A felébredés pillanatai…

Először még csak szürkeségnek tűnik, majd lassan láthatóvá válik, hogy vak sötétben tapogatózva élünk. A tűz, ami egykor lángolt, mostanra már alig pislákol bennünk. Szeretfoszlott, feladott álmok, kihűlt érzések, szenvedés, a szenvedély helyett. Érzéseink eltűntek, nem maradt más, csak gondolatok, melyek félelmet, szorongást szülnek. Kérdések, melyekből kétségek, önmagunk legmélyebb elbizonytalanítása, önmarcangolás, önbecsülésünk sárba tiprása születik meg. Talán akkor kezdődik, amikor belül mélyen nagyon fáj…de fájdalom nélkül nincs élet. Mindenkinek más a fájdalom küszöbe. Vannak, akik már gyermekkorukban elérik azt a szintet, aminél többet nem bírnak el. Ők ott, akkor kilépnek az érzések világából, a fájdalmatlannak tűnő kábulat világába, az elmébe. Előbb vagy utóbb, mindannyian ellátogatunk ide, van aki itt ragad, van aki hamar tovább lép, és vannak, akik csak erőt gyűjteni, megpihenni jönnek.

A valóság helyett, az illúzió világa ez, ahol bármikor, bármi megtörténhet, és te magad döntöd el, hogy kinek, minek adsz helyet, és hogyan magyarázod meg, színezed ki a valóságot, hogy elviselhetőbb legyen. Átmenetileg jobbnak tűnik, de egy idő után szürke lesz, élettelen. Érzések, valódiság nélkül értelmetlenné, fakóvá, egyhangúvá lesz minden történet. Nincsenek nagy kilengések, nincs nagyon jó, vagy nagyon rossz, olyan mintha kímélő üzemmódon élnéd az életed. Az elme kábulatban tart, a múlt emlékeivel, és a jövő várakozásaival együtt, a minimumon élheted az életed. Pihenhetsz. Legalábbis azt gondolod, azt hiszed. Amíg egyszer csak el nem éred magadban azt a szintet, ahol már semminek, semmi értelme. Már nem tudnak a korábbi álmok lázba hozni, nem akarsz sem régivel, sem új emberrel, helyzettel találkozni. Életedet az elmédben éled, szüntelenül zakatoló gondolataid először legjobb barátaid lesznek, amikor a rossz érzésekből, a fájdalomból kimenekítenek. Kiutat adnak a legnehezebb pillanatban, hogy ne halj bele a fájdalomba, a szeretetlenségbe. Megmagyarázod magadnak, hogyan történhet ilyen.

Aztán ugyanezek a gondolatok fogságba ejtenek, nem engednek, és valahogy elérik, hogy a korábbi helyzetet szemlélve önmagadat tartsd felelősnek, magadat hibáztasd, és nem engednek addig el, amíg az örület határáig el nem kísérnek. Jó esetben időközben ráeszmélsz, hogy magaddal csinálod mindezt, és megkeresed a kiutat, segítséget kérsz, hogy visszatérhess. Vissza a saját valódi életedbe, az érzéseidhez, a tűzhöz, a szenvedélyhez.

Az úton ami visszafelé vezet, szembe kell nézni félelmeiddel, szenvedésed mélységével. Fájni fog, mert fájnia kell a változáshoz. Tűz kell, hogy lángoljon, égjen a fátyol amit elméd teremtett, hogy az illúzióval a valóságtól megkíméljen téged. Tűz kell, ami tisztán lángol, ami elégeti a múlt poros emlékeit, és a jövő hamis elvárásait. Tűz kell, amiből valami új születik.

Amikor elég volt a sötétségből, gyújts világosságot! Magadban, belül keresd meg fényedet, tápláld tüzedet, éld az életed. Legyél valóságos, engedd, hogy fájjon, és tudd, hogy legyen az jó vagy akár rossz érzés, minden elmúlik egyszer! Soha, semmi nem marad ugyanolyan, ez az egyik legvalódibb igazság, kapaszkodj bele! 

A felébredés pillanatai életünk legnehezebb és ugyanakkor legszebb pillanatai, amikor a legmélyebb fájdalomból, a legnagyobb igazságok és megértések születhetnek meg. Engedd, hogy megtörténjen, és ha a parázs lángra kap, őrizd és tápláld tüzedet, mert a tűz maga az élet…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

A felébredés pillanatai…