Az igen, ami a kiúthoz vezet…

Amikor azt érzem, hogy felszabadultságra van, lenne szükségem, olyankor kicsi a tér, amiben mozoghatok, létezhetek. Kicsi, egyre szűkebb. Mert valaki összetolja, szűkíti a teremet. Az elvárásaival, kimondott vagy ki nem mondott igényeivel. Nem hallom, hogy mit akar tőlem, mert nem mondja ki, de érzem. Minden sejtemben érzem, hogy tőlem akarja, el akarja venni, ha kell, ki fog fosztani, mert neki kell. Kell az enyém, az én terem. Egy kép jelenik meg bennem, ahol egy szobában, azon belül is egy sarokban kucorgok éppen, és a falak hogyan, hogysem, mozogni kezdenek, és egymás felé közelednek, tehát a tér egyre csökken. Tudom, hogy valaki mozgatja a falakat. A kezében van az a műszer, ami tágítja vagy szűkíti a határokat. Hangtalanul kérdez, és amikor a válaszom az elvárt igen helyett nem, akkor megmozdulnak a falak, és egyre szűkebb lesz a tér, amiben éppen vagyok, élek.

Tudom, hogy mit akar, hogy mit vár el, és minél erősebb az elvárása, annál erősebb bennem a nem. Nem tehetem meg újra, nem adhatom oda, mert ha megtenném, valami visszavonhatatlan történne. Nem tudom, hogy vele, vagy velem, de ezzel a nemmel állíthatom meg, hogy megtörténjen. Ez a nem, tulajdonképpen bennem egy hatalmas igen. Igen arra, hogy tudom mi a dolgom, tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy most másként történhessen. Mert ez már egy másik élet! És újra itt vagyunk mindketten. Ő és én, áldozat és tettes, kiegyenlítődések, tartozások, követelések. Elkövetelt lehetőségek, megtagadott pillanatok, emberek, mind itt vannak, szinte újra élünk mindent. Talán egyetlen dolog változott, csupán egy pont a rajzon, és az a megváltozott pont, én magam vagyok. Megértettem, hogy most máshogy kell történnie! Nem lehet, hogy ugyanaz legyen a vége…nem lehet, hogy újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, hogy csak pörög-forog, mint egy körhinta, és sohasem áll meg. Elszédültünk, nem bírjuk már, elfáradtunk benne. Játszmák sokasága az élet, de így igaz, valódi érzések és megélések nélkül egyáltalán mi az értelme?!

Hol vannak az elveszett, feladott, meglopott álmok, a boldogságról alkotott, és megtapasztalt képek? Eltűntek, és a szivárvány színű pillanatokból, szürke hétköznapok lettek. De nem erre mondtam igent! Miért engedtem, hogy megtörténjen? Hogy engedhettem, hogy elvegyék, hogy megfosszanak attól, ami a számomra a legértékesebb? Hol van a hitem, a reményem a meggyőződésem a szeretet erejében? Útközben elvesztettem…Nem voltam résen. Sok-sok rossz dolog történt a szeretet nevében, és én mindig elhittem. Elhittem a hazug szavakat, a hamis ígéretet. És azzal, hogy ezt tettem, eladtam a boldogságot, és helyébe a szomorúság lépett. A fent helyett, idelent az egyre szűkülő térben rettegek, és várom, hogy az a valaki aki ott van a falakon túl, hogy dönt felettem… vártam, hagytam, engedtem. Eddig, és most vége!

Most is a szobában ülök, és falak vannak körülöttem. De már nem mozognak, és te bármit is akarsz tőlem, többé nem érhetsz el. Egy világ választ el tőled. Az én világom, a tiédtől, nem mérföldekre, hanem fényévekre van. Már emlékszem…tisztán emlékszem. Eltévedtem, bolyongtam, beilleszkedni akartam, elvesztem. Beszorultam, de most kiszabadultam. Kiszabadított egy igen. Igen magamra, a változásra, az új lehetőségekre, és a lehetőségek által egyre táguló térre. Igen a szabadságra, a boldogságra, az életre. És ahogy kimondom ezt a sok igent, megváltozik bennem minden. Eltűnnek az évtizedek alatt megkövesedett nemek, a félelmek, a kétségek, a hiány érzése.

Odafent amikor elindultam igent mondtam az életre úgy, hogy nem tudtam mi az. Igent mondtam a szülőkre, a családra. A kihívásokra, a lehetőségekre, a számomra akkor még teljesen ismeretlen világra. Ott, ahonnan jöttem boldogság, szabadság, nyitott, és szabad tér van. Emlékszem. És emlékszem a vállalásra, hogy azt mondtam: Igen! Itt, és most megerősítem az Igenemet, és ezzel átlépek a saját belső világomba, oda ahol árnyék helyett fény van, kihívás helyett lehetőség van, játszma helyett szeretet van.

És az igen mellé hangosan kimondom, kiáltom, üvöltöm a nemet mindarra, ami nem ez! Én nem az vagyok, akit meggyőzhetsz, vagy kényszeríthetsz arra, hogy igent mondjak a te világodra, és a világodban maradásra. Bezárhatsz, megfélemlíthetsz, de egyszer eljön a pillanat, amikor felállok, és a falakon áttörve a szemedbe mondom: NEM!

A szabadság mindenkinek mást jelent…nekem csupán igeneket, és nemeket a megfelelő időben, és helyen. Felszabadulni pedig nem más, mint megszólalni, a hangomat vállalni, és dönteni igen vagy nem mellett.

Tedd meg, mondd ki, ha kell kiabáld, üvöltsd…hogy meghallja végre!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea



Kategóriák:Lélekébresztő

%d blogger ezt kedveli: