógyír az adott helyzetre. Tesszük a dolgunkat és helyére kerül minden. Nincs olyan ,ami ne oldódhatna meg, fel a térben. Pillanatról-pillanatra változik minden és mi kérdések és kétségek nélkül követjük ezt. Van-e, lehet-e ennél nagyobb bizalom, ennél nagyobb biztonság az életben?!
A legvégén beáll az is aki állíttatni jött, és ő megnézi, kipróbálja helyét a térben. Nagyon jó érzés látni, amikor ott állnak és egyre jobban feloldódnak, a görcsös testtartás kiegyenesedik, a legörbült száj, mosolyra húzódik, emberünk szépen lassan megnyugszik. Ott áll, és egyszer csak azt lehet érezni, hogy békét kötött…a múltjával, történeteivel, önmagával, sőt talán magával Istennel. Felemelő pillanatok ezek. Részt venni ezekben a felemelő, misztikus megélésekben, segíteni, hogy mindez egyáltalán megszülethessen, létrejöhessen.
Ott állok, és közben csak azt tudom mondogatni, köszönöm Istenem, mérhetetlenül hálás vagyok érte, hogy engem választottál erre a feladatra, erre a lehetőségre. Hálás vagyok minden nap, minden percében és óriási alázat van bennem a rendszerrel szemben. Megértettem, hogy mindennek és mindenkinek helye van benne, az évek alatt találkoztam már nagyon sok mindennel és már nincs kétség bennem, hogy bármi is történt az adott családban, annak ott valamiért meg kellet történnie. Már tudom, hogy mindent meg lehet oldani, mindenből fel lehet állni, meg lehet gyógyulni. Csakis az adott emberen múlik, hogy akarja-e ezt. S ha a végén vagy később kiderül, hogy egy ember aki állíttatni jött nem akar változni, azt is el tudom fogadni, ugyanazzal a szeretettel a szívemben. Mert nincs semmiféle elvárás bennem. Nem azért vagyok ott, hogy én gyógyítsam meg, nem veszem személyes kérdésnek, hogy mit szeretne, én csak közvetítek, lehetőséget kaptam, hogy tolmács legyek.
Látok és érzek mindent, ott akkor a térben. Látom azt is, hogy ki-mit bír el éppen. Ennek megfelelően adok oda mindent. Vigyázok arra a ki állíttat, pontosan úgy, mint egy anya, fejlődő gyermekére.
Végtelen alázattal tisztelem a rendszert és a teret, mert olyan dolgokat kaptam tőle, amit sehol máshol nem kaptam meg. Megláthatom a Mindenség energiáit, összefüggéseket és megoldási lehetőségeket. Láthatom az embereket álarcok és szerepek nélkül, megláthatom őt, azt aki legbelül, tisztán és ártatlanul, a Lelkét láthatom teljes pompájában, fényében. Szeretem az embereket. Szeretem megismerni, megérteni őket. Szeretem látni a sokféleséget. Szeretem látni a lényeget, hogy bár sokfélék vagyunk, valahol mégis egyek! Ott, akkor látom és érzem ezt minden sejtemben.
Igen a legeslegjobban azt szeretem, hogy eggyé tudunk válni a térben. Tudattalanul, de teljesen egyként működünk a szeretet terében. A csodák pillanatai ezek. Bármi megtörténhet…és meg is történik minden alkalommal. Az emberek akik a térben állnak, találkoznak Önmagukkal. Azzal a magukkal, akivel talán még sosem találkoztak.
Nagyszerű, felemelő pillanatok, de mint minden ez is elmúlik egyszer, ennek is eljön a vége. Helyére kerül mindenki és kitapsolom, vége. S miközben tapsolok, jönnek vissza a saját gondolatok, érzések, érzem, hogy újra én magam leszek, felkerülnek rám a szerepek, a személyiségem.
Ott állok és végignézem ahogy visszaadják a szerepeket és még mindig szeretnek. Szeretik a másikat, a többieket és hála ragyog a szemükben. Hálásak egymásnak, hogy segíteni tudtak, hogy itt lehettek, velem együtt a térben.
Több ezer állítás van mögöttem és csak azt tudom mondani, hogy köszönöm, nagyon köszönöm, hogy Családállító lehettem. Teljes szívemből és Lelkemből szolgálom továbbra is a Mindenséget és benneteket ezzel a tevékenységgel.
Köszönöm az állíttatóknak, hogy engem tisztelnek meg azzal, hogy segíthetek meglátni a megoldásokat és nagyon köszönöm a segítőknek, hogy ott vannak és segítenek. Nélkülük nem menne, nem lehetne teljes. Vannak akik rendszeresen visszajárnak segítőnek, mert valószínűleg ők is megérezték a lényeget:
„Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”
Köszönöm ezt a csodát Istennek és az összes embernek, akikkel már találkoztam, és akikkel ezek után fogok találkozni a térben!
Szeretném minél több embernek megtanítani ezt a fantasztikus „mesterséget”, hogy ők is megélhessék mindezt, amit én megélek a térben.
Itt vagyok és itt is maradok…ott állok a térben és várom azokat akik találkozni szeretnének velem!
Várlak szeretettel!
Talentumok-Lélekébresztő gondolataink. 