Feszít, nem ereszt. Tovább lépnék már, de valamiét nem tehetem. Keresem a válaszokat a fel nem tett, és a feltett kérdésekre. Keresem a választ, hogy hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe. Felteszem magamnak a kérdést: „Miért kapom mindezt, mit követtem el?” Kérdésemre a válasz valamiért nem érkezik meg.
Tovább lépnék már, de valami még mindig nem ereszt. Talán önmagamat nem eresztem. Talán a pillanat nem ereszt. Talán valaki elátkozta a pillanatot, és én abban a pillanatban megfagytam, megrekedtem.
Ahhoz, hogy az a pillanatot amit befagyasztottál feloldozhassam, kegyelemre van most szükségem. Talán nem is nekem, hanem neked tőlem. Halkan súgom: „megkegyelmezek neked.” Magamban a szeretetet felébresztem, és szívem minden szeretetével megérintelek téged. A pillanat átka tovatűnik és az idő újra fellélegezhet. A pillanat elereszt, és én tovább képhetek.
Csendben, halkan, kegyelemmel a szívemben.
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
