Miért teszed ezt…?

Hosszú ideje tart, túl régen történt az első pillanat, amikor felismertem, hogy te nem vagy az „én emberem”. Hiába mondjuk azt, hogy a vérség összeköt embereket, amikor mindeközben a legnagyobb traumáinkat a legközelebbi hozzátartozóinktól, a családban szenvedjük el…

Tudom, és értem, hogy szeretnem és tisztelnem kell téged…hiszen te adtad az életet…de vajon van-e valaki, aki látja, és egyszer majd számonkér azért, amit velem teszel?!

Kívülről befelé történt. Kiabálás, számonkérés, fenyegetőzés. Büntetés, érzelmi zsarolás, megalázás. Ahogy telnek az évek, úgy kerülsz bennem egyre beljebb. Ellentmondásos, hiszen pont fordítva kellene ennek lennie. Az évek múlásával távolodni kellene. Ha lehetne. Ha hagyna fejlődni, felnőni, szabadon élni. Ott tart, megköt. Beültetett mondatok, egy-egy mozdulat emlékeztet a legrémisztőbb helyzetekre. Élet és halál egyszerre, egy időben, és ami a legfélelmetesebb, hogy nincs ott más, csak TE és ÉN. Félek, mert nincs benned egyetlen csepp szeretet sem. Kegyetlenné váltál, azt mondod, ilyenné tett az élet. Azt mondod nehéz volt neked, és most sem számíthatsz senkire. Nem kapsz, ezért elveszed. Kiköveteled, a másikból kitéped. S ha nem adja, te még közelebb lépsz…

Megkeresed azt a pontot, ami a legfájdalmasabb. Arról beszélsz, hogy te mit akarsz. Engem már régen nem látsz, és nem is hallasz. Nem érdekel már más, csak az önös érdek, és az, hogy neked könnyebb legyen. Neked könnyebb…És ezért bárkit feláldozol, bármit megteszel. Nem ismersz határokat, és kegyelmet.

Évtizedekkel ezelőtt azt éreztem, olyan ez a helyzet, mint amikor a tengerparton homok megy a cipődbe…először még csak kényelmetlen, de ha nem tudod teljesen megtisztítani a lábadat, és a cipődet, egyre jobban fáj, éget. Aztán már nem tudsz lépni, mert felsérti a bőrt, és vérzik. Apró, szinte láthatatlan homokszemek, mire képesek. Szavak, mondatok, helyzetek…pont, mint a homokszemek.

Fájnak, sértenek. Megtisztítod magad, elengeded a történeteket, és mindezzel együtt te megőrzöd a Jóságodat, a Szeretetedet. Éled az életed, kapcsolódsz emberekkel. Szeretsz, és szeretnek. Olyan, mintha a szörnyű rémálomnak végre vége lenne.

…aztán felmerül egy helyzet…és te újra ugyanazt teszed. Kegyetlen elvárásaidat diktálod, követelsz. Mint egy cunami, olyan váratlanul, hirtelen, és hevesen. Kivédhetetlen.

Megvannak a válaszaim, tudom mit kell mondjak ahhoz, hogy az apró porszemek ne kerüljenek újra a „cipőmbe”. Próbállak megérteni, szeretnék segíteni, nem engeded. Amit adnék, az nem kell. Elvenni akarsz, megfosztani, engem, és mindenki mást is legyőzni.

…mondod, egyre hangosabban, hogy mit akarsz. Ott állok, látlak, hallak, értelek. Magamra figyelek. Érzések jelennek meg, és nyomukban kérdések merülnek fel: Hogy lehet, hogy a homokszemek a belsőmbe kerültek? Miért karcol a hangod, a szavak, a nézésed? Miért vérzik a szívem, amikor találkozni kell veled?

Bármit és bárhogyan teszel, már nem tudod úgy tenni, hogy ne bánts vele…mert az apró, szinte láthatatlan homokszemek a belső világomba kerültek, és amikor kapcsolódnunk kell fájdalmat okozva emlékeztetnek.

…talán arra, hogy történjék bármi, sose felejtsem el, hogy te nem vagy, nem lehetsz az „én emberem”.

Apró, másoknak láthatatlan homokszemek, és mégis meghatározzák kapcsolatainkat, akár egész életünkre.

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea



Kategóriák:Lélekébresztő

%d blogger ezt szereti: