Időnként könnyebb a félelmek mögé bújni. A félelemre hivatkozva valamit nem megtenni. Önmagunkat egyre szűkebb térbe, helyre zárni. A félelmeken keresztül nézni, és a világot így látni. Talán a félelemmel egy kis biztonságot adni. Az új dolgokba nem belevágni. A kihívásokra mint egy bűnözőre tekinteni.
Régóta cipelt félelmeink az életünk, sőt a lényünk részét képezik. Egyek vagyunk vele, és ő elválaszthatatlan részünk. Mintha az életünk egyik irányító, mozgató rugója lenne. Időnként túlnőve rajtunk az életünket szabotálja. Olyan, mint egy állandóan fegyelmező szülő, vagy egy katona… aki majd megmondja, sőt parancsolja: „Leülsz! Ott maradsz! Nem mozdulsz!” A parancs, az parancs. Majd a félelem tudja. Majd ő… majd ő megmondja. Mi pedig mint riadt gyermekek megszeppenve, hajbókolunk előtte.
Vajon kitől kaptuk? Honnan jött a félelem az életünkbe? Ki volt az a környezetünkben, aki a szeretetet félelemre cserélte? Emlékszem… tisztán emlékszem, gyerekként még nem féltem… de ha mindez így van, akkor a félelem nem is az én részem. Akkor valakitől megkaptam, megörököltem, vagy csupán csak együttérzetem vele. Szokták mondani: „Jobb félni, mint megijedni!” Igen lehet, de az ijedtség csak egy pillanatot rabol el tőlem, a félelem pedig az egész életemet követelte. Követeli, hogy csak rajta keresztül tekintsek a jövőre, követeli, hogy mindig mindenhova magammal vigyem, hogy mindig minden helyzetre így tekintsek, mintha az életem folyamatosan veszélyben lenne.
… és veszélyben is van, amíg itt van velem, amíg engedem, hogy felfalja a szeretetet bennem. Amíg engedem, hogy nálam nagyobb legyen, hogy, döntéseket hozzon helyettem. Na igen, ez veszélyes. Ez az igazi veszély nekem. Amikor a félelem hozza a döntéseket. Én meg elszenvedem a bezárt világot, amit teremtett nekem.
„Kedves félelem!
Van hozzád néhány szavam! Először is köszönöm, hogy itt vagy, hogy az utamon velem tartasz. Elismerem a helyed, elismerem a létezésed. Oly sok időt töltöttünk együtt, mint a jó testvérek. Még az is lehet, hogy időnként hiányozni fogsz nekem… de képzeld, megismertem a Szeretetet. Ő másképp festette le a jövőképem, új lehetőségeket ad nekem. Úgy döntöttem, mostantól neki hiszek. Elengedlek téged. Szeretettel a szívemben búcsúzom tőled. Az első lépéseket még veled (a félelemmel) együtt teszem meg, tudom, hogy a következő lépésnél már nem leszel velem. Ég veled!”
… köszöntelek Szeretet!
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
Talentumok-Lélekébresztő gondolataink. 