A bohóc, akit a tükörben látok…

Napok teltek el, vagy talán hosszú hónapok is úgy, hogy nem néztem tudatosan a tükörbe. Elvégeztem a szokványos tevékenységet, de nem tekintettem a tükörbe. Nem tehettem, mert ha megtettem volna, minden alkalommal összetört volna bennem minden. Meglátni a fájdalmat, a szomorúságot, amit a saját szememben látok, borzasztó. Kiborító. Pont elég az érzésekkel megbirkózni, azokat a helyükre parancsolni. Érzések a mélyben, Lelkem legmélyében. Legalábbis sokáig azt hittem, hogy az érzések az ember legmélyebb rétegeiből törnek fel.

A szem, a szemem a fényem, a Lelkem fénye, annak üzenete. Fájdalmas, nehéz, nem akarom látni, nem értem miért kellene… elrejtem. Magam elől rejtem el, mert más elől nem tehetem, hiszen a legelső amit meglátnak az nem más, mint az arcom, tekintetem. Ők látják, láthatják azt, ami számomra viselhetetlen. Nekik nem fáj, nem más mint egy tekintet. Ezerszám látnak ilyet, vagy még ilyenebbet.

Tükör, tükröződés, üzenet. Jelek, amit a Mindenség üzen. Üzenne, ha olvasnám, akarnám a jeleket. Ha a tükörbe nem nézek bele, elveszik az üzenet amit nekem szántak, nem olvasom el. Túl sok a fájdalom már ahhoz, hogy látni akarjam azt, amit anélkül is tudok. De közben azt is tudom, hogy a tükör lehetne az, ami segít nekem. Mutat valamit, ami abban a pillanatban valóságos. Lehet, hogy fájdalmat, bánatot, de ott, akkor az a valóságos. Az igazságot mutatja meg, azt ami van. Ami ott és akkor jelen van, bennem van. Azt aki, ami én vagyok.

Az egész élet színház, és benne mindannyian szereplők vagyunk, játszunk. Mutatunk valamit, hogy ilyenek, meg olyanok vagyunk, és a sok szerep között elvész a valódi arcunk. Álarcokat hordunk, önmagunkból valótlanságot árulunk. Hazudunk…és tudjuk, és mégis újra meg újra megtesszük. Az élet színpadán sokszor összeroskadunk. Majd felállunk, és amikor véget ért a darab meghajolunk, majd az öltözőbe sétálunk, hogy levessük gúnyánkat, és a sajátunkba belebújjunk. Sajátunkba vagy abba, amit egy másik szerep eljátszásához hordunk? Sajátom? Életem? Szerepek? Főszerep? Nem igazán értem, elvesztem. Elvesztem a szerepekben, a rám aggatott gúnyákban. Mégis megyek, újra színpadra állok, eljátszom. Leszek bárki, akire szükség van. Meg tudom csinálni, megtanultam. Megtanulom a szerepet, hibátlanul felmondom, súgóra nincs szükségem. A darabhoz illő ruha sem probléma, elviselem. Ez a legkevesebb, hogy a ruhától esetleg röhejes leszek. Amíg hibátlanul fújom a szöveget, semmi baj nem érhet.

Aztán a színházból egyszer csak cirkusz lett, és én észre sem vettem. Itt is játszom természetesen, itt a bohóc lehetek…nem, nem a porond mester, aki vezeti a programot, nem az artista, aki mutatványával az életét kockáztatja, és még csak nem is az állatidomár, aki megszelidít fenevadakat. Csupán egy bohóc. A bohóc, aki mindig vidám, jófej, szeretni való. A bohóc, aki megnevettet, és segít elviselni a legnehezebb helyzetet. Ő az, aki mindig egyedül marad a végén, és amikor senki nem látja, sír, zokog a sötétben. Elsírja a sminket, így kénytelen belenézni a tükörbe, hogy arcáról a keserűség könnyeit letörölje. A tükör, ami ezidáig elkerülhető volt, már elkerülhetetlen. Nézem, hosszasan nézem. Látom, amit addig nem láttam meg…bármilyen szerepet veszek fel, ahhoz hozzávaló smink, és ruha kell a fellépéshez, mert az aki én vagyok, amiben jól érzem magam, kevés a szerephez. Újra bemegyek az öltözőbe, kitartóan sminkelek, majd bő ruhába bújok, és nagy orrú cipőt veszek. Krumpli orr és trombita…tökéletes! Elkészültem, és annyira tökéletes, hogy senki nem ismer fel.

Amikor elkészülök, mindig belenézek a tükörbe, és a bohóc, akit ott látok, én vagyok. Felismerem a bohócot. A fájdalmát, a szomorúságát látom a szemében. Tapsot hallok, majd hangos hangot: Jöjjön a bohóc! – nem akarom, elég volt, nem megyek! Lerántom fejemről a kalapot, és elhajítom az öltöző végébe. Hatalmas cipőmet lábamról leveszem, és minden  erőmet összeszedve belehajítom a tükörbe. Pontosan a közepébe. Millió darabra törik össze. Na, ebbe már senkinek nem kell belenéznie, vége!

Cirkusz, boldognak tűnő emberek. Nevetnek. Tapsolnak, ujjonganak. Kérés, és hívás nélkül kilépek a porondra. Az emberek lefagynak. Nem tapsolnak, nem nevetnek, nem ujjonganak. Nem engem vártak. Körülnézek, és talán életemben először mutatvány nélkül hajolok meg, és csak annyit mondok:

A bohócot, akit a tükörben láttam, az öltözőben hagytam örökre!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea



Kategóriák:Lélekébresztő

%d blogger ezt kedveli: