Mások tökéletes elvárása voltam.

Az elvárások rabjaként szolgáltam. Tudtam mit várnak és azt is, hogyan. A különböző elvárások újra és újra lehasítottak. Az elvárásokért önmagamról lemondtam. Így valójában én mások voltam. Azt kapták, amit kértek. Azt, hogy magam helyett mindig valaki más legyek. Én megtettem. Talán mert azt éreztem, hogy majd így szeretnek. Majd így elfogadnak, hiszen ha olyannak látszom, és olyanná válok mint ők, akkor maradhatok. Bármit odaadtam volna magamból, vagy bármiről lemondtam volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadják a Lényem.

Észre sem vettek, nem láttak meg. Pedig jól szolgáltam, mindent megtettem. Önmagamat már teljesen száműztem, és igazán így sem kellettem. Belehaltam a szeretetlenségbe. Belehalt egy részem, a lényegem. Az, aki én vagyok, az akinek, és amiért születtem.

Egyetlen lehetőségem maradt, talán egyszer valaki visszaszeret az Életben. Akkor talán az élet visszaszállhat a Lelkemmel együtt a testembe. Talán van valakiben itt a Földön még szeretet. Talán a szeretetnek van akkora ereje, hogy felsegítsen engem.

… és igen. A válasz igen. Van még valakiben szeretet, és igen visszaszerettél az életbe. Itt vagyok, hazatértem!

Ki vagyok én? Felteszem magamnak a kérdést, miután a Lelkem hazatalált hozzám. A válasz nem más, csak annyi: én, én vagyok. Mindegy, hogy milyen, a lényeg, hogy itt van velem, bennem. Én vagyok az, aki visszatértem. A legmélyebb poklot megjárva, hazatértem. Én vagyok saját magam tökéletessége. Nem attól tökéletes, mert finoman megmunkált, csupán attól, hogy minden porcikámban lüktet az élet. Bennem van a Lelkem. Olyan egyszerűen természetes. Nincsenek kérdések, és a válaszok sem érdekelnek. Lepotyogtak a kérdőjelek, és értelmüket elvesztve tovatűntek.

Nem maradt más, csak a lényeg: Élek!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Mások tökéletes elvárása voltam.



Kategóriák:Gondolataink, idézetek

%d blogger ezt kedveli: