Ráébredés.

Óriási viharok pusztítottak az elmúlt időszakban. Fenekestül felfordult minden. Bennünk, a belső életünkben. Kívül talán nem is látszik mindez. Csak az tudja, látja, aki átéli, megéli ugyanezt. Azok felismerik. Felismerik a szemekben, tekintetekben.

Helyzetek voltak, ahol úgy éreztük próbára tesznek minket, sőt tesztelnek. Olyan, mintha valaki azt figyelné, hogy meddig bírjuk még…mi az amit még kibírunk és mi az, amit már nem. Figyelik a határainkat, tűrőképességeinket, azt, hogy meddig megyünk még el és hol mondjuk ki végre, hogy : VÉGE!

Vége annak, hogy más mondja meg, más sodorjon bele abba az adott helyzetbe, hogy valaki más véleményezze az életünket, minősítse, hogy mindaz amit tettünk vagy nem tettünk jó-e. Vége annak, hogy máshoz mérjük magunkat, hasonlítsuk adottságainkat, képességeinket, lehetőségeinket és azt, hogy összemérjük ki-mire vitte az életben. Vége annak, hogy figyeled a másikat és hozzá igazítod érzéseidet, szokásaidat, akár egész életedet. Vége annak, hogy feladd magadat, azt aki valójában vagy, valaki, vagy valami másért cserébe.

Azt mondják, hogy az életünk egy igaz mese…

Amikor körülnézek a világunkban én is így érzem. Látom a hercegeket és hercegnőket, akik arra vágynak, hogy uralkodhassanak végre, mert azt gondolják, erre születtek. Ők azok, akik elvárják, hogy valaki, vagy akár mindenki szolgálja őket, hogy az ő életük legyen a lényeg, ahhoz legyen viszonyítva minden. Sokan vannak, egyre többen…mert mindenki hercegnőnek vagy hercegnek születik, a szülők így, ilyennek látják gyermeküket, de egyszer mindenkinek fel kell ébrednie! Eljön az ideje annak, amikor a gyermekkornak vége lesz.

S amikor vége, le kell mondanunk a trónról, a valódi életért cserébe. A tapasztalásért, a szerelemért, a saját családért, az álmainkért, önmagunkért. Azért, hogy hús-vér életet élhessünk, hogy igazak, valódiak lehessünk végre. Ilyenkor felébredünk és szembenézünk az igazsággal, hogy a mi mesénknek vége…mint ahogy egyszer minden mesének vége.

Elengedjük a saját mesénket, az igazi életért cserébe. Lemondunk a jogosultságokról amik eddig jártak, elfogadjuk, hogy mások már nem hozzánk igazodnak.

Sok-sok szomorú tekintetet látok, csalódottságot…ők azok akik beleragadtak a meséikbe. Ők azok, akik gyermekként élnek és vágyják, hogy egyszer a hercegnőkből-Királylányok, a hercegekből-Királyok lesznek. Ők azok, akik bezárják magukat a saját “udvari” köreikbe. Akik nem ismernek más igazságot, csak az otthon meghozott és megszokott törvényeket. Ők azok, akik amikor kénytelenek elhagyni a palotát, akkor félnek, szoronganak és ebből a félelemből kiindulva bántanak, minősítenek, használnak másokat. Ők azok, akik most is a mesében élnek és hiszik, remélik, hogy ennek sosem lesz vége.

Egyszer minden mesének elérkezik a vége…

Amikor az “udvarhoz” tartozó emberek elkezdenek felébredni, önmagukra találni, vagy koruknál fogva meghalnak, akkor ott marad egyedül a szomorú és csalódott hercegnő és herceg. Ott áll tapasztalás nélkül, szerelem nélkül, saját család nélkül, álmai megvalósítása nélkül, magára hagyva egyedül…és ebben a végtelennek tűnő egyedüllétben ő is felébred. Mert egyszer mindenkinek fel kell ébrednie!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

http://www.talentumok.com



Kategóriák:Gondolataink, idézetek

%d blogger ezt kedveli: